“Ennél jobb életem nem lehetett volna” – örökbefogadott fiatalokkal beszélgettünk

Erdélyi Fanni a Budapesti Corvinus Egyetem kereskedelem és marketing szakos hallgatója. Szülei újszülött korában vitték haza egy kórházból, két gyermekük mellé. Hunyady Zoli idén végez gépészeti szakon, az Öveges József Szakközépiskolában. Őt másfél éves korában fogadta örökbe az anyukája. Egy belvárosi kávézóban találkoztam velük, ahol is három órát beszélgettünk. 

Hogyan kerültetek a családotokhoz?

Fanni: Volt a szüleimnek két vérszerinti kisfiuk, az akkor kettő és öt éves bátyáim. Anya nagyon szeretett volna egy kislányt, de két fiú után inkább biztosra akartak menni, ezért is döntöttek az örökbefogadás mellett. Ráadásul az orvosok azt javasolták, hogy az egészsége miatt ne szüljön több gyereket. Az, hogy éppen én kerültem hozzájuk, a véletlennek köszönhető, mert eredetileg egy másik kislányt kaptak volna, csak meggondolta magát az édesanyja. De szerintem ez a sors, mert tudom, hogy nekem mindig is itt volt a helyem, ebben a családban. 

Zoli: Engem az anyukám és a nagymamám fogadott örökbe, másfél éves koromban. Anyukámnak nem volt vér szerinti gyereke. A nagymamámmal együtt laktak. Ennél jobb nem is történhetett volna velem. Annak ellenére, hogy nem tudom, hogy milyen egy apa mellett felnőni, és a nagymamámat már sajnos elvesztettem. 

Hogyan reagált a szüleitek környezete arra, hogy örökbe fogadtak titeket?

F.: Nagyon örültek nekem. Én voltam akkoriban az egyetlen lánygyerek a családban, szóval nagy figyelmet kaptam. Persze mindig vannak és lesznek olyanok is, akik nem értik, hogy bizonyos emberek miért fogadnak örökbe egy gyereket, de azért a többségre nem ez  a jellemző.

Z.: Régen az örökbefogadás még annyira sem volt divat, mint manapság. Ennek ellenére szerintem a legtöbben megértették anyát, hisz neki viszont nem volt vér szerinti gyereke. 

Meséltek a szüleitek a kezdeti időszakokról? Arról, hogy hogyan ismerkedtek meg veletek? Zoli, neked már lehetnek emlékeid is, hisz majdnem kétéves voltál, amikor találkoztál az anyukáddal.

F.: Nekem gyakran mesélnek, főleg anya. A mai napig nagyon gyakran előkerül ez a téma, ilyenkor az egész család együtt emlékezik vissza. Arra például, ahogy a szüleim bejártak hozzám a kórházba, ismerkedni, etetni, majd ahogy hazavittek, és a bátyáim megrohamozták a hordozót, benne velem. Erről még videónk is van.

Z.: Nekem két dolog ugrik be, egy kis piros játékautó, amivel gyakran játszottam, és amivel először mentem oda anyuhoz, és a narancssárga volkswagen, amivel az új életem kezdődött. Felnőttként találkoztam az akkori gondozónővel, aki az örökbefogadásomkor adott egy albumot az ott töltött éveimről. Ahogy a fotókat néztem, beugrott még egy kép. Ahogy süt a nap, majd leszakad az ég, és először mindenki boldog, majd mindenki elkezd fázni. De ezt a képet nem fejtettem meg. Nehéz is lenne, hiszen már összemosódik minden. Az akkori, halvány emlékek és az azóta rájuk rakódott érzések. 

Nyílt titok volt előttetek, hogy örökbe fogadtak titeket?

F.: Valójában nem is volt titok. Valahogy mindig is tudtam, mindig is így volt természetes. Az egyik bátyám egyszer még el is felejtette, hogy örökbe vagyok fogadva, amikor azon kezdett el gondolkodni, hogy anya vajon hány évesen szült engem.

Z.: Nekem is a kezdetektől fogva világos volt. 

Minden családban vannak konfliktusok, nálatok ezek miből adódnak?

