Honnan indul a történeted?
Lábatlanról. Klasszikus parasztgyerek vagyok. Nevelőapám apjának rengeteg földje volt: szőlő, szántó, gyümölcsös és persze rengeteg jószág. Anyámmal, nevelőapámmal és a húgommal 16 évig éltem itt. Később Máriahalomra költöztünk, végül Esztergomban jártam középiskolába. A vérszerinti apám Erdélyből származik. Vele 19 éves koromig nem találkoztam.
Tartjátok a kapcsolatot?
Elvétve. Egy alkalommal azonban mesélte, hogy van két testvérem. Annyit tudtam meg, hogy a nővérem jogot tanul, és az öcsém 3 hónappal fiatalabb nálam. Mikor az egyetem után bekerültem az Igazságügyi Minisztériumba, valaki mondta, hogy van még egy Orbán az egyik államtitkárságon. Gyakori név. Nem lepett meg. Egyszer a bejáratnál hárman álltunk a beléptető kapunál. Elsőnek egy lány mondta a nevét: Orbán. Mögötte egy fiú állt: az is Orbán volt. Én már röhögve léptem a portáshoz. Utána sokáig szórakoztunk ezen a történeten a kollégáimmal. De még két évig fogalmam sem volt, hogy a lány előttem a testvérem volt.
Később, mikor végre lassan összeállt a kép, sokat őrlődtem, mit tegyek. Nem akartam megbolygatni a testvérem életét. Közben persze majd megőrjített a dolog. Aztán jött egy hivatali ügy, ami miatt levelezni kezdtünk a nővéremmel. Az egyik email végén megírta, hogy tudja, ki vagyok, csak nem mert szólni. Azóta is egy munkahelyen dolgozunk. Három éve az egyik legfontosabb ember az életemben, emellett komoly példakép számomra.
És az öcséd?
Vele még nem találkoztunk.
Nagyon fiatal vagy, mégis hosszú évek óta az Igazságügyi Minisztériumban dolgozol. Hogyan keveredtél a kodifikáció világába?
Természettudományi iskolába jártam, a felvételi eljárás során fel is vettek vegyészmérnöki karra. De miután 2003-ban a legjobb felvételit írtam történelemből az országban, a tanárom unszolására végül az ELTE jogi karát választottam. 2011. február 8-tól dolgozom a minisztériumban.
Sima ügy volt az egyetem?
Nem igazán. Eleve úgy indult, hogy tévedésből behívtak katonának. Én azt hittem, rossz vicc az egész. Hiszen nem látok! Úgyhogy nem vonultam be. Délután már ott voltak a rendőrök, és bilincsben vittek el katonai szolgálat alóli kibúvás kísérlete miatt. A nehéztüzérséghez osztottak be. Mikor véletlenül majdnem lelőttem a századparancsnokom, katonai fogdára kerültem. Akkor végre meglettek az orvosi papírjaim. Addig azt hitték, szimulálok. Három hónapig voltam katona, még pont elértem a tanévkezdést.
Mivel fantasztikus középiskolába jártam és soha nem volt kapcsolatom látássérültekkel, fogalmam sem volt, hogy mi vár rám az egyetemen. Hogy kell például önállóan könyveket beszerezni. Látó módon gondolkodó vak voltam. Az első vizsgaidőszak előtt aztán ott álltam nagy reményekkel, tankönyvek nélkül. Úgy döntöttem, halasztok, és kicsit felvértezem magam az egyetemi évekre. Aztán egyszer csak meghalt anyám. Teljesen összeomlottam. Tovább csúszott az iskola. Végül újra belevágtam. De ezután már minden vizsgámra tiszta feketében mentem.
Nem tűnik átlagosnak, hogy friss diplomásként valaki azonnal egy államtitkárságon kössön ki.
Nem. De hogy őszinte legyek, a Tescóból kerültem a minisztériumba. Mikor befejeztem az egyetemet, tele voltam ambíciókkal. Aztán sorra jöttek az elutasító levelek: “Nem tudjuk, hogyan tudná nálunk elvégezni a munkát…” Úgyhogy egy nap elmentem raktárosnak. Már letettem az egész jogi pályáról, mikor egy nap csengett a telefonom, hogy még aznap be tudnék-e menni a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Területi Közigazgatásért és Választásokért Felelős Államtitkárságára egy interjúra. Bementem. Egy nappal később Szabó Erika államtitkár asszony közölte, hogy következő hétfőn kezdhetek. Udvariasan jeleztem, hogy fel kell mondanom a raktárban, úgyhogy csak kedden tudok jönni. Azóta itt vagyok mint kodifikátor, jogi szakreferens.
Nem támadtak soha azzal, hogy esetleg a fogyatékosságod miatt “emeltek ki”?
Szerencsére soha. Ez a munka annak köszönhető, hogy az államtitkár asszony megadta nekem azt, amit mások nem. Az esélyt, hogy bizonyítsak. Sokan beszélnek az esélyegyenlőségről. Ő tett érte. Két és fél év után osztályvezető lettem, merem azt hinni, ez a munkámnak szól. Nem a két szép szememnek.
Miből áll pontosan a munkád?
