Siketen születtél, a szüleid hallók. Hogyan kezdődött köztetek a kommunikáció?
Ez egy fájó kérdés. A szüleim nagyon szeretnek, és mindent megadtak nekem anyagilag. Nagyon sokat költöztünk, többek között miattam, a megfelelő oktatásomért. Ezen a fronton nagyon sokat próbáltak értem tenni. De ebben ki is merült minden igyekezetük. Az anyagi támogatáson felül a személyes kapcsolat sajnos nem működött igazán. A szülők tanító, világot megmutató szerepe számomra kimaradt. Átlagos gyerekként, ahogy eszmélni kezdtem és egyre több kérdésem lett volna, csak nagyon kevés információhoz jutottam.
Ha elindultunk valahova, egyszerűen annyit mondtak szépen artikulálva, hogy: menjünk! És kész. Egy halló gyerek ilyenkor egy rakás kérdést feltesz: Hova megyünk? Miért? Mivel? Jól működő kommunikációs csatorna híján azonban ez számomra kimaradt. Miközben láttam, hogy ahol siket szülő van, mennyi mindenről tud beszélni a gyerek. Nekem az alapinformációk jutottak: megyünk, eszünk, alszunk.
Amikor vízilabdázni kezdtem, akkor kezdtem el végre úgy kommunikálni, hogy tökéletesen ki tudtam fejezni magam. Innentől datálható egyébként, hogy vitába mertem szállni a szüleimmel. Egészen eddig a pontig azt nevelték belém, hogy van ép és nem ép ember. Aztán rájöttem, hogy egy címkét aggattak rám. Ami egyszerűen nem én vagyok. Mentségükre legyen mondva, a családok kilencven százalékánál, ahol halló közegbe siket gyerek születik, ugyanez a helyzet. Laza, vagy akár teljesen üres a szülő-gyerek kapcsolat. A siket gyerek korán elhagyja az otthonát, mivel a szülőkkel csak passzívan élnek.
Hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni?
Pofonegyszerű: siket embereket kéne megkérdezni, mi a teendő. Nem az orvost. Márpedig mindenki az orvoshoz rohan, mintha tévedhetetlen lenne. Isteni szerepkörbe emelik az orvosokat, miközben szakembereket kéne felkeresni. Szerintem egy siket “tapasztalati szakértő”, végzettség nélkül is valódi segítséget tud nyújtani. Látom, hogy más családokban is ugyanez történik: a gyerekek híján vannak az információknak. Nem tudják, mi az a siket kultúra, nem ismerik a saját közösségüket.
Mikor megszületett a fiam, nem volt kérdés, mi történik, ha hallónak, vagy ha siketnek. Bármelyik világba be tud kapcsolódni. Egyik forgatókönyv sem okozott volna gondot. Nekem halló fiam van. Jelelek vele, semmi gond nincs ezzel. De ha mondjuk siketen született volna, jó eséllyel beleszólnának abba, hogyan nevelem. Ez egy agyrém. A siket nevelésbe beleszólnak, a hallóba nem? Pedig ugyanaz a kettő, nem?
A szüleid tehát nem tanultak meg jelelni?
Mindig mondták, hogy akarnak. De nem tettek érte semmit. Valahogy mindig elnapolódott. A feleségem egyből, minden kérés nélkül, magától kezdte el tanulni a jelnyelvet. Sőt, az anyukája és az apukája is! Én nem kértem őket erre. Maguktól jelent meg náluk az igény, hogy teljesebben tudjanak velem kommunikálni.
Libabőrös lettem, mikor az apósom először jelelni kezdett velem. Miközben az anyukám 30 éven keresztül ígérte, hogy megtanulja a közös nyelvet.
Ma már nem foglalkozom ezzel. A jövővel és a sorstársakkal próbálok törődni. Ezt az egész kérdést azonban csak 4 éve tudom elengedni, amióta a feleségem mellett az életem gyökeresen megváltozott.
Hogy teltek az iskolai évek?