F.: Talán a sok elvárásból, ami néha egy kicsit teher, de nyilván ezek visznek előre az életben. A nagyszüleim vegyészek, a szüleimnek több diplomája is van, és a testvéreim is nagyon okosak. Amit eddig kihoztam magamból, azt a szüleimnek és a családomnak köszönhetem. A suliban még évente változtattam, hogy mi szeretnék lenni, és minden vágyamban támogattak, legyen az pszichológia, építészet vagy épp közgazdaságtan. A testvéreimmel szemben, akik a vér szerinti gyerekeik, egyébként teljesen ugyanazok az elvárások, mint felém. Az egész család ugyanúgy viszonyul mindhármunkhoz.

Z.: Csak a szokásos viták voltak mindig. Rakjak rendet, tanuljak, érjek haza időben. Ja, és hogy legyek én is mérnök. Ilyenek. Utóbbira határozott nem lett egyébként a válaszom. 

Jelentett nektek bármilyen terhet az, hogy örökbe fogadott gyerekek vagytok?

F.: Ha igen, akkor nagyon mélyen lehet. Eddig soha nem fordult meg a fejemben, hogy máshogy jobb lenne.

Z.: A sorsommal nekem sem volt soha, semmilyen bajom. Ugyanakkor, ha a múltamra gondolok, úgy érzem, mintha lenne egy szakadék az alapoknál. Amiben jó lenne kiigazodni. 

F.: Az örökbefogadásomat én nem teherként, hanem lehetőségként fogom fel. Hiszen én is, és velem együtt minden örökbefogadott gyerek kapott egy új esélyt, amit nem szabad elszalasztani. Érzek magamban valami nagyon mélyről jövő erőt, hogy megmutassam, igenis mindenre képes vagyok. Amit pedig tényleg a küldetésemnek tekintek – és szerintem Zoli is –, az az, hogy az emberek lássák, hogy mi semmiben sem különbözünk egy átlag fiataltól. Érettségizünk, egyetemre járunk, tanulunk, szenvedünk, szerelmesek leszünk. Nem vagyunk hátrányos helyzetűek azért, mert a vér szerinti családunk lemondott rólunk. Nem kell minket sajnálni, hisz nekünk is ugyanolyan szerető családunk van, mint másoknak. Mi is saját gyerekek vagyunk. Nekem szerencsére soha nem volt nehéz az örökbefogadásomat felvállalni, még oviban megtanultam, hogy egyszerűbb, ha elmondom mindenkinek. De nem mindenki van ezzel így. Sokan félnek a kérdésektől, amik gyakran nem azért bántóak, mert annak szánják őket, hanem mert nem tudják, hogyan lehet erről a témáról kérdezni.

Z.: Nekünk, örökbefogadott fiúknak amúgy verekedésbe torkolló vitáink tudnak ebből lenni a buta beszólogatókkal. Legalábbis addig, amíg gyerekek vagyunk. Én speciel nem kötöttem senkinek magától az orrára, hogy hogyan kerültem anyuhoz, de ha kérdezték, elmondtam egyenesen. Ha pedig erre valami sértés volt a válasz, hát nekik mentem. Egyébként azok a szülők, akik az örökbefogadás mellett döntenek, sokszor sokkal jobb szülők lesznek, mint azok, akiknél egy nem várt baba születik meg. De az is tény, hogy sok olyan örökbe fogadó szülőt ismerünk, akiben igenis tüskeként, kudarcként maradt meg az, hogy nem született vér szerinti gyerekük.  

A gyerekekről mit gondoltok? Túl lehet azon lépni, hogy lemondott rólam a vér szerinti anyám, apám?  

F: Ez tényleg a családon múlik. Én például azt érzem, hogy sehol máshol nem szeretnék lenni, de szerintem én egy nagyon különleges család tagja vagyok. Mi mindent megbeszélünk, és mindenki elfogadja a másikat, ami szerintem nagyon ritka.  

Z.: Két véglet van, az örökbefogadottak egyik fele nagyon haragszik, a másik elfogadó. A többségnek azért önmagában az örökbefogadás nem trauma. De persze ez a családtól függ. Így vagy úgy, szinte mindenki életében eljön az a pillanat, amikor meg akarja keresni az anyját, apját. Főleg az anyját. 

A tietekben eljött már ez a pillanat?

