|
12 elszánt nő, 12 édesanya úgy döntött, saját példamutatásukkal hívják fel a társadalom figyelmét arra, életmentő lehet, ha egy édesanya kidughatja fejét a tajtékzó hullámok közül, és egy kicsit magára találhat. A Hangák, a Zöldre Érett Nők Közössége a Balázs Gyógyulásáért Alapítvánnyal közösen időt, energiát nem kímélve ajándékozott egy napot édesanyáknak, akikkel előtte soha nem találkoztak, hogy megérezzék, milyen az, amikor csak ők számítanak. A 12 történetet itt, az NLCafén olvashatjátok. |
Amikor Fekete Zsuzsa, Zuzu a projekt keretében sorra felhívta a kiválasztott édesanyákat, azonnal rokonszenvet érzett Csiznier-Kovács Andreával, akinek hangjából csupa derű áradt.
“Amikor arra került sor, hogy mi, hangák válasszunk az anyukák közül, azonnal lecsaptam rá, majd egy kávézóban folytattuk a beszélgetést” – meséli Zuzu, aki a mindig mosolygós Andiban hihetetlen belső erővel bíró édesanyát ismert meg. Megtudta róla, hogy közösségi oldalt hozott létre a veleszületett cukorbetegséggel, valamint fizikai és mentális visszamaradással járó DEND-szindrómáról, amiben ötéves fia, Simon is szenved. Négy órában a Mentőöv Információs Központ munkatársa és számos közösség tagja, még amatőr kórusban is énekel. Ám mindennapjai a hat gyermek logisztikájáról és a szerető gondoskodásról szólnak.
“A legfárasztóbb az állandó készenlét”
Andi az első perctől kezdve bizalommal fordult Zuzu felé. Elmesélte neki, milyen volt szembesülni azzal, hogy a család és a gyermeknevelés nem úgy vált valóra számukra, ahogyan tervezték. Optimizmusa, pozitív kisugárzása mögött látni engedte azt a kiszolgáltatott embert, nőt, anyát, aki összeomlott, amikor elvesztette a jövőt, amiről álmodott. “Éppen ezért nem is volt kérdéses, hogy Andi két kérését is teljesítjük. Ahogy ő fogalmazta, az önző és az önzetlen kívánságát is” – nevet Zuzu.
Andi legidősebb gyermeke huszonkét éves, legkisebbek az ötéves ikrek. Hatuk közül kettő fogyatékkal él, ahogyan ő fogalmaz, másképpen képes: a tizennégy éves Máté súlyosan, halmozottan sérült egy terhesség alatti vírusfertőzés következtében, míg az ikerpár egyik tagja, Simon DEND-szindrómás.
Szinte esélytelen a felügyeletüket megoldani. Az olyan babysitter, aki nem szalad el sikítva egy sérült gyerek láttán, olyan ritka, mint a fehér holló.
Andi az egyik aktív nagymamán kívül egyedül a Fecske Szolgálat speciális segítőjére számíthat.
“Hadilábon állok az otthoni rendrakással, lehetetlen küldetés számomra a lakásban uralkodó káosz felszámolása” – vallja be, majd hozzáfűzi, különösen a gyerekszobában vált tarthatatlanná a helyzet. Hiába pakol el, egy hét múlva újrateremtődik a káosz. “Meghatódtam, amikor hallottam a Hangák kezdeményezéséről és megtudtam, hogy rám esett a választásuk. Attól pedig még jobban, hogy mindkét álmom valóra válhat.”
Tündérmese varázsütésre
Andiéknál nem sokat teketóriázott a Rendberaklak csapata reggel nyolckor nekiugrottak a gyerekszobának. Kis idő múlva szinte az egész lakást elborították a játékok.
“Lenyűgözött az a határozottság és magabiztosság, ami áradt a lányokból. Abszolút biztosan lehetett tudni, hogy az ő fejükben ez már rendszerezett felfordulás, bár a lakás állapota korántsem ezt tükrözte. Aztán elindultunk Zuzuval, hogy ne csak a szobát, engem is átvarázsoljanak. Úgy éreztem, mintha menyasszony lennék” – lelkesedik Andi, aki a Nővarázsló Műhely fodrásza és sminkese kezei alatt szépült. Valóságos időutazást tett, hiszen a tükörből egyetemista önmaga nézett vissza rá.
