Nehéz időszakon vagyunk túl. A férjem és én 6 éve vagyunk házasok, egy kisfiúnk és egy kislányunk van, és mint a legtöbb családnak – lakáshitelünk is. De ez utóbbit sem panaszképpen mondom, hiszen hitel nélkül nem tudtunk volna otthont teremteni. A probléma csak akkor ütötte fel a fejét, amikor a férjemnek megszűnt a munkahelye és még akkor sem talált megfelelőt, amikor már a tartalékaink kimerülőben voltak. Szinte már csak napok kérdése volt, hogy csődbe jussunk és elárverezzék a házat a fejünk felől, amikor ránk – és főleg a férjemre – mosolygott a szerencse egy jól fizető állás képében.
Azonnal munkába állt és heteken át vállalt túlórát azért, hogy mielőbb rendbe szedjük a családi költségvetést. Emiatt aztán ki is merült három hónap alatt úgy, hogy gyakorlatilag jártányi ereje sem maradt, ezért úgy döntöttünk, hogy “fel kell tölteni az aksikat”, és elutazunk a Tiszára, ahol egy barátunk nagylelkűen kölcsönadta a kis vityillóját. Május első hétvégéjére terveztük az utat, és mindent előkészítettünk, ami kellhet egy ilyen kiruccanáshoz: ruhát, fogkefét, bográcsot, krumplit, hagymát, marhahúst. Imádunk bográcsozni, az idő szépnek ígérkezett az előrejelzés szerint, így aztán alig vártuk a pénteki az indulást.
A férjem pénteken 11 órakor hívott, hogy belerohant hátulról egy betonkeverő teherautóba, és a kocsit nem mozdul többé.
Mit lehet tenni, ha nincs mit tenni?
A férjem karcolás nélkül megúszta, de az autónak annyi volt. Nem volt, ami felvidítson. Igazából az keserített el legjobban, hogy elmarad a kirándulásunk, amire pedig mindannyian úgy vártunk, és amire a férjemnek akkora szüksége lett volna. Férjem késő délután keveredett haza csapzottan és kimerülve, baljában a kocsi kesztyűtartójából kihalászott papírokat szorongatva, jobbjában pedig a gyerekek plüss jegesmedvéjét tartotta, amit a kölykök a hátsó ablakban tároltak, és hosszú utakon általában párnaként használtak. Ültünk az ebédlőasztalnál, lógattuk a fejünket és sört ittunk, amikor férjem véletlenül feldöntötte a poharát és a sör ráborult a dossziéra, amiben az autó papírjait tartotta.
Ez volt az utolsó csepp: a férjem elsírta magát, kitört rajta a fáradtság és a csalódottság. Egyszerre próbáltam vigasztalni őt és menteni a papírokat is: kapkodtam ki a műanyag tokból az iratokat és rázogattam le róluk a sört, amikor a biztosítási papírok és egy biztosítási brossúra került a kezembe, amin a következő vastaggal szedett szó villant a szemembe: kölcsöngépjármű. Lehet, hogy ez ránk is érvényes? Ezt mondta a szöveg: “Amennyiben gépjárműve totálkáros lesz, ellopják, vagy olyan káresemény részese, amire a casco biztosítás fedezetet nyújt, a kiegészítő biztosítás segítségével kölcsöngépjárművet vehet igénybe. A biztosító a kölcsöngépjármű számlával igazolt bérleti díját a szerződésben meghatározott összeghatárig megtéríti. A biztosítás nem fedezi a kölcsöngépjármű üzemanyagköltségét… bla-bla-bla, HURRÁÁ!
Mégis összejött a hétvége
Ez a hír jobb gyógyír volt mindennél: felhívtuk a papíron talált assistance számot, hogy pontosítsuk a részleteket, és valóban úgy alakult, ahogy gondoltuk: a biztosításunk érvényes volt ilyen esetre, és meg tudtuk oldani kölcsöngépjárművel a helyzetet.
Két konzekvenciát is is levontunk ebből. Igazából hármat. Egyrészt jó, ha az ember tudja, hogy miről van biztosítása. Másrészt jó, ha egyáltalán van biztosítása. Harmadrészt pedig nem éri meg annyit hajtani a megélhetésért, hogy az akár az egészség rovására menjen. A férjem szerencsés volt, hogy nem esett baja, de ha nincs olyan kimerült állapotban, talán el tudja kerülni a balesetet. Mindegy, ez a történteken már utólag nem változtat, de a jövőre nézve tanulság lehet.