Drága emberek, beszéljünk már rendesen magyarul!

Horowitz Katalin | 2016. Június 24.
Tegye fel a kezét, akinek még nem forrt fel az agyvize tetszőlegesen választott közegben olyan szavak és kifejezések hallatán, amelyek egyszerre tesznek erőszakot édes anyanyelvünkön és árulkodnak használóik szellemi képességeiről. Hidegrázást és rángógörcsöt indukáló kifejezések a kattintás után!

Oké, elfogadom, helyesen írni sajnos honfitársaink jelentős hányada nem tud. Szomorú, de ez van: az OECD tavalyi felmérése szerint ugyanis az általános iskolát elvégző diákok 20 százaléka funkcionális analfabéta. Ez már önmagában sokkoló eredmény, amin nem segít, hogy a kereskedelmi tévékből ömlő szenny, a benne lubickoló hírességalakú amőbák sem a Kazinczy-verseny zsűrijéből váltottak a bércelebség, az előbbinél lényegesen jobban jövedelmező hivatására.

Az viszont egyenesen sírnivaló, amikor közszereplők, netán politikusok (akik ugye vezetik az országot és képviselik a népet) szájából hangzanak el olyan szavak, amelyek hallatán egészen szimpatikussá válik hallójárataink forró ólmos kezelése. A teljesség igénye nélkül lássunk pár olyan kifejezést, amelyeket már csak azért is érdemes elkerülni, hogy még véletlenül se kerüljünk egy kalap alá egyetlen politikussal vagy celebzsoldossal sem.

Úgymond…

Ez a förmedvény néhány éve indult hódító útjára, és sajnos sikeresen eresztett gyökeret a magyar köznyelvben. Ez a töltelékszó még a nyolcvanas-kilencvenes években gyűlölet tárgyát képező izénél is ocsmányabb, az izét ugyanis legalább kreatívan, afféle verbális jolly jokerként lehet alkalmazni. Az úgymond viszont maga a feleslegesség úgymond csimborasszója, hiszen úgymond minden második úgymond szó után úgymond le lehet írni, mégsem változtat a mondat úgymond lényegén. Remélem ez a példamondat kellően elrettentő ahhoz, hogy ezt a szót, amit most már ígérem, többször nem írok le, a parlagfű nyelvi megtestesülésének tekintsük és lelkesen irtsuk a beszédünkből. Köszönöm!

Avagy köcce, köfi és a többiek

Ezek már inkább az interneten megjelenő vadhajtások, írásban még csak-csak lehet nagylelkűséget gyakorolni a kifejezések használóival szemben (bár betonszilárd érvem nincs rá, de lássuk be, egy olyan közegben, ahol az olyan szavak, mint a bulykah és a szupcsy megélnek, ott a fentieknek is marad egy kis hely). De ha valaki ezeket a szavakat a szájával megformálva mások hallójárataira szabadítja, ott nincs bocsánat, ott nincs semmi, csak hó és a határban kaszáló halál. Végiggondoltam közben, írásban sem kéne ezt nagyon erőltetni, azzal ugyanis mások szeme világát tesszük kockára, amennyiben a bevérzés közben elszenvedett látáscsökkenés annak számít.

A legek…

“A legoptimálisabb megoldás” – az utca embere típusú interjúkban gyakori szóvirág akkor válik ijesztően fájdalmassá, amikor tanult emberek szájából hangzik el, korra, nemre és minden egyébre való tekintet nélkül. Testvérkéi a legideálisabb és legtökéletesebb, akik legalább annyira feleslegesek, mint a diszpécserközpont az Ubernél.

A vén Eerópa

Aki így mondja, az valószínűleg aatóval is közlekedik, így két a-val kiejtve, így is tudatva a világgal, hogy a logopédia szó hallatán előbb gondol lábápolással is foglalkozó cégérfestőre, mint beszédneveléssel foglalkozó szakemberre, pedig utóbbira jóval nagyobb szüksége lenne.
Itt említeném meg azokat akik ebédre szemvicset fogyasztanak (amit a hüttőből vesznek ki), ha pedig már itt tartunk, időzzünk el egy keveset a hosszan ejtett, szimpla mássalhangzók oltárán is. Lehet tájnyelvi sajátosság is, de sok esetben inkább a fenti szakember fájó hiánya mondat egyesekkel olyanokat, mint: tölle, rolla, esetleg azt, hogy féllek. Utóbbi érzés szokott hatalmába keríteni az ilyen kiejtés hallatán, főleg, hogy ez általában árulkodó a beszélő szellemi képességeivel kapcsolatban.

Föl-föl, ti rabjai a földnek

Még a Magyar Tudományos Akadémia is végzett kutatást a témával kapcsolatban: a fel, illetve a föl használata alaposan megosztja a társadalmat. Bár ami a nyelvhelyességet illeti, nincs döntő érv, azonban tény, hogy az előbbi változatot a kutatás eredménye szerint is jóval többet használjuk. Természetesen itt a tájnyelv erős befolyásoló tényező, ismerünk is olyan vezető politikust, aki szinte mindent ö-betűvel mond (föltétel, föladat, stb.), de legyünk tekintettel azokra is, akik az angolul secondhand embarrassmentnek nevezett (magyarul lásd: “nekem kellemetlen”) jelenségben szenvednek, amikor ez a változat karcolja végig a hallójárataikat.

Titukáim, muszáj ezt?

Kisbabákhoz gügyögő nagymamák előnyben, főleg, mivel az ő esetükben még akár bocsánatos bűnnek is lehetne nevezni az affektálással megtoldott erőszakot, amit anyanyelvünkön tesznek, de amikor felnőtt emberek rajzfilmfigura-hangon kittitáznak, madájkáznak, mindezt nyünnyögő fej-, és/vagy orrhangon, akkor valahol a világban tényleg elpusztul egy cuki, bolyhos kiscica.

Akármi-e vagy?

Persze, Sickratman hírhedt slágere óta boldog-boldogtalan él ezzel a fordulattal, de tekintve, hogy közel tízéves alkotásról beszélünk, talán ideje lenne túllépni rajta, elvégre a gerappa! is csak egy szűk évet bírt az ominózus Sziget után, és azt hiszem, kiegyezhetünk abban, hogy így jártunk a legjobban.

Napokig, ha nem hetekig lehetne folytatni a sort, megígérem, ha a kommentekben az engem melegebb éghajlatra elküldők között érkezik egy folytatásra elég javaslat a hasonló beszédtorzulásokból, rövidesen megírom a következő részt is. Addig is viszonlátásra helyett – ismerős, ugye? – szépen ejtett szavakat kívánok!

További cikkek helyesírásról, kiejtésről az NLCafén:

Exit mobile version