Nemet mondani muszáj, avagy a vétózás mámora

Kempf Zita | 2016. Március 10.
Nemet mondani tudni kell. A nem, az nagyon fontos. Van, hogy minden másnál fontosabb, még annál is, amire nemet mond az ember.

A lányom például előszeretettel mond nemet mostanában mindenre. 

Kérsz kekszet? NEM! Adsz puszit a nagyinak? NEM! Menjünk haza? NEM! Maradjunk a bölcsiben? NEM! Kék az ég? NEM! Zöld a fű? NEM!

Mint látható, lányom olykor egymásnak ellentmondó, vagy épp teljesen nyilvánvaló, esetleg számára semleges dolgokban is elementáris erővel vétóz – élek a gyanúperrel, hogy csupán a vétózás öröméért.

Ez teljesen érthető. Hiszen ha nemet mondunk valamire, az jelenti egyrészt azt, hogy kérdezték a véleményünket, másrészt azt, hogy van véleményünk, harmadrészt hogy nem félünk hangoztatni, és főként azt, hogy kifejezésével befolyásolni vagyunk képesek az eseményeket – annyiban legalább, hogy a környezetünk bosszús lesz. Vagyis HATALMUNK van. Márpedig a hatalom fontos. A legfontosabb azoknak, akiknek amúgy, természetes adottságaik révén kevés jutott, így aztán kénytelenek negativizmusukkal, például mások javaslatainak keresztülhúzásával: nemek sűrű hangoztatásával pótolni azt. Arról nem beszélve, hogy ez

lényegesen kisebb befektetést igényel, mint mondjuk kitalálni valami pozitívat.

Vegyük például a lányomat. Ő másfél éves. Kicsi, gyenge, jó, ha van tíz kiló, és még nem beszél. A sors által ez idáig neki juttatott eszköztár korlátos. Nincs fizikai ereje, gazdag szókincse, kifinomult meggyőzési technikái, két diplomája nyelvvizsgával és hasonlók. Kiválóan tud viszont ellenállni bárki akaratának. (Ettől még a végén a világ úgyis arra megy, amerre a szülei akarják, de addig kétségkívül idegesítő.) És ettől ő boldog. De hát másfél éves, elnézzük neki.

Van itt ez a cirka ezeréves ország. Van neki ez a kb.. ötvenéves vezetője (diploma, satöbbi), meg ez a kormánya tíz év kormányzási gyakorlattal. Az egyszerűség kedvéért a rendszer e három elemét feleltessük most meg egymásnak, és személyesítsük meg – miként az bizonyos fórumokon (szintén az egyszerűség és nem a valósághűség kedvéért) amúgy is történik. Szóval ez az ország mostanában szeret nemet mondani. Lássunk egy példát.

A világ egyik legjobb és legvidámabb LMBTQ rendezvénye az amszterdami Gay Pride / EuroPride, amelynek látványos, karneváli része az, amikor mintegy nyolcvan hajó vonul fel a csatornákon. Mint az EU Observer írja, idén először az Európai Bizottság is tervezi, hogy részt vesz egy hajóval a menetben. Az Európai Unió huszonnyolc tagállamából huszonhét támogatja is az ötletet (sőt van olyan ország, amelyik saját hajót küld). Ám akad egy kakukktojás. Igen, Magyarország az. Az egyetlen, amelynek képviselői nem írták alá az erről szóló dokumentumot, mert “az sérti hazánk szuverenitását” – idézi az internetes portál a magyar szóvivőt. Mondom, vétóban nagyok vagyunk.

Még egy dolog eszembe jutott erről. Magyarországon van életben az a szabály, hogy ha egy mozgássérült ember lakik egy társasházban, akkor nem ám csak úgy automatikusan jár neki egy rámpa a bejárathoz, egy frászt. Akkor kaphat, ha a lakóközösség a hozzájárulását adja. Mit gondoltok, van olyan ház, ahol nem adja? Nyert, van ilyen, nem is egy. Régi vágyam, hogy egyszer becsöngessek ahhoz, aki egy ilyen rámpaépítési kérelmet nem ír alá, és feltegyem a kérdést: MIÉRT?!

A “Csak.” lenne még a lehető legracionálisabb válasz. Esetleg a “Nekem is szar az életem, másnak miért ne legyen még szarabb?”-at tudnám még elképzelni. A “sérti a szuverenitásomat” új duma, és nem is rossz.

Vonulgatunk, hajózgatunk, jól érezzük magunkat? Lobogtatjuk a szivárványos zászlót? Na akkor majd a millió házmester országa meglékeli a hajótokat! Aztán szép magyar kisdedet nemzeni tudtok-e? Ugye, hogy nem. Hát akkor tessék szépen a négy fal között nem szaporodni. Vigyétek a szingliket is, azok se masírozgassanak az utcán fel-alá. Kávézgatnak, randevúznak, aztán meg gumit húznak, ejnye.

Nőnapra meg nem kell a nárcisz, kiskezicsókolom.

Volnának még ötleteim, mit vétózhatnának meg képviselőink. Merthogy van a világnak további számos olyan jelensége, ami vagy úgynevezett társadalmi jelenség, vagy Isten (a természet, evolúció, stb.) hozta létre, Istennek állítólag mégsem tetsző (vagy a kormánynak, de az ugye elhanyagolható különbség – lásd fent). 

Vétózzák meg a menekültválságot. Holnaptól ne legyen. Vétózzák meg a menekülteket. Azok se legyenek. Vétózzák meg úgy általában a migrációt. Minek. Hajléktalanság büdös, ne legyen. Kurvák. Kellenek, de húzzák meg magukat. Marihuána növény: vétó.

Szinglik, melegek, terméketlenek, karrieristák, feministák: nincs princípiumuk, felejtős. Esős időjárás: minek, vétó. Gravitáció: niksz ugribugri.

Említettem a lányomat. Nála egyébként azt a technikát szoktuk alkalmazni, hogy szűkítjük a demokrácia körét, és minden apróságról nem kérdezzük meg őt. Átmenetileg illiberálissá válunk. Nem kérjük ki a véleményét például azokról a dolgokról, amik magától értetődőek, nem ártanak senkinek, sőt mi, a sok évtizedünkkel meg tapasztalatunkkal tudjuk, hogy kellenek, szükségesek, jót tesznek neki, nekünk és a világnak. Ilyenkor nem kérdezzük meg csupán a gesztus kedvéért. És közben lelkiismeret-furdalásunk van. Ez a demokráciák rákfenéje: az ember nem mer diktatórikus lenni akkor sem, ha minden kétséget kizáróan ő az okosabb, és ő tudja jobban, mire van szükség az adott pillanatban. A gyerek például ne nyalja meg a nagykést AZ ADOTT PILLANATBAN, ne dobálja kővel a macskát, és ne harapja meg a bölcsis társát.

És ha majd felnő, ne vétózhassa meg a kerekesszékes lakótársa rámpáját és embertársai közlekedését folyókon. Meg úgy általában a világban.

Mert az mind nem fáj neki. A másiknak viszont igen. Amúgy ez utóbbi összefüggést már kezdi kapiskálni a gyerek – szerintem legkésőbb hároméves korára teljesen felfogja majd.

 

Exit mobile version