Életének 86. évében hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Kertész Imre. A Nobel-díjas írót 2016. március 31-én, hajnali 4 órakor budapesti otthonában érte a halál. Évek óta Parkinson-kórral küzdött, két és fél évvel ezelőtt pedig csípőtöréssel került kórházba.
Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. 14 évesen került Auschwitzba, majd utána Buchenwaldba. A háború után dolgozott gyári munkásként és újságíróként is, 1953-ban döntötte el, hogy az írásnak szenteli az életét, innentől szabadfoglalkozású író. Ekkor még csak komédiákat, könnyed színpadi darabokat írt, kisebb novellákban, jegyzetekben viszont már foglalkozott a holokauszttal. A Die Zeitnek egyszer azt mondta, egyetlen meghatározó pillanaton múlt, hogy író lett.
25 éves voltam. Azt megelőzően csak anekdotákat meséltem Auschwitzról. Aztán egy nap hirtelen tisztán láttam: nem egyszerűen valaki vagyok, aki túlélte Auschwitzot, hanem egy nagyszerű történet főszereplője. És ezt meg kell ragadnom. Egyik pillanatról a másikra teljesen más ember lettem.
Legfőbb művét, a Sorstalanságot 13 éven át írta, a kéziratot 1973-ban visszautasították, ennek a történetét Kudarc című, 1988-ban megjelent művében jegyzi. A Sorstalanságot egyébként 1975-ben adták ki, ezt a Kudarcig két kisregény követett.
Kertész 65 éves volt, amikor azt nyilatkozta: már megírt mindent, nem tud többé mit írni. Fő műveinek a fentebbi kettőt és a Kaddis a meg nem született gyermekekért címűt tartotta.
A kilencvenes évek végén Berlinbe tette át székhelyét, 10 éven át élt a német fővárosban. Alig két évvel ezelőtt nyilatkozta, hogy visszavágyik, mivel pont azt a kulturális pezsgést érezte ott, amit még gyerekként érzett Budapesten. Enyhe iróniával beszélt a németekhez köthető “karrierjéről”, mondván, auschwitzi fogolyként indult, majd az egyik legmagasabb rangú, civileknek járó kitüntetéssel, a Német Becsületrenddel végezte. Ezt 2001-ben kapta meg.
Kétszer házasodott, első feleségével, Vas Albinával egy budai garzonban laktak. Albina 1995-ben hunyt el. Egy évvel később elvette Magdát, nála tavaly, 14 évvel az első után másodszor is mellrákot diagnosztizáltak. Kertésszel együtt mindketten gyógyíthatatlan betegek lettek.
Magda akkor a következőt nyilatkozta a Blikknek: “Nem könnyű a gyógyszer mellékhatásaival megbirkózni, és olykor nehezen kezdem a napot, de nagyon fontos, hogy erőt vegyek magamon… Mivel a férjemmel együtt komoly, gyógyíthatatlan betegséggel élünk, sokat beszélgetünk a halálról is. Felkészülni igazán nem lehet erre, pedig ez a természet rendje. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy az élet tele van csodákkal és szerencsével, a végén pedig valahogy minden a helyére kerül.”
Kertész maga is beszélt a halálról, tudta, hogy betegsége el fogja vinni. Friderikusz Sándornak a lakásán adott interjút, ebben enyhe cinizmussal még a német egészségügyre is megjegyzést tesz:
Megjelenésekor a Sorstalanságot semmilyen kritikai visszhang nem fogadta, de a kilencvenes években egyik pillanatról a másikra felkapták, és több nyelvre is lefordították. Kertész később megjegyezte, neve egyfajta brand, egy bizonyos márka lett, amihez illeszkednie kellett (volna) minden megszólalásának. A Sorstalanságból Koltai Lajos rendezett filmet, ebben a remek interjúban erről is beszél. A filmmel kapcsolatban többen megjegyezték: nem egyenrangú a könyvvel, meg sem üti annak színvonalát.
Sokan úgy tudják, hogy Kertész kifejezetten a Sorstalanságért kapta 2002-ben az irodalmi Nobel-díjat, de ennél többről van szó: a holokausztról, a totális diktatúra természetéről és az ebben szereplő emberekről (gyilkosokról, halottakról, túlélőkről) szóló műveiért ítélték neki. Ahogy ő mondta: kidolgozta a “funkcionális-ember elméletet”.
Noha 65 évesen tényleg megjegyezte, hogy nem tud már mit írni, mégis aktív maradt, és folyamatosan adott ki írásokat. Legutolsó műve, a Végső kocsma 2014-ben jelent meg. A Die Zeitnek még azt mondta: “Azt hiszem, már minden pillanatomat elhasználtam. Minden elkészült, és én még itt vagyok.” Felkészült a halálra.