Kicsit olyan vagyok, mint a flippergolyó: mindenfele jártam, de visszapattantam. Budapesten születtem, aztán elköltöztünk Rómába. Utána vidék következett. Összesen 15 különböző iskolában fordultam meg. Itthon halló iskolába kezdtem járni, de nem nagyon tudtam követni a tananyagot. Elvégeztem a nyolc évet, miközben nem engedtek jelelni. Egyszerűen nem tudtam az orális oktatással mit kezdeni. Műszaki rajzból ötös voltam, minden mással csak szenvedtem. Ezután siketeknél folytattam a tanulást az Eötvös Lóránd Középiskolában. De sokat kimaradtam. Közben Kanadába költöztünk, másfél évet éltünk kint. De nem éreztem jól magam. A vízilabda miatt végül visszajöttem. Munka mellett játszottam, aztán egyszer csak hallottam az amerikai Gallaudet Egyetemről. Ebbe az intézménybe siketek járnak és az oktatás általános iskolától doktori szintig jelnyelven folyik.
1500 siket tanuló közé jártam, középiskolai szintre, és végre nagyon jól éreztem magam. Itt a büféstől a professzorokig mindenki jelel. Amerikában olyan tudást szereztem meg, amit máshol lehetetlen lett volna: az identitásomat, az önkifejezésemet találtam meg, miközben rengeteget tanultam a siket kultúráról.
Végül elfogyott a pénzem. Eközben a nagymamám rákkal küzdött, mindenképp haza akartam térni hozzá. 2011 októberében érkeztem vissza. 2012 februárjában ment el a nagymamám. Ekkor ismertem meg a feleségemet is. És itt ragadtam.
A sikeres férfiak mögött állítólag mindig áll egy erős nő…
A nejem jógaoktató, nagyon olvasott ember. Belelát az emberekbe. Ráadásul minden negatívumot képes kizárni.
Erőszakmentes kommunikáció: ez az alap. Ebben találtam meg önmagam, miközben születésemtől kezdve elnyomásként éltem meg a hétköznapokat.
Ki vagyok én? Ki az a Zsolt? Hányféle Zsoltot ismernek mások? Egy Zsoltot kellett megtalálnom. Ez a 33 év erről szólt. Ebben maximálisan a feleségem segített. De neki köszönhető a magyarságtudatom felfedezése, az otthonom elfogadása és megszeretése is. Egészen addig, míg meg nem ismertem, azt gondoltam, jobb lenne nekem kint. Aztán mindez megváltozott.
Hogyan határoznád meg magad mint siket? Egy idegen nyelvet beszélő kisebbség vagyok a magyar társadalomban, vagy fogyatékkal élő személy egy ép társadalomban?
Én nem érzem magam fogyatékosnak. De idegen nyelvet beszélőnek sem. Szerintem mi, siketek egy kisebbség vagyunk. Ennyi. A kisebbségek pedig nagyon sokfélék lehetnek. Én a jelnyelvi kisebbséghez tartozom.
Ez az én természetes nyelvem. Vizuálisan ebből épül fel számomra a világ. Régebben úgy gondoltam, a jelnyelv csak segít. De mára tudom: ez az én anyanyelvem. Erre azonban rá kellett ébrednem. 15 évesen kezdtem el úgy használni, hogy meghatározó motívum lett számomra.
Én büszke vagyok a siketségemre, és szerelmes vagyok a jelnyelvbe. Egyébként pedig Zsolt vagyok, 33 éves budapesti férfi. Pont.
Naponta teszek fel jelelt videókat az internetre, különböző témákban. Megállás nélkül. Rengeteg gondolatom van, amit meg akarok osztani másokkal. Egyszerűen nem bírok csendben maradni. Én nem félek a világtól. Sok siket tart a változástól, pedig csak tenni kéne a dolgunkat.
A jelnyelv tehát számodra abszolút prioritást élvez?
Igen. Kint Amerikában mondták először, milyen jól használom, milyen jól fejezem ki magam jelelve. Megdöbbentő érzés volt. Addig fogyatékosként éltem. Azt hittem, a hallók irányítanak mindent, ők segítenek az életemben, és persze mindenben igazuk van, tisztelnem kell őket. Amerikában döbbentem rá, hogy egyenlők vagyunk, még ha különbözünk is. A halló és siket társadalom abszolút el tudná egymást fogadni. Érthetetlen, hogy miért nincs nagyobb átjárás.
Hol bukik meg ez az idilli állapot?
Két szintéren: a családban és az iskolában.