Alapvetően jogszabályokat írok. Van egy kiváló csapatom. Különféle megoldási javaslatokat dolgozunk ki, bemutatjuk az egyes intézkedések pozitív és negatív hatásait, veszélyeket, előnyöket. Aztán a politika dönt, melyik irányba kell menni. Néha nehéz elfogadni, hogy a politika mondja meg hogy “mit”, én meg csak azt, hogy “hogyan”. De ez a munkám.
Esélyegyenlőség témakörben írtad a diplomamunkád, és az életviteled alapján úgy tűnik, a gyakorlatban is maximálisan megvalósítod ezt.
Az esélyegyenlőség fejben dől el. Írhatok én akármilyen jó jogszabályokat, ha a társadalom nem nyitott, és nincsenek civil szervezetek, akik segítenek a kapcsolatteremtésben, semmi nem történik. Ugyanakkor az integráció nem csak arról szól, hogy a többség megfeszül, hogy tegyen valamit. A kisebbségnek is akarni kell a változást. Ez a látássérült társadalomra éppúgy áll, mint bármelyik másik csoportra.
Mindeközben a fogyatékosságát mindenkinek magának kell feldolgoznia. Én is sokáig küzdöttem az állapotommal. Mára leginkább viccet csinálok belőle, hogy alig látok. Érdekes dolog, hogy minden fogyatékkal élő a saját fogyatékosságát tartja a legszerencsésebbnek. Öröm az ürömben: ha már mindegyik szörnyű, azért mégiscsak az enyém a legkevésbé az. Kis önlegitimitás.
Számomra mára az az ideális, ha nem rökönyödnek meg rajtam: nem sajnál és nem is dicsőít senki azért, mert mondjuk látássérültként elhelyezkedtem és teljesen önálló életet élek.
Édesanyád elvesztése nagyon megrázott. Hogyan tudtad feldolgozni?
Nagyon szerettem az anyámat. Igyekeztem mindent megtenni érte. 16 éves koromtól kvázi én tartottam el. Különböző alkalmi munkáim voltak, a piacozástól az újságkihordáson át a táplálkozási tanácsadásig minden csináltam. Ha kellett, lomiztam, ha kellett, tanítottam. Aztán anyám alkoholista lett. Miután felkerültem Pestre, továbbra is küldtem a pénzt, és rendszeresen hazajártam, miközben az akkori párommal minden erőnkkel egy saját otthonra gyűjtöttünk. Egy hétvégén nem mentem haza, mert kórházba kerültem. Szétvágtam az ujjam. Mikor hazaértem a kórházból, hívtak, hogy anyámat elvitte a rohammentő. Két évig azon tépelődtem, hogy ha akkor nem dolgozom, hanem hazamegyek, ahogy ígértem, akkor nem vágom el az ujjam és nem kerülök kórházba, és akkor otthon lettem volna, és talán megmenthettem volna… Aztán megértettem, hogy nem ezen múlt a dolog.
Számomra a család és a vallás a legfontosabb. A húgom áll legközelebb hozzám. Pontosan egymás ellentétei vagyunk. Talán pont ezért szeretjük egymást annyira. A halottak napja 9 éve közös szeánsz. Kimegyünk a temetőbe, aztán otthon gyertyát gyújtunk, kinyitunk egy bort, és picit beszélgetünk. Ez spontán módon jött, és megmaradt köztünk.
És amikor nem dolgozol?
Sokáig harmonikáztam. Bár sosem voltam profi. Autodidakta módon tanultam. Ennek ellenére három évig egy cigányzenekarban játszottam. Fantasztikus élmény volt, többek között az is, hogy nem romaként befogadtak. Aztán a bal kezem többször megsérült. Váltani kellett. Jó ideje a LÁSS Sportegyesület vakfoci csapatában játszom. Nagy szerelmem ez a sport és az ottani közösség.
Emellett azt hiszem, erősen kultúrafüggő vagyok. Színház, mozi, zene: minden érdekel. Bár azt hiszem, mára unalmas szakbarbár lettem.
Ennek ellenére megjártad a Legyen ön is milliomost, és kipróbáltad már magad slammerként is.
2005-ben vettem részt a tévés vetélkedőben. Elképesztően izgultam, de végül sikerült elhozni egy szép összeget. Arról nem is beszélve, hogy a józsefvárosi kínai piacon volt egy árus, aki látott a műsorban és ezért többször is megajándékozott ingyen focimezzel. A slam frissebb élmény. Némi unszolás után pár hónapja részt vettem az Első Magyar Extravagáns Film Poetry esten. Legközelebb ilyesmire már nem kell agitálni, megyek magamtól is.
És a saját család?
Nem tudom. Három éve lett vége a 10 éves kapcsolatomnak. Sokáig 5 gyereket akartam. Nagyon vágytam egy nagy családra. Egyelőre ez várat magára. Mára megtanultam erőt meríteni a kudarcaimból, és rájöttem, hogy a problémák sokszor nem megoldásra várnak, hanem arra hogy kinőjük őket. Úgyhogy most megpróbálok kinőni mindent, hogy végre belenőhessek az apaszerepbe.