Az életközépi válság fogalmát mindenki ismeri, kevesen tudják azonban, hogy ma már a harmincas korosztályt is érinti, ezen belül is elsősorban a nőket. Depresszió, teljesítménykényszer, állandó rossz érzés a beteljesítetlen célok miatt – a tüneteket sokáig lehetne sorolni. Sokan egyszerűen csak így összegzik az állapotot: “amikor minden erőfeszítés értelmét veszti, amikor semmi nem jó már.” Válaszul valaki rákattan a drogokra (jobb esetben a sportra), mások – ha tehetik –, egy időre felmentik magukat a kötelező munkavégzés alól, netán elutaznak külföldre, megint mások igyekeznek bepótolni a gyerekkori álmokat, és beiratkoznak például zongoraórákra. Amikor pedig mindez kevés, feladják az amúgy biztos megélhetést nyújtó állásukat és 180 fokos fordulatot vesznek. Ahogy interjúalanyaink is tették.
“Olyan volt, mintha két énem lenne”
Róbert Katalin sikeres, fiatal író. Három könyve jelent eddig meg, legutóbbi regénye, Kezdjetek el élni címmel éppen a harmincas korosztály válságáról, útkereséséről szól. Regénye azokra a történetekre épül, amelyeket lát maga körül, többek között a saját a barátai életében. Kati is nagy utat tett meg. A Budapesti Corvinus Egyetemen végzett, marketing szakirányon. Ahogy ő fogalmaz, akkoriban úgy képzelte, egy nagy cégnél fog elhelyezkedni, és végigjárja a hagyományos karrierlétrát. “Eleinte a klasszikus marketing érdekelt, a kampányok, a hirdetések és a vevőcsalogatás. Igaz, a szakdolgozatom a színházak marketingjéről szólt, ami már kissé eltért az eredeti tervektől.”
A diplomaszerzés után Kati egy családias hangulatú könyvkiadónál helyezkedett el. Utána jött egy némileg nagyobb piaci szereplő, az Európa Könyvkiadó. “Fix nyolcórás munka volt, hagyományos marketinges munkakörrel és rengeteg túlórával – idézi fel. – Főként a rendszeres könyvbemutatók és az évente kétszer megrendezett könyvvásárok adtak sok pluszfeladatot. Több mint két évig dolgoztam itt, közben láttam, hogy így nagyon nehéz az írásra kiszorítani egy kis időt, pedig ez nagyon sokat jelentett nekem. Mindig is szerettem szövegekkel foglalkozni, kicsi korom óta írtam novellákat, regényeket.
Olyan volt, mintha két énem lenne, amik közül előbb-utóbb muszáj volt választani.
Kati sokszor úgy érezte, a nap végén már nincs energiája arra, hogy az új kéziratával vagy novellaötletekkel foglalkozzon. Volt olyan időszak, amikor egyszerre öt-hat aktív Facebook-oldalt és más honlapokat is kezelt, véleményeket, üzeneteket, kialakuló beszélgetéseket felügyelt sokszor otthon, munka után is. Mindez sok időt felemésztett.
Közben egy korábbi kéziratával nyert egy kiadó pályázatán, és idővel jelentkezett egy szerkesztői tanfolyamra. Ennek elvégzése után azonnal munkát is kapott. “Világos volt, hogy íróként nem tudnám eltartani magam, szinte mindenkinek vannak más forrásai – magyarázza. – Sokan tanítanak, mások forgatókönyveket vagy cikkeket írnak. Engem nagyon vonzott a szerkesztés, ebben akartam kipróbálni magam.”
