Egy kis alagsori tornateremben gyülekezünk egy tavaszi délután azokkal az enyhe és középsúlyos fogyatékkal élő gondozottakkal, akik október óta járnak Brandl Attila edzéseire. Kondigépek, matracok és egy összecsukott pingpongasztal között, kicsit szűkösen, de éppen elfér az a négy-öt felnőtt, akikkel egy csoportban foglalkozik az edző.
“Ha valaki beüti valamijét valahová, azért pluszpont jár – már a bemelegítés is viccelődve, vidám hangulatban telik. – Páros karkörzés, közben felugrunk. Tudom, hogy ezt imádjátok.” Persze a fárasztó gyakorlatot a legkevésbé sem szeretik, de azért megpróbálkoznak a mozdulatok összehangolásával. “Úgy terveztem, hogy ma nem formagyakorlatozunk, csak mozgáskoordinációs feladatok lesznek, de meggondoltam magam, a vendégeinkre tekintettel” – közli Attila, mire egy résztvevő megjegyzi: “Te kis huncut!” Danival, a fotóssal jól mulatunk, az egyik fiú kicsit produkálja is magát miattunk.
Aztán elkezdődik az igazi kempó. Most már mindenki megpróbál koncentrálni, fontos a sorrend, az irány, hogy jobb vagy bal láb, kéz, merre fordulunk. Attila mindig másvalakit kérdez, hogy mi a következő mozdulat, türelmesen kivárja a választ. Ha nem helyes, kérdez másokat. Ha jó a válasz, akkor is visszakérdez, szántszándékkal persze, a nyomatékosítás miatt, vagy csak azért, hogy fenntartsa a vidám légkört. “Legközelebb beugratlak, ha a jó kezed lesz kint, akkor is rákérdezek, biztos vagy-e benne.” Erre hümmögés a válasz, vehetjük reklamációnak.
Attila egyébként mindenkit a nevén szólít, de nemcsak a nevüket tudja, látszik, hogy már ismeri a résztvevőket, tudja, ki mire képes, és a saját képességeihez mérten megtesz-e mindent a sikerért. A többség egyébként kifejezetten lelkes, és nagy az öröm, ha eltalálják az aktuális mozdulatot. “Na, mi jön most? Merre van az előre, Zsolti? Oké, mindjárt jön a holdacska, tudom, arra vártok.” Majd fél órába telik, mire mind a négy irányba elvégzik a formagyakorlatot. Részemről már régen elvesztettem a fonalat, nagyon kell koncentrálni, hogy ebben a tempóban képben maradjon az ember.
Minden tiszteletet megérdemlő elhivatottsággal tart kempóedzéseket fogyatékkal élő felnőtteknek a Down Alapítvány II. számú Gondozóházában az egyetemista Attila. Teszi mindezt húszévesen, önkéntesként, és nagyon sikeresen: fél év alatt a lakók és az otthont látogatók kedvencévé vált.
Kattints a galériára, és nézd meg a többi képet!
Testi-lelki próbatétel minden résztvevőnek
“Mentálisan legalább annyira igyekszem edzeni őket, mint fizikailag, de én magam is elfáradok szellemileg, végem, mire lemegy a két-három csoport” – mondja Attila az első edzés után. Tizenöt éve, a Csákvári Kempo Harcművészeti Sportegyesület klubjában kezdte sportolói pályafutását, jelenleg az egyesület segédedzőjeként is tevékenykedik. “Ilyenkor úgy érzem, hogy ma már biztosan nem bírok gondolkodni, muszáj valami teljesen más dolgot csinálnom.”
A fiatal edző egy, a Zágrábi utcai gondozóházban dolgozó ismerősén keresztül került kapcsolatba a házzal és a fogyatékkal élőkkel. Önkéntesként tartja a foglalkozásokat. “A sportági szövetség keretein belül egy Baranya megyei klub foglalkozik Down-szindrómásokkal, velük konzultáltam már, de inkább magam alakítom ki a módszereket.”
A koordináció és a mentális fegyelem fejlesztése számukra kifejezetten előnyös. Persze érteni kell a nyelvükön, vannak, akik nehezebben kezelhetőek, és előfordul, hogy többeknek nincs jó napja. Ezeket észre kell venni, erőltetni semmit sem érdemes, de nem is lehet, az rosszul sül el. Nem akarom elvenni a kedvüket.
Miközben beszélgetünk, már gyűlik a második csoport, ők láthatóan súlyosabb egészségi állapotban vannak, a mozgásuk és a kommunikációjuk is gyengébb. Az egyik gondozott, Zsolti feltűnően sztrájkol, Attila inkább rá is hagyja, tudja, hogy csak fel akarja hívni magára a figyelmet, és az sem tetszik neki, hogy nézői akadtak. Kis idő múlva ezért mi el is hagyjuk a terepet, később folytatom a beszélgetést Attilával, aki igyekszik összeszedni a gondolatait. Elfáradt.
