Vegyük szépen sorra: a garázsba csak távirányító segítségével lehet bejutni, ebből pedig annyi darab van, ahány kocsibeálló tartozik az épülethez. Minden hely mellé ki van írva, hogy melyik lakáshoz tartozik. Viszonylag kis házról van egyébként szó, a lakók többé-kevésbé ismerik egymást.
Ebből tehát az következik, hogy a parkolóhelyet bitorló ezüst Alfa Romeo tulajdonosa vagy illegális úton jutott egy garázsnyitóhoz, esetleg egy ki- vagy beálló lakó után gurult be a garázsba, amíg az automatika be nem zárta a kaput. Utóbbi esetben nem tudom, hogy tervezett kijutni a garázsból, bár persze nem is feltételezek róla ennyi intelligenciát. Nevezzenek házmesternek, de kissé felhúztam magam a gerinctelen taplóság ezen csodálatos megnyilvánulásán, ezért szépen keresztbe raktam az Alfa Romeo elé a saját autómat, hogy még véletlenül se tudjon kiállni a helyemről, amíg el nem megyek.
Persze parkolhattam volna az utcán is, de nagyon szerettem volna megismerkedni a szép olasz autó tulajdonosával. Tegnapról mára végig azt a pillanatot vártam, hogy mikor csenget be, és számtalan verziót elképzeltem, hogy a kezét tördelő, illetve a “még neki áll feljebb”-stílusában kiabáló helybitorlót leoltsam. Sajnos nem következett be a dolog, mert korábban el kellett jönnöm otthonról, mintsem a kis barátom kiállt volna a helyéről. Ezért az alábbiakat neki címzem, elolvasását pedig mindenkinek ajánlom, akinek valaha problémája akadt pofátlan és/vagy meggondolatlanul bunkóskodó honfitársainkkal.
Kedves ezüstszínű Alfa Romeo-tulajdonos,
nem ismerjük egymást, ezért elnézésedet kérem, amiért ismeretlenül is letegezlek, de azt hiszem, a kialakult helyzetet követően vagyunk már ilyen viszonyban. Amiatt írok neked, mert amíg te kellemesen töltötted az estédet, engem csendben evett otthon az ideg. Ami neked egy könnyű kormánymozdulat volt, az számomra egy azonnali idegroham, majd egy egész estén át tartó fogcsikorgatás volt. Elmondtalak mindennek, talán a felmenőid is csuklottak egy kicsit. Nem csak nekem okoztál kényelmetlenséget, hanem a mellettem parkolónak is, mivel így arra kényszerítettél, hogy este becsöngessek hozzá, hogy “bocs, ne haragudj, de valami tapló a helyemre állt, szóval reggel, ha indulnál, csörgess meg és leszaladok kiengedni”.
Tudod én alapvetően nem vagyok egy irigy ember, nem sajnálom megosztani másokkal, ami az enyém. Ha szólsz, hogy mondjuk beteg az anyukád és te vidékről ideautóztál, meglátogatni, simán azt mondom, hogy oké, persze, állj a helyemre, sőt még azt is megkérdezem, hogy tudok-e még valamiben segíteni. Emiatt éjszaka azon is elgondolkodtam, hogy mi van, ha mondjuk terhes a feleséged, aki bármelyik pillanatban szülhet, és ezért kellett az autó. Aztán ezt a gondolatot elhessegettem, elvégre ha ilyen helyzet van, megoldjátok taxival a dolgot (gondolom ilyen szép autó mellé belefér egy oda-vissza taxiköltség is akár).
Viszont arra jutottam, hogy amit csináltál, egy olyan dolog, amiből le lehet vezetni, a lépcsőházban/pénztárnál sorban állva zsörtölődő nénik egyik kedvenc alapvetését. Igen, az “ezért tart itt ez az ország” kezdetűre gondolok. A taplóságod remekül tükrözi társadalmunk általános hozzáállását a dolgokhoz. Ami így hangzik: én már elintéztem magamnak, amit kell, a többit leszarom. Gondolj a korrupciótól csöpögő botrányokra, haveroknak leosztott pályázatokra, a vasárnap zárva tartó boltokra, arcpirító módon túlfizetett politikus- és médiasenkikre, soha fel nem épülő középületekre, a rohadó tömegközlekedésre, a kátyús utakra, de hogy ne szaladjak ilyen ezoterikus messzeségbe: az ország útjain közlekedő címeres sutyerákokra. Őket bizonyára ismered, elvégre egy alomból származtok.