Amikor siket gyerek születik a halló családba, a szülő elmegy az orvoshoz, aki általában az implantátum és a hallókészülék ajánlásáig jut. Artikulálni kell, szájról kel olvasni. Egy-két százaléknál válik ez be. A többségnél nem működik. Miközben lenne egy harmadik út is, amely nem hagyja figyelmen kívül az identitást.
Egy zsidó vagy egy roma családban természetes, hogy átadják az utódoknak a hagyományt, a szokásokat. Nos, nekünk, siketeknek is van kultúránk. Csak erről nem kapunk információkat, nem kapunk rá lehetőséget, hogy megéljük. Egy gyerek egy idő után elkezdi keresni a helyét a világban, tudni akarja, hová is tartozik, kutatja a társait. Ehhez képest az integráció miatt a siket iskolákban nincs jelen a jelnyelv. Beszélni kell, hallókészülék kell, implantáció kell. Ez rendben van. Egy bizonyos pontig. De van emellett egy identitásunk. Miért kell ezt elnyomni? Az orális tanulás esetében a legtöbb diák magolási szinten marad, nem érti meg, mi miért történik. Csak passzívan tanul, nincsenek meg az összefüggések. Ettől aztán persze elmegy a kedvük az egésztől. Integrációs szempontból érthető az irány. Lelkileg azonban komoly terhet rak az ember vállára.
Felejtsük el az ép–nem ép kérdést és inkább adjunk egy plusz esélyt a jelnyelvvel. Itt van egy rakás tehetséges gyerek, aki bármire képes lenne. Mi pedig akadályozzuk őket.
A gyakorlatban tehát az integrált oktatás szegregálja a siketeket és a hallókat?
Igen. Nekünk, siketeknek információéhségünk van. A gazdag, érthető kommunikációt keressük. Ezért aztán egymás felé fordulunk. Hiába próbálunk a hallókkal beszélgetni, csak a szavakig jutunk. Sokkal kényelmesebb és összetettebb számunkra a jelnyelven történő kommunikáció. Miközben nem fordítunk arra gondot, hogy a siket diákok magas szinten megtanuljanak írni. Így ugyanis könnyebben nyitnának a hallók felé. És talán a hallók így tudnának bevonódni a jelnyelvbe. Svédországban nagyon jól írnak a siketek is. Ennek köszönhetően pedig nagyon jól ki tudják így fejezni magukat. Itthon, főként az idősebb generációba belenevelték a szájról olvasást. Nem lehet őket már meggyőzni a jelnyelvvel kapcsolatban. Kisebb forradalomra van szükség, hogy dolgozni tudjunk az ügyön. Ezen dolgozom én is.
Laikusként azt gondolnánk, a beszélt magyar és a jelnyelv nagyon hasonlít, csak ti a kezetekkel artikuláltok.
A jelnyelv a magyarnál jóval könnyebb. Viszont, mivel nem követi a magyar szórendet, így siketként sokszor hibázunk a magyarban. Ha valaki jól beszél, az azt jelenti, hogy vagy nagyothalló, vagy nagyon okos.
Amerikában 1865 óta készen áll a pedagógiai átjárás a hangzó nyelv és a jelnyelv tanítása között. A bilingvális oktatás pedig harminc évvel ezelőtt beindult. Itthon ragaszkodunk az artikulációhoz. Kint 3 elem van: jelnyelv, írás, artikuláció. Az elsőre épül a második kettő. Itthon ennek nyoma sincs. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent? Amerikában száz körül van a doktori diplomások száma. Magyarországon ez a szám egy fő.
Hogyan próbálsz változást elérni a magyar viszonyok között?
A SINOSZ-nál (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége) társadalmi munka keretében dolgozom, mint tisztségviselő. Pici dolgokat próbálok átadni, de nagyon nehéz az itthoni közegben mozogni. Egyelőre makacs ellenállás van a jelnyelv elfogadtatásával kapcsolatban.
Nem látom még, hogyan lehetne igazi áttörést hozni. Én egyelőre a filmet tartanám jó eszköznek. Nagyon szeretném elérni, hogy szülessen egy siket film a kultúránkról, a mindennapi életünkről, siket szereplőkkel. Hiszen csak így lehetne hiteles a történet.
