Amikor idén júliusban, tátott szájjal olvadoztam Fuku és Marimo, az egymásba gabalyodott, japán bagolyfióka-kiscica páros fotóit nézegetve, nem hittem volna, hogy hamarosan itt Magyarországon, egész pontosan Miskolcon is hasonló, szívmelengető történetbe botlok majd. Aztán tessék: eltelik néhány hónap, és csak úgy a semmiből elém kerül egy Chats de Sophie elnevezésű Facebook-oldal. Egy oldal, amit azoknak hoztak létre, akik kíváncsiak, hogyan él egy magát macskának képzelő maláj erdei bagolyfióka öt Maine Coon társaságában.
A különös kompánia gazdája Breznai Annamária, a Miskolci Egyetem Egészségügyi Karának állandó oktatója, akiről mintegy véletlenül, valamikor a beszélgetésünk közepén derült csak ki, hogy korábban több mint tíz évig gyásztanácsadással és hospice-ellátással foglalkozott. Pedig azt mondja, ez a tapasztalás is nagy szerepet játszott abban, hogy ma öt bársonytalpúval és egy növendék bagollyal osztja meg életét. Egész életében rajongott a cicákért, és az egzotikus állatokért is, de valahogy sosem volt megfelelő az időpont, hogy be is fogadjon egyet. Vagy kettőt. A munkája és gyermeke nevelése megkötötte a kezét. Aztán mikor 22 éves fia Budapesten folytatta a tanulmányait, ő pedig egyedül maradt a miskolci családi házukban, valami megváltozott.
“Még nem babázhatok, de már nem babázok”
Így összegzi az érzést, ami fia elköltözése után szakadt rá. Hirtelen furcsán üresnek érezte közös otthonukat.
Egyik napról a másikra borzasztó magányos lettem. Hiányzott a társaság, hogy valaki ott legyen mellettem. Aki meghallgat, vagy akihez egyszerűen csak odabújhatok egy nehéz nap után.
Annamária tudja, logikus döntés lett volna új társat keresnie, nyitott is a dologra, ezzel együtt úgy érzi, ennek még nincs itt az ideje. A magányát kezdetben azzal csillapította, hogy sorsukra hagyott, árva cicákat mentett. Sok szép élménnyel gazdagodott, de valami még így is hiányzott az életéből. Aztán jött a macskakiállítás, ahol ott ragadt egy Maine Coon fajtákat bemutató stand előtt.
“Belenéztem az egyik macska szemébe, és tudtam, hogy elvesztem”
Még három nap se telt el, Annamária már büszke Maine Coon-gazdi volt. És innentől kezdve nem volt megállás. Az első cicát hamarosan egy második, majd néhány hónappal később egy harmadik követte. Többek között egy székesfehérvári tenyésztőnek, Pongrácz Ildikónak köszönhetően, aki azóta is folyamatosan segíti az egyre bővülő családot. Annamáriának mindig is nagy vágya volt a sok és különleges állat, és szerencsésnek érzi magát, hogy most épp minden adott, hogy meg is valósítsa ezt.
Rájöttem, hogy az életünk túl rövid ahhoz, hogy folyton csak álmodozzunk. Egy ideje, épp ezért, semmit sem halogatok, és nem érdekel, ha mások emiatt hóbortosnak vagy egyenesen bolondnak tartanak.
Páváért ment, bagoly lett belőle
Sophie-t Annamária a monori kisállatbörzén látta meg, és pont úgy, mint anno első cicájával, rögtön szerelembe esett vele. Pedig a maláj erdei bagolyfióka akkor mindössze másfél hetes volt. Nem több egy tenyérnyi gombócnál fehér tollpihébe csomagolva.
Volt a szemében valami különleges, valami nagyon emberi, ami megfogott. Persze mivel ezt megelőzően semmilyen tapasztalatom nem volt madarakkal, pláne baglyokkal, a neveléséről sokat beszélgettem a tenyésztőjével.
Egy percig sem titkolja, leginkább attól félt, hogy a bagolyfióka és három kedvence bármennyire szeretné, nem fognak majd kijönni egymással.
A tenyésztő szerencsére megnyugtatott: azt mondta, hogy mivel mindkét fajta ragadozó, nem a prédát látják majd egymásban. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, nagyon óvatosan mutattam be őket egymásnak: mindhárom cica külön-külön, egyenként találkozott Sophie-val, és az első időszakban sosem hagytam őket egyedül úgy, hogy közben fél szemmel ne figyeltem volna rájuk.
Az idő végül a tenyésztőt igazolta, és Sophie, ahogy cseperedett, egyre inkább a cicák teljes jogú társává vált. Ma már gyakorlatilag elválaszthatatlanok, minden idejüket együtt töltik: együtt esznek, sziesztáznak, sőt játszanak is. Sophie leginkább a cicák farkával szeret játszani, ezek ugyanis nagyon hasonlítanak a plüssállatokra, amelyekből már kész gyűjteménye van.