De továbbmegyek: ez a fajta nemtörődömség olyan zsigeri szinten van benne mindannyiunkban, hogy az nemcsak a napi bosszúságok okozója, de szegény kis kárpát-medencei életünk mozgatórugója is egyben. Mondok egy példát: az egyik kolléganőm szintén igen bosszúsan érkezett ma a szerkesztőségbe, mivel szembesült minden magyar egyik legszörnyűbb rémálmával, amit Magyar Postának nevezünk. Vagyis ennek a furcsán anakronisztikus szervezetnek azzal a gonosz tréfájával, amit ajánlottküldemény-kézbesítésnek nevezünk.
Mert ugye mikor érkezik a postás, hogy a derék állampolgárok által nagyon várt küldeményeket átadja? Naná, hogy napközben, amikor az ország jelentős százaléka a munkahelyén ül. Az már eleve vicc, hogy ez a naftalinszagú, állami kézben lévő képződmény miért létezik még. Arra gondolok ugyanis, hogy a nálunk civilizáltabb országokban vagy magáncégként üzemel a posta, vagy ha államiban is, de úgy, mintha magáncég lenne. Ezzel annyit szeretnék csupán mondani, hogy ezek a postaszolgálatok bizony működnek.
Szóval a kérdés ezzel kapcsolatban az volna, hogy vajon egy ilyen szolgáltatást miért nem lehet értelmesen megcsinálni? Szerencsétlen postás is csak ingázik, mint a hülye, tök feleslegesen sétáltatja az internetről rendelt pólókat, könyveket, hogy a NAV-tól kapott leveleket ne említsem. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenki szépen regisztrálhatna, mondjuk az interneten, és megjelölhetné, hogy mikor kéri a kiszállítást. Senki ne mondja, hogy de hát a postások munkaideje csak délután négyig tart! Hogy miért? Mert ha például magáncégként működne a posta, lehet, hogy drágább lenne a levelezőlap (meg a postán kapható kaparós sorsjegy, ami a világ egyik legdühítőbb dolga – ugye miért is? Nem trafik ez kérem!), de esetleg lenne rá lehetőség, hogy a dolgozó ember este 6-8 óra között otthon tartózkodva vehesse át a küldeményt. Ha a hipermarketeknek sikerül minden este a kiló kenyeret meg a leveszöldséget elszállítani a kedves megrendelőknek, szerintem az ajánlott levelekkel és csomagokkal is meg lehetne oldani ugyanezt. De nem lehet, mert valahol, valaki úgy gondolta, hogy ő már aznapra elintézte a napi munkát, a többit már oldják meg helyette mások.
Picit messzire szaladtam, de remélem, kedves (?) Alfa Romeo-tulajdonos, érted a célzást. Te teljes mértékben leszartad, hogy másokkal mi van, te elintézted a saját dolgodat, innentől mindenki oldja meg maga. Szerintem velem még egészen jól jártál, mert nem öntöttem egy üveg kromofágot a kocsid fényezésére, és a szélvédődet sem vertem be egy féltéglával. Csak csendben evett a méreg, amíg megírtam ezt a levelet. Bízva abban, hogy hazaérve csak az autód hűlt helyét találom majd a parkolóhelyemen, illetve abban, hogy a fenti sorokat olvasva picit magadba szállsz majd, és mostantól egy fokkal átgondoltabban, hogy ne mondjam normálisabban intézed majd a dolgaidat, maradtam,
H.K.
További cikkek bunkó autósokról az NLCafén:
- 5 autóstípus, aki megrövidíti az életedet
- A 10 legnagyobb autós bunkóság
- Hologramokkal kergetik el a bunkó autósokat a mozgássérültjelzésről – videó