2016-ból visszanézve talán nehéz elképzelni, hogy mennyire forradalminak számított a Ponyvaregény a bemutatása évében, 1994-ben. Akkoriban az amerikai filmet gyakorlatilag a nagy stúdiók nagy alkotásai jelentették, és ugyan a független film létezett, de főképp az ínyencek csemegéje volt, és leginkább csak dohos művészmozik termeiben és a videotékák alsó polcain lehetett összefutni vele. Az olyan filmek, mint a Szex, hazugság, video, a Shop-stop vagy épp Tarantino Kutyaszorítóbanja inkább csak a műértő körökben bizonyultak kultikusnak, a széles közönséghez nem igazán jutottak el.
Egy csiszolatlan gyémánt
Valójában Quentin Tarantino Ponyvaregénye