Jó pár hete kezdődött az egész. Azóta olvasom rendszerint a legújabb cikkeket, és a néha vérlázító, máskor megmosolyogtató kommenteket a témáról. Először csak egy ismételten sikertelennek könyvelhető tanári próbálkozásnak tűnt, majd egy országot megmozgató ügy lett belőle. Igen, az én soraim is a Miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt leveléről fognak szólni. Most sokan gondolhatják, hogy egy újabb kormányt ostorozó, diákokat és tanárokat sajnáltató kisregény lesz, mivel nap mint nap ilyenekkel futok én is össze. Azonban még egy olyat se láttam eddig, ami egy hermanos diák szájából hangozna el. Úgyhogy most lerántanám a leplet a hozzászólásokban olvasott: “diáknyúzó” és “marketingfogásért küzdő” iskoláról. Vagy hagynunk kéne a hazugságokat, amiket írnak az iskolánkról? Hisz ki tudná jobban azt, mi is történik valójában az oktatásban és az intézményben, ahonnan kitört ez az egész, mint egy oda járó tanuló? Valahogy minket mégis elfelejtett bárki is megkérdezni…
A tanulmányi éveim során saját magamon kellett észrevennem, hogy van, ami nem jól működik, és valami nincs rendben.
Általános iskolás éveimben még bele se gondoltam, hogy miért tanulok ennyit, és netalántán mennyi az a felesleges információ, amit belénk nyomnak a tanárok, de az életben soha nem lesz rá szükségünk. De ezen senki nem volt kiakadva, hisz a diák dolga az, hogy tanuljon. Ez mindig is így volt, amióta világ a világ, és így is lesz. Mindenki tanul, van, aki jobban, és van, aki kevésbé, eszerint kerülünk be a középiskolába. Én is azért hajtottam, hogy a mostani osztályomba járhassak. És igen, ezért tenni kell, egy bizonyos szintet el kell érni. Ezért nem értem azokat a szülői hozzászólásokat, amik a gyerekek felmérése ellen szólnak. Ez nem új dolog. Például központi felvételi vizsgára szükség van. Az megint más kérdés, hogy azok évről évre milyen szintűek és megfelelően vannak-e elkészítve. De ha már átverekedtük magunkat a göröngyös felvételi szűréseken, és végre bekerültünk a hőn áhított szakunkra, akkor az a négy év már hamar elszalad, és jön érettségi? Nem.
Már a legalapvetőbb dolognál is felmerül a probléma, ami mindennek az alapját szolgálná: a tankönyv. Kezdeném az új kísérleti tankönyvekkel. Számomra felfoghatatlan, ez hogy kerülhetett napvilágra, amikor én, a GYEREK is látom benne a rengeteg hibát, az elírást és pontatlanságot (már a pár 10 és 100 évnyi különbségen meg se lepődök a történelemkönyvemben). Úgyhogy az olyan tantárgy, amiből lenne szakirodalmunk, abból sincs, mert a meglévő könyvnek nevezett valami használhatatlan. Az előző évben elkezdtünk használni egy tankönyvcsaládot, ami mind diáknak, mind tanárnak megfelelt, erre a következő évre levették a választható tankönyvek listájáról, így a második kötetét (ahogy értelme lenne a dolognak) már nem tudtuk használni.
Persze olyan nagy dolgokról már nem is álmodunk, hogy a kéttanos osztályokban, az idegen nyelven tanult tantárgyakhoz (mint például matematika vagy civilizáció) idegen nyelvű tankönyveink legyenek. Azt már mindenki elfogadta, hogy füzetből fog érettségizni például matekból. Abban sem reménykedünk, hogy a szintén idegen nyelven tanult történelemhez és földrajzhoz valaha is lesz célnyelvi atlaszunk (ami esetleg kicsivel megkönnyítené a diák és tanár munkáját is), amit mellesleg úgyis a szülő fizetne ki, de a jelenlegi tankönyvlista még az esélyét is elveszi, hogy beszerezzünk ilyet! Akkor kérdezem: miért csodálkozunk, hogy Magyarország a legvégén van az idegen nyelvet beszélők listáján is? A mai körülmények között kinek lesz nyelvvizsgája? Aki kéttanítású képzésben vesz részt (ami a fentiekből kiderül, hogy szintén nem rózsás), vagy aki magántanárhoz jár. Amit sok általános iskolában is (jobb esetben) heti három órában idegennyelv-oktatásnak neveznek, az egy vicc.