“Amikor itt vagyok, csak rájuk figyelek. Felveszem a gít, és azonnal megszűnik a külvilág, csak arra összpontosítok, ami ott bent zajlik, azon a tizenvalahány négyzetméteren.”
“Amúgy Zsolti örült ám, amikor kimentetek, azt gondolja, sikerült elűznie benneteket. Ettől meg is jött a harci kedve” – mosolyog az edző.
Előfordul, hogy szegények megfeszülnek egy-egy szituációban, és olyankor nagyon nehéz kibillenteni őket. Van, hogy nem is sikerül. Főleg a Down-szindrómásokra jellemző az néha, hogy kezelhetetlenné válnak, de nem esem kétségbe, ha kell, átcipelem őket egyik sarokból a másikba. Amikor megakadnak, egyszerűen ki kell őket mozdítani, nincs mese.
Attila kedvét nem szegik a megpróbáltatások, egyértelműen kihívást lát bennük. “Szükségem van az újabb és újabb próbatételekre, ilyen ez a sport. Ezért érzem magaménak a fogyatékkal élő emberek edzését is, hiszen tele van kihívásokkal. Nagyon tudatosan kell részt venni benne, de közben a megérzéseimre hallgatva, érzékenyen reagálni a megnyilvánulásaikra.
Óriási sikerélmény, hogy látom a fejlődésüket, hogy az én hatásomra, azért, hogy megmutassák nekem és egymásnak, mire képesek, óráról órára igyekeznek kihozni magukból a maximumot. Rengeteget fejlődtek fél év alatt, és ez engem is lelkesít.
Tudod, nagyra értékelik azt, hogy amikor itt vagyok velük, csak rájuk figyelek, és hogy igyekszem minél jobban kiismerni őket. Számomra ez sokkal inkább mentális munka, mintsem fizikai.” Attilának utóbbi már láthatóan motorikusan megy, kisiskolás kora óta életformája a küzdősport.
A sport kulcs lehet az önálló élethez
Attila egyedülálló rátermettségét a gondozóház vezetője is megerősíti. “Ilyen az ideális önkéntes, aki határozott elképzelésekkel érkezik. Attila kezdettől fogva tudta, hogy miben akar segíteni és azt elképesztő motiváltsággal teszi – mondja Kaucsicsné Zsóri Katalin, a Down Alapítvány II. sz. Gondozóházának intézményvezetője. – Nem csak arról van szó, hogy jól jön nekünk, ha valaki térítésmentesen felajánlja a segítségét, persze ez sem utolsó szempont, hiszen a ház bevételei a gondozottak alapfenntartását is alig fedezik.”
Viszonylag sokan keresnek meg minket azzal, hogy segítenék a munkánkat, de nem tudják, hogyan tegyék. Mi adunk nekik feladatot, de így elég hamar elvesztik a kezdeti lelkesedésüket és néhány hónap után feladják. Ennek ellenére nagyon örülünk minden segítségnek, mert a gondozóink nagyon leterheltek.
A Zágrábi utcai házban dolgozók 90 emberrel foglalkoznak napközben, közülük harminc számára átmeneti otthoni szolgáltatást is nyújtanak. A gondozóházból való továbblépés lehetőségeként a távolabbi cél a támogatott lakhatás, hogy a fogyatékkal élő emberek minél előbb integrálódhassanak. “A szabadidős sportfoglalkozások, mint a kempó, nemcsak a mozgásukra és az értelmükre vannak jó hatással, hiszen a közös együttlét, a folyamatos kommunikáció a szociális fejlődést is elősegíti. A fejlesztés pedig úgy hatékony igazán, ha a fejlesztő munkatárs elég közel tud kerülni a gondozottakhoz, ha jó kapcsolatot tud kiépíteni velük. Attilában pedig megbíznak. Számukra ez nagyon fontos.
A fogyatékkal élők mozgásfejlesztését egyébként rekreációs szakember végzi. Hetente kétszer a szintén a Down Alapítványhoz tartozó, jól felszerelt, Márga utcai sportközpont ad helyet a foglalkozásoknak. “Náluk egészen más a mérce. Az már nagy eredmény, ha a képességeikhez mérten jól teljesítenek. És az is fontos, hogy nem szabad túlgondozni senkit, mert abba belelustulnak, attól nem fejlődnek. A jó fejlesztő ezt a pedagógiai célt is tiszteletben tartja. Hiszen a közös cél az, hogy minél közelebb kerüljünk az önellátás képességéhez, és ezzel az önálló élet lehetőségéhez.”