Naivak vagyunk. Képesek vagyunk elhinni, hogy azért, mert valami csodálatos a világban, és mert gyerekkorunk óta (de inkább száz éve) létezik, majd úgy is marad.
A napokban mi, az NLCafé készítői elmondtuk, miért szeretünk Magyarországon élni. Mert van Lupa-sziget, minyon, savanyú káposzta, Flórián téri piac, Sziget, bor, sör, kolbász, Balaton, biciklizés Budapest hídjain, lángos, szép magyar nyelv, Dagály, kalocsai minta, keszeg, puli kutya. Ki-ki elsorolta, mi az, aminek hiányába belesajdulna a szíve. Örök értékeket említettünk, mert számunkra ezek azok: öröktől valók, örökké létezők. Csupa olyasmi, ami csak itt van, de legalábbis úgy, ahogyan, csak itt. Ami magától alakult, közösségek formálták évtizedek, évszázadok alatt. Ami szerves részévé vált az országnak, és nekünk magunknak is.
Hangulatok, érzetek, amit csak az ért igazán, aki itt született.
Amit nem vehet el tőlünk senki, mert mindez közkincs: senkié, és mindenkié. Gondoltuk mi.
A valóság ezzel szemben az, hogy mindebből az egyetlen, amit nem vehet el tőlünk senki, az ezen dolgok emléke. Hogy volt a Balaton, ahol gyerekkorunkban csónakáztunk a nád közt, hogy volt a Dagály, ahol sakkoztak a bácsik, hogy vettük a savanyú káposztát a piacon, átbicikliztünk a Lánchídon és játszottunk a szomszéd puli kutyájával. Ezek megmaradnak.
De ki garantálja azt, hogy tíz éven belül nem alakítanak ki jachtkikötőket végig, mindenhol a tavon? Hogy nem tiltja be a vízi sakkot az ÁNTSZ, vagy teszik fizetőssé? Hogy
nem fogják baleset-veszélyessé nyilvánítani a hídon való átbiciklizést, nemzetidegenné a savanyú káposztát?
Hogy nem kell beszolgáltatni az összes magánkézben lévő puli kutyát, tudom is én, fajtavédelem okán?
Akkor nem tettem meg, most elmondom, én miért szeretek Magyarországon élni. Mert zörög. Mert itt-ott romos. Mert rozsdállik; az idő nyoma sokáig ott marad rajta. Szóval mert nem tökéletes. Hanem természetes. Szeretem ezt az országot, mert nem vegytiszta. Nincs “kitalálva”, kimódolva, tervezőasztalon megtervezve. Néhol szeretem benne azt is, ami nem működik, mert olyan sajátosan, magyarosan nem működik. De ismeritek: a miénk. Benne vagyunk mindannyian: ilyenek vagyunk. Nem tökéletesek, nem mindig működők, de önmagunk. Akkor nem mondtam el a magam favoritját, most megteszem.
Szeretek itt élni, mert van a Római-part.
A világ fővárosai mind átalakulnak, modernizálódnak, betonozottá és gépesítetté válnak: professzionálisak. És egyre-egyre sterilebbek. Szépen mutatnak az utazási katalógusokban, de kevéssé hagynak nyomot a lélekben.
Melyik fővárosnak van természetes partja? Nem rakpartról, hídról, felüljáróról és trendi kávézók teraszáról megszemlélhető, nem olyan, aminek a megtekintéséhez itt és itt dobjon be egy százast a távcsőbe, hanem olyan, aminek a vizébe belegázolhatok mezítláb, amibe kavicsot dobálhat a gyerek, aminek a stégjére kiülhetek holdfénynél?
Egyet tudok: Belgrádban nagyon hangulatos, ahogy kis, bódészerű tákolmányok övezik végig a partot, ott laknak, nyaralnak, vagy csak horgásznak az emberek. Megélik a vizet. Ha a Dunán végigevezünk, láthatjuk, milyen fantasztikus az ártéri erdő. Színe, van, szaga van, burjánzó életöröm. Amikor egy Duna-szigeten laktam, volt, hogy úsztam egyet a folyóban munka előtt – húsz percre Budapesttől. És boldog voltam, hogy megtehetem ezt a 21. század küszöbén. És valahogy éreztem, hogy nem sokan születnek utánam, akik még megtehetik majd.
Balatonunk partja olyan régen kibetonozott, hogy sokáig fel sem tűnt, milyen furcsa is ez. Ha néha itt-ott felbukkan az igazi part igazi nádassal és kikötött csónakokkal, az olyan ujjongató érzés. A hétvégén Pálkövén voltunk, és egyszerűen nem hittem el, hogy az egyetlen természetes öblöt, ahova évtizedeken át le lemehetett bárki, hogy belefeledkezzen a tó látványába, egyszerűen lezárták kerítéssel és sorompóval. Állítólag eladták. Nem értem, hogyan adhatja el bárki az én Balaton-partomat? Hogyan lehetséges az, hogy ezután, ha a hattyúkat akarom megmutatni a gyereknek, be kell fizetnem a strandra, a tömegbe?
A természet – a fák, a víz, a vízpart – elidegeníthetetlenül a miénk kéne legyen, hiszen ősi, zsigeri kapcsolat köt össze vele, és attól, hogy egy nagyvárosban születtünk, még szükségünk van rá, hogy néha hozzáérhessünk. Annál inkább szükségünk van rá.
Valójában az embernek egyetlen fát sem lenne joga kivágni, még ha adott esetben ésszerű, racionális, gazdaságos is, és ha akarom, még el is hiszem, hogy bizonyos szempontokból szükséges.
A fák előbb voltak itt, és mi már rég nem leszünk, mikor még mindig itt lennének.
Biztosan azért, mert fontosabbak a Földünknek, mint Tarlós István, én vagy bármelyikünk, de talán fontosabbak gátak és folyók közt építkezők ingatlanvagyonánál is.
Apropó, Tarlós. Én Rómaifürdőn születtem, a főpolgármester úr Óbudán. Vajon ez a néhány kilométernyi különbség tenné, hogy nem érti mindezt? Nem tudom, ő ásott-e csatornát sárból gyerekkorában a parton. Én igen. Nem tudom, az ő apja statisztált-e kamaszként Duna-parti filmforgatáson? Az enyém igen. Az ő hálózsákját vitte-e el a Hunyady hajó kicsapó hulláma úgy, hogy a nagybátyja úszott utána? Kapott-e Márka szőlőt az Evezős büfében, gyűjtött-e gesztenyét a Keve utcában? Én igen. Segített-e lemosni a hajókat a Kócsag csónakházban? Volt-e lángosevő versenyen a Május 1. Ruhagyár üdülőjében? Vitt-e haza ételhordóban gyümölcslevest a Junior önkiből?
Eljegyezte-e magát a párjával az összekötő hídtól balra a harmadik stégen? Én igen.
Tarlós István főpolgármester szerint a Római-part jelenleg elhanyagolt, szemetes, és egyáltalán nem szolgálja a pihenést. Ezért a tízmilliárd forintos beruházásban nemcsak fákat vágnak ki és mobilgátat építenek, de új köztereket, kerékpárutat, “nyilvános illemhelyeket” alakítanak ki, és parkosítani fognak. Biztos vagyok benne, hogy a végeredmény gyönyörű lesz. Csak épp semmi közünk nem lesz hozzá.