A másik kedvencem az a pár év volt, amikor éppen a “nem szakrendszerű órák” voltak divatban. Amit most felváltott a mindennapos testnevelés. Az átlagosan 7-8 óra után igen, pont ehhez van kedve a diáknak. Végül is miért is ne? Ha az oktatásügyi miniszter éppen festeni szeretne, akkor mindennapos rajzóra lenne. A gyerekek véleményét persze ismételten figyelembe se véve hozták a döntést, de még a meglévő körülményeket se, hogy az újabb reformötletet ki lehet-e vitelezni.
Persze, ha mindezek mellett a tanuló jól teljesít annyira, hogy netalántán versenyezhetne bizonyos tárgyakból (mert valahogy belefér az idejébe, hogy 4 óráig még szakkörön is részt vegyen), a felkészítő tanáron kívül a szülő vagy iskola anyagi helyzetén is múlik, hogy tudja-e finanszírozni a költségeket, mert persze ezeket a lényegtelen dolgokat (mint országos versenyek) a KLIK nem támogatja. Mert igen, volt rá példa, hogy a szülőket kellett megkérni a busz költségeinek térítésére. Vagyis a diák azért fizessen, hogy egy versenyre eljuthasson, amire amúgy hónapokon át készülnie és tanulnia kell? Csak én érzek ebben némi problémát?
Ha már az anyagiaknál tartunk, azt mondjuk már viccesnek tartottuk, amikor a pár száz forintos színes krétát nem volt hajlandó megvásárolni az iskolafenntartónk.
Mi, diákok miért érezzük azt, hogy ez az egész oktatás már egyáltalán nem rólunk szól? Az a legfontosabb a Parlamentben ülők számára, hogy jelenleg ki tud minél több jó dolognak feltüntetett változtatást behozni. Nem törődve az eddigi bevált dolgokkal, és nem utolsósorban figyelmen kívül hagyva ennek az egésznek a lényegét: mert RÓLUNK, diákokról kéne szólnia! Hisz nem az lenne a közös érdekünk, hogy egy jól működő oktatásban nőjön fel a jövő generációja? Miért olyan nehéz meghallgatni a másikat, és közösen betömködni az oktatás lyukait?
Persze még oldalakon keresztül sorolni lehetne a problémákat (kezdve az érettségi változtatásokkal), de ezt már megtették. Megtette az az iskola, ahová járok. Úgy hiszem, több száz diáktársam nevében szólok, hogy büszkék vagyunk erre. Büszkék, hogy annak az iskolának a tanulói lehetünk, amelyiknek voltak olyan bátor tanárai, hogy kiálltak értünk! Büszkék, hogy minden nehézség ellenére biztosítják számunkra a színvonalas oktatást! És minden csatlakozó ember büszke lehet! Mert kiállnak mellettünk, abban, amiben hisznek, és abban, hogy eljöhet a változás.
A Herman Ottó Gimnázium tanulója vagyok. És a részese mindannak, ami az elmúlt hetekben történik az iskolámban. Kamerások, riporterek és várakozó tekintetek. Mert mindnyájan várunk… arra, hogy mikor hallgat meg valaki. Mikor hallják meg az utolsó segélykiáltásokat. Mert akkor lesz igazán nagy a baj, ha már nem lesz több segélykiáltás. Sajnos egyszer el fog jönni az is, amikor nem lesz több értelme a panaszáradatnak, mert a címzett úgysem felel. DE MA MÉG VAN ÉRTELME!