F.: Mindig is evidens volt, hogy meg akarom őket ismerni. A mienk titkos örökbefogadás volt, de annyit azért tudunk a vér szerinti anyámról, hogy jó környéken laktak, és 18 évesen szült engem. A vér szerinti apám talán nem is tudja, hogy létezem, szóval valószínűleg nem lehettek olyan jó kapcsolatban. Tavaly akartam nagyon megkeresni, akkor voltam 18 éves, pont annyi idős, mint amennyi ő volt, amikor szült. A Facebookon meg is találtam, teljesen véletlenül. A neve, kora és a kinézete alapján biztos voltam benne, hogy ő az. Aztán jött az érettségi… Így inkább elnapoltam a kérdést. Nyilván félek a találkozástól, de mint mindenkit, engem is érdekelnek a miértek. Mindenkinek megvan a saját verziója arra, hogy vajon miért mondtak le róla. Az enyém az, hogy mivel nagyon fiatal volt, nem fértem bele a képbe. De ezért nem vagyok rá mérges. Néha ugyan megnézem a fényképét a neten. A mosolyom, a szemem, az orrom teljesen olyan, mint az övé.  

Z.: Én négy évvel ezelőtt döntöttem el, hogy meg akarom ismerni a vér szerinti anyámat. 16 éves voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy anya közben kikérte a papírokat. Ezt akarta a 18. születésnapomra adni, mert tudta, hogy mennyire elszánt vagyok. Fél évig kutattam. Kiderítettem a vér szerinti anyám neve alapján hogy hol él. Odamentem a legjobb barátommal, Diával. Végigkérdeztem a szomszédokat. Mindenkit, aki ismerte. Azok alapján, amiket a férfiakhoz, italhoz való viszonyáról meséltek, úgy gondoltam, hogy nem akarom most folytatni a nyomozást. Baromi nagy pofont jelentett. A találkozást így én bizonytalan időre elnapoltam. 

Ha jól sejtem, nem ez volt a hivatalos út.

F.: Nem. A hivatalos út az, amikor a gyámhivatalhoz sétál be az ember. Ők kiküldenek egy idézést, amit az érintett szülő vagy elfogad, vagy nem.

Z.: Nem kötelező elfogadnia, de ezt csak az apró betűs rész írja le. Én már láttam ilyen hivatalos dokumentumot, alig látszik az apró betűs rész. Gyakorlatilag egy felszólítás. Nagyon elrettentő.

F.: Az biztos, hogy ha úgy dönt az ember, hogy találkozik a vér szerinti szüleivel, akkor muszáj, hogy legyen mellette valaki, akiben megbízik, mert egyedül nagyon nehéz. 

Azzal kapcsolatban, hogy honnan jöttök, és kik a vér szerinti szüleitek, milyen kérdések motoszkálnak még bennetek? 

F.: Időnként eszembe jut még, hogy vajon felismerne? Egy kicsit szeretném, ha igen. De ezt az egy kérdést leszámítva, engem a vér szerinti anyám főleg általánosságban érdekel. Milyen volt például az akkori élethelyzete, a családja, a környezete?

Z.: Engem is érdekel a miért, de az is, hogy mi az, amit tőle örököltem? A hadarásom? A temperamentumom? A göndör hajam? Van néhány fontos dolog, amiben nem hasonlítok sem az anyukámra, sem a nagymamámra. Anya precízebb is rendszeretőbb is, mint én. Ez kicsit zavar. Eszembe jut még néha, hogy vajon ez azért van, mert nem az ő génjeit örököltem?

F.: Én azért akarok találkozni vele, hogy valamilyen lezárást találjak. Kicsit olyan ez, hogy tudom, hogy ki vagyok, 20 év alatt kialakult egy énképem, csak a személyiségemnek van egy pici része, ami még takarásban van.

Z.: Igen, az énkereséssel függ össze. 

A családok többsége szerintetek támogatja az örökbefogadott gyerek találkozását a vér szerinti szülővel?

Z.: Szerintem igen. Hiszen tudják, hogy ez fontos nekünk.

F.: Az eszükkel tudják, hogy támogatniuk kell a gyereküket ebben, de azért ezt nehéz lehet teljesíteni, szülőként nekem se lenne könnyű. Biztosan arra gondolnék, hogy a gyerekem nem tart engem elég jó szülőnek, pedig erről legtöbbször szó sincs. Én például jobb szülőket nem is kaphattam volna.