A történet helyszíne egy Miskolctól 30 kilométerre fekvő zsákfalu. Boldog itt, akinek közmunka jut, mások a havi 22 500 forintos segélyen élnek. Gizi néni pár éve közmunkán barátkozott össze négy roma asszonnyal, akikkel egy csoportba osztották őt. Amikor átmentek hozzá, csodálkoztak: van lekvár, van savanyúság, befőtt, de jó magának, mama, adjon egy üveggel!
Mama pedig adott, ám egy idő után már neki is alig volt. “Adok még, de jövő évben már te csinálod” – oldotta meg a problémát. Hamar belátta viszont, hogy ez nem így működik, pontosabban így nem fog működni.
Az itteni romák nem tudják, hogyan kell palántázni, kapálni, kertet művelni, állatot nevelni, nem volt senki, akitől megtanulhatták volna. Nincs motiváció sem. Ha természetben kapnak segélyt, nem tudnak vele mit kezdeni, amit lehet, pénzzé tesznek belőle, és amit megenni sem lehet, az az enyészeté lesz.
“Én viszem a sokat, ők a keveset, majd elosztjuk”
A házaspár nagy szívfájdalma, hogy a hatalmas telkek pusztán állnak. Minek a kert, ha nem műveli senki? – véli a házaspár. Az asszony egy idő után feltette magának a kérdést, hogy ha megvan az igény az ő tudására, miért ne segítsen?
Egyet gondoltam: itthon vagyok közmunkán, miért ne csinálhatnánk együtt, miért ne taníthatnám meg őket gazdálkodni?” Tavasszal pedig indult a munka, Gizi néni karon fogta leglelkesebb közmunkatársát, és palántáztak.
Aztán jött még egy asszony, még egy és még egy, Gizi néni összesen öt családot vett a szárnyai alá. Ültettek és kapáltak, közösen művelték először Gizi néniék kertjét, a csatlakozott romák telkeit, majd megkapták a szomszédos, parlagon fekvő területet is. Munkájuk gyümölcse is közös: ami épp érik, azt leszedik, összeadják, közösen befőzik, tartósítják, majd egyenlő részben szétosztják.
Gizi mamáék tudatosan nevelik környezetüket felelősségteljes gondolkodásra. Náluk nincs olyan, hogy felesleg.
Hogy mi mindent csinálnak a még a terményekből, és hogyan telnek a balajti hétköznapok, kiderül Bihari Dániel riportjából, amit a 24.hu-n olvashattok el.