Bár alapvetően vad madár, Annamária biztos benne, hogy Sophie macskaként nő fel.
Azt gondolja, hogy ő is macska, vagy hogy a macskák igazából ügyetlen, szárny nélküli baglyok. Akárhogy is, az teljesen egyértelmű, hogy azonosságot érez velük, és mivel ez nem akadályozza őt a mindennapokban, sőt boldog így, meghagyjuk ebben a tudatban.
És hogy mégis miben nyilvánul meg Sophie “macskasága”? Imádja, sőt keresi gazdája közelségét, folyton a nyomában jár, és követeli a simogatást.
Álmomban se hittem volna, hogy egy bagoly ennyire bújós tud lenni” – mondja Annamária.
Sophie előszeretettel lopkod ezt-azt…
Mióta Sophie az élete szerves része, Annamária élete teljesen megváltozott. És amikor változásról beszél, nem kizárólag arra gondol, hogy jó fél órával korábban kel, mint egyébként, csak hogy kiadós reggelivel kedveskedjen a négy- és kétlábú társaságnak. Inkább arról, hogy Sophie kényelme érdekében kisebb átalakítást hajtott végre az otthonán.
Nem szerettem volna, ha Sophie unatkozik itthon, míg dolgozni vagyok, ezért a ház teraszából közel 50 négyzetméteres röpdét csináltattam. Itt kedvére szárnyalhat anélkül, hogy féltenem kellene őt. Magától, vagy bárki mástól.
És mintha mindez nem lenne már önmagában is untig elég, Annamária elárulja azt is, hogy időről-időre ellenőriznie és leltároznia kell a dolgait is. Sophie ugyanis előszeretettel lopkod ezt-azt. Igazából bármit, ami kedvére való. Hol egy harisnyának, hol egy bugyinak, vagy más apróságnak veszik nyoma, hol egy egész kulcscsomó tűnik el.
Nemegyszer előfordult, hogy az egész házat felkutattam a kulcsom után és csak végső kétségbeesésemben néztem be Sophie helyére. Persze hogy ott volt.
Sophie-t Annamária semmiért nem adná, de mindenkit óva int attól, hogy hirtelen felindulásból baglyot vagy bármilyen más, egzotikus madarat vigyen haza.
Túl azon, hogy egy ilyen jószág sokszor engedély-, de legalábbis bejelentésköteles, rengeteg olyan feladatot ad, amire nem is gondolnál. Nekem szerencsém volt, közvetlenül azután, hogy befogadtam Sophie-t, megkeresett a Mályi Madármentő Állomás munkatársa, Lehoczky Krisztián, és azóta is állandó segítségem, ha kérdésem van Sophie gondozását és nevelését illetően.
“A világ legszerencsésebb embere vagyok”
Az elmúlt hét hónapban, miközben Sophie cseperedett, Maine Coon családja további két taggal bővült.
Döbbenetes, de a két új jövevény sokkal előbb elfogadta Sophie-t, mint a többi cicát. Megható volt közvetlen közelről végignézni, ahogy szép lassan összekovácsolódnak, ahogy kinyitnak egymás felé
– idézi fel Annamária, akinek határtalan örömét legfeljebb az árnyékolja csak be, hogy a környezetéből nem mindenki örül őszintén a létszám gyarapodásának.
Annamáriának már három macskája volt otthon, amikor egy kisállatbörzén meglátta Sophie-t. Eredetileg pávát szeretett volna, de a pihés kis bagoly szemei rabul ejtették. Nem volt tapasztalata madarakkal, ennek ellenére úgy döntött, hazaviszi a fiókát. Azóta sokan furcsán néznek rá, de úgy van vele, ha ez az ára annak, hogy megvalósíthassa álmait, ám legyen. Állati helyes történet Borsodból.
“Az még a jobbik eset, ha furcsának tartanak. A legtöbben azért, mert nem értik meg, miért nem foglalkozok az átlagos dolgokkal, amivel mindenki más. De ugye hogy is érthetnék meg… A szemükben ezek csak állatok, elképzelni se tudják azt a határtalan szeretetet, amit már a puszta jelenlétükkel adni képesek” – mondja, aztán elmeséli, nemcsak a cicák, de mostanra már Sophie is igazi társa lett.
Emlékszem, egyik nap rettenetes napom volt; csak arra vágytam, hogy hazaérjek és ledőljek az ágyamba. Sophie először csak a lábamhoz kucorodott oda, rá a takaróra, aztán néhány perccel később, a legnagyobb meglepetésemre, rám feküdt. Úgy volt, ahogy mondom: letette a kis fejecskéjét és elaludt. Sosem gondoltam, hogy a madarak ennyire tudnak ragaszkodni. Pedig nagyon is tudnak, és a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy napról napra meg is tapasztalhatom.