Azzal, hogy Kati az írást, a szerkesztést és a szabadúszást választotta, minden megváltozott. “Marketingesként az volt a feladatom, hogy egy csapat tagjaként azon törjem a fejem, hogyan érjük el például, hogy a kiadó Facebook-követőinek száma ötszörösére emelkedjen. Vagy hogy látványos, izgalmas és sok embert vonzó könyvbemutatót szervezzünk egy új regényhez. Most vagyok én és van a szöveg. Vannak a történetek, amik kopogtatnak a fejemben, és amikről érzem, hogy le kell írnom őket. Mindennek előnye, hogy magamnak kell beosztani az időmet, ráadásul ott dolgozom, ahol akarok. Persze a határidőket tartani kell, de a korábbi feladatokhoz képest lelassult az életem. Most ezt érzem izgalmasnak, de tény, hogy be kellett áldoznom érte a kiszámíthatóságot.
Mert van abban valami megnyugtató – főként ha egyedül él az ember –, ha minden hónapban számíthat fix fizetésre.
Ugyanakkor úgy érzem, ennyi bizonytalanság belefér, cserébe az önmegvalósításért.”
“Tudat alatt már régóta mást akartam csinálni!“
Kovács Emőke Balatonfüreden lakik, lassan már húsz éve. Eleinte a vendéglátásban, később az idegenforgalomban dolgozott. Rengeteg szép szállodában megfordult, egy idő után mégis elfogyott a motiváció. “A munkám abból állt, hogy követem mások utasítását, és közben igyekszem a vendégek kedvében járni. Sok ember vett körül, és sok protokoll. Úgy éreztem magam, mint egy végrehajtó tiszt – idézi fel. – Öt évvel ezelőtt Belgiumban láttam egy hotelt, amelyben minden a csoki köré épült. Szöget ütött a dolog a fejemben. Ha egy hotel személyzetének ez sikerült, akkor nekem miért ne sikerülhetne?”
Nem sokkal azután, hogy Emőke hazajött, kezébe került egy újság, ami szintén a csokoládéról szólt. “Talán ez már nem is volt véletlen, hiszen tudat alatt akkorra már régóta mást akartam csinálni” – teszi hozzá rögtön.
Letettem az újságot, és eldöntöttem, hogy ez lesz az utam. Mindezt úgy, hogy előtte semmi közöm nem volt a csokoládéhoz.”
Emőke szerint minél többet gondolkodott egy lehetséges vállalkozáson, annál jobban tetszett neki egy csokiműhely gondolata, üzleti szempontból is. Hisz az összes korosztály célcsoport lehetett, ráadásul Füreden fordul meg a legtöbb turista a főváros után. A kérdés már “csak” az volt, hogy kiktől tanulja meg a szakmát? Hiszen ha valamire, tudásra, tapasztalatra szüksége volt. “Leveleket írtam a szakma krémjének, persze senki nem válaszolt – meséli. – Nem értettem. Hiszen külföldön egymástól tanulnak a lelkes amatőrök! Végül az egyik csoporttársam révén találtam valakit, aki hajlandó volt bevezetni az alapokba. Ez után egy belga csokoládémester mellett folytattam a képzésemet. A gondolat megszületése után nem sokkal pedig egyik napról a másikra felmondtam a munkahelyemen.”
Hamarosan megszületett az Artis Csokoládéműhely. Emőke eleinte kétszáz bonbont gyártott naponta, ma már több mint ezer bonbont is el tud készíteni, ha kell. A hirtelen váltásról nevetve ezt mondja: “Máshogy nem megy, ha sokat gondolkodik az ember, nem vág bele az álmaiba. Magyarország ugyanis nem a vállalkozók országa.
Most sokkal többet dolgozom, mint alkalmazottként, viszont sokkal motiváltabb vagyok. Nem gond olykor 16 órát talpon lenni.
Tervezés, csokoládékészítés, az egyedi csomagolások elkészítése, tárgyalások, egyeztetés a szállításról, van feladat bőven, de én ezt az életet imádom. Az sem tudja letörni a lelkesedésemet, hogy a munkám kissé hullámzó, hiszen karácsonykor sokkal több vevőm van, mint például tavasszal.”