Hogy jobban értsük, nézzük meg Weisz Fanni esetét. Őt sokan nem kedvelik a siket társadalomban, mert nem siket közösségből jött. Azt látjuk, hogy a hallók irányítják. Így aztán sokunk számára nem is hiteles.
Létezik tehát szembenállás a siket társadalmon belül?
Abszolút. És akkor még csak a halló és siket családba születőkről beszéltünk. Pedig ott van még az egészen eltérő siket és a nagyothalló büszkeség! Ez a két világ sokszor egymásnak feszül. Szinte feloldhatatlan tűnik az ellentét.
Nem lehetne egyszerűen szétválasztani ezt a két “világot”?
Amíg az iskolában együtt folyik az oktatás, nem. Amerikában nincs éles szembenállás. Egy nagyothalló ott az egyik pillanatban telefonál, a másikban már egy sikettel jelel. Itt pedig megy a csatározás.
Azon kevesek közé tartozol, aki részt vehetett olimpián. Sőt!
Igen. Több alkalommal is volt szerencsém kijutni a Siketlimpiára. 2009-ben Tajvanon a vízilabda-válogatottal aranyérmet szereztünk. 2013-ban úszóként ötödik helyezést értem el a 24 fős mezőnyben. Jelenleg a siket kézilabdacsapat másodedzője vagyok. Ráadásul hosszú távon is ilyesmivel szeretnék foglalkozni.
Nemrég egy televíziós vetélkedő kapcsán már megismerhetett az ország. Emellett részt vettél az Első Magyar Film Poetry eseményen is, mint slammer. Nem éppen tipikus sportolói életút…
Igen. És nagyon élveztem mindkét kalandot, többek között azért, mert meg tudtam mutatni nagyobb közönség előtt a siket világot. Mindkét alkalommal a pozitív szemléletformálást próbáltam megragadni, bemutatni a mimikát, az önkifejezésünk sajátosságait. Nem csak a hallóknak, de a siketeknek is. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam ezzel kapcsolatban a siket társadalom berkeiből. Ráadásul az 1 perc és nyersz hatására többen szeretnének jelentkezni a műsorba.
A Film Poetry est kifejezetten speciális volt. Amikor megnéztem a filmeket, azonnal tudtam, hogy iszonyatosan sokat tudnék jelelni róluk. Talán azért is, mert nagyon érdekel a fotózás és a filmezés.
Elég komoly szívfájdalmam, hogy nagyon kevés feliratos mozifilm van. A szinkronizálás miatt teljesen háttérbe szorult ez a vonal. Külföldi filmekhez még csak-csak hozzájutok. De magyar mozifilmet nem találok moziban is feliratozva.
A Négy esküvő és egy temetés című film kapcsán az átlagemberben – vagy legalábbis a nőkben – él valamilyen romantikus kép a siketekkel kapcsolatban, nem?
Nos, ezt nem tudom. Az viszont biztos, hogy mivel az iskolában folyamatosan tiltják a jelelést, sok siketben kialakult valamiféle ösztönös ellenállás a hallók felé. Egy negatív kép, ami miatt aztán az összes agresszivitásukat kivetítik a hallókra és élből rosszra gondolnak, ha megbámulják őket. Ha egy kamaszt az utcán mondjuk megaláztatás éri a siketsége miatt, ez az élmény marad meg számára. Hiába fogja valaki más puszta érdeklődésből figyelni, rögtön támadásnak éli meg a helyzetet. És ez nem az ő hibája. Érdekes dolog, hogy mikor Olaszországban éltünk, nem tapasztaltam különösebb figyelmet. Egyszerűen azért, mert eleve mindenki erősen gesztikulál. Ott egy siket szinte elveszik a tömegben. Ami sok szempontból kényelmes felállás.
És mi, hallók? Minket hogy láttok ti?
Mi azt gondoljuk a hallókról, hogy tök egyformák. Ugyanannyira értik mind a hangzó nyelvet. Pedig nyilván nem, hiszen eltérnek a képességeitek. Ahogy mi sem vagyunk egységes massza. Ki vagyok én? Ki vagy te? Ez a kérdés. A válaszadás módja… egyelőre legyen az a legkevesebb. Aztán majd ez is változik.