A ruha, amit választottunk, erősen kiléptetett a komfortzónámból, és bevallom, bizony nem is volt olyan könnyű átlényegülni hatgyerekes, farmerban, folyton fejlesztésekre járó, elnyűtt anyukából dögös csajjá. Olyan volt, mintha egy önbizalombomba talált volna el.
Ám Andira még várt a neheze: délután arról kellett döntenie, minek int búcsút véglegesen a kacatok közül.
“A rendvarázslók kb. 20 másodpercenként elém tettek valamit, amiről azonnal döntenem kellet: megy vagy marad. Ez nagyon nehéz volt és szörnyen fárasztó, de megérte, mert amikor beléptem a gyerekszobába, egy szellős, áttekinthető, gyerekbarát helyiségben találtam magam. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Én egyedül erre sohasem lettem volna képes, ahogy ez már többször is bebizonyosodott.
Amikor sorra szállingóztak haza a gyerekek, azt sem tudták, min lepődjenek meg jobban: rajtam vagy a szobájukon. Ez csak a legidősebb lányomnak nem volt kérdés, ő lelkesen nézte a fotóimat, és nem győzött ámuldozni. Ahogyan a férjem is…
“Megerősödtem abban, hogy a helyemen vagyok”
Andi sokat tanult a Rendberaklak csapattól: a rend megtartása érdekében ezentúl napi szinten igyekszik alkalmazni a szelektív szemléletet, nemcsak a hulladékgyűjtésben.
“Ez nagy kihívás nekem, de ha elkeseredek, majd mindig bemegyek a gyerekszobába erőt gyűjteni” – bizakodik Andi.
Néha jó kilépni a komfortzónánkból, (nem) kicsit elrugaszkodni a hétköznapi önmagunktól, mert az átélt élmények megerősítenek: egyrészt abban, hogy meg tudunk tenni valamit, amiről korábban azt gondoltuk, nem megy, másrészt abban, hogy különben a helyemen vagyok az életemben.
Hogy lesz-e folytatása a kapcsolatuknak, arra mindketten rávágták, hogy igen.
“Álmodni sem mertem arról, hogy valaha lehet egy napom, ami csak az enyém. Ráadásul mindezt más, önzetlen anyukáknak köszönhetem. Zuzu pedig a legnagyobb ajándék, amit a projekt során kaptam. Amikor először találkoztunk, úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha valamikor régen félbehagytuk volna. Most is a lelki szemeim előtt van az a pillanat is, amikor a könyvhegyek dzsungelében elkeseredtem, ő odalépett hozzám, és olyan derűvel, természetességgel, egy húron pendüléssel segített a lomtalanításban, hogy azonnal feloldódtam. Képes volt együtt rezdülni velem akkor, amikor a legjobban elbizonytalanodtam. Az egész lénye elvarázsolt” – emlékszik vissza Andi.
Az álomnapot szervező Zuzu azonban az Andi gyermekeivel való találkozást emeli ki.
“Az övék is ugyanolyan család, mint a miénk, csak vannak dolgok, amiket másképpen csinálnak. Sérült fiai nem elmondják, hanem jelzik egy hanggal, egy apró mozdulattal, egy mosollyal, egy kisebb kiáltással, hogy éppen mit szeretnének. Pont úgy, mint mikor az én gyermekeim kicsik voltak és még nem beszéltek. Persze ez náluk így marad örökre, de ezeket az apró jelzéseket felismerni fantasztikus érzés. Beléphettem egy kapun, aminek a túloldalán olyan kapcsolat jött létre, amely reményeim szerint folytatódik. Andi tele van tervekkel, amiben nagyon szívesen segítek, ha szüksége van rám. Szeretném, ha gyermekeim megismernék az övéit. Hogy lássák, mit jelent az elfogadás és az adva kapás öröme.”