A jövőről kérdezem, sóhajt. Ismét a nem túl vállalkozóbarát országunkra terelődik a szó. Adóterhek ide-oda, szerencsére a műhely folyamatosan bővül, így már csak egy kérdés marad nyitva: hogyan lehet kiszolgálni a növekvő igényeket, a meglévő adóterhek mellett, önerőből…
“Olyasmire vágytam, aminek az emberekhez van köze, nem a termeléshez!”
Tihor Andi öt éve dolgozik masszázsterapeutaként. Kárpátalján született, onnan költözött át Magyarországra. 33 éves koráig varrónőként dolgozott. Mielőtt váltott volna, utolsó munkahelyén termelésvezetői beosztása volt. Ahogy ő fogalmaz, a munkában “mindig bőven volt kihívás”, ettől függetlenül, nála is eljött az a pont, amikor már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni a hiányérzetet.
“Jó dolgom volt, sikeresnek éreztem magam, sokáig megbecsültek – sorolja az előnyöket. – Klassz volt a csapat, és nagy előny volt a kiszámítható fizetés is. Mindez nagyon fontos volt nekem, hiszen egyedül kellett eltartanom magam.
Mégis, nem sokkal az után, hogy vezető lettem, elkezdtem érezni, hogy valami nagyon nincs rendben.
Hogy hosszú távon biztosan nem ez lesz az a munkahely, ami boldoggá tesz. Megrendelések, mások munkájának koordinálása, ellenőrzése, az áruk hibáinak kijavítása… Olyasmire vágytam, aminek az emberekhez van köze, nem pedig a termeléshez.”
A konkrét váltás gondolata egy jó szándékú gesztussal kezdődött. “Megmasszíroztam a kollégáim fáradt vállát, hátát az üzemben – meséli nevetve. – Nemsokára ez rendszeres lett. Később azt vettem észre, hogy minden a mozgásterápiákról szól körülöttem. Folyton ezzel kapcsolatos szórólapokba, hirdetésekbe botlottam, majd az egyik barátnőm elhívott egy tanfolyamra. Akkor nem jelentkeztem, de később eldöntöttem, hogy ha már ennyire nem megy ki a fejemből ez a szakma, beiratkozom egy képzésre. De hova? Melyikre? A következő héten egy szülinapi bulin megismertem egy masszőrlányt, aki szívből ajánlotta a saját iskoláját…”
Ellentétben Emőkével, Andi nyolc évig dédelgette a tervét, mire megvalósította. Hiszen nem volt a munkahelyével semmi baj. Lecserélni a biztosat a bizonytalanra?
Amikor augusztusban felmondtam, egy hónapig sokkban voltam.
“Ennyi ideig tartott feldolgozni, elfogadni a saját döntésemet. Azt, hogy bezárjak egy ajtót és kinyissak egy másikat, egy új élet reményében.”
Andinak ma már magánvállalkozása van. Álmai munkája biztos megélhetést is jelent, ráadásul hirdetnie sem kell magát, a vendégek kézről kézre adják a telefonszámát. “A páciensek egy része eldeformált gerinccel, csípővel jön, mások profi sportolók, vagy épp kismamák. Nem tudnék választani közülük. A csendesebb vendégeket a zárkózottságukért kedvelem, a beszédesebbeket azért, mert mesélnek magukról. Nem mintha szavak nélkül nem derülne ki sok mindent róluk, pusztán a panaszaik, izmaik alapján.” Andi szerint a legjobb ebben a munkában az, hogy elégedett emberekkel találkozik, illetve hogy elégedett emberek mennek haza tőle. “»Hű, reggel még alig tudtam felkelni, most pedig szinte már nem is érzek fájdalmat« – hallom sokszor, ez a mondat pedig nekem is hihetetlenül nagy örömet okoz. Én így tudom a legtöbbet hozzátenni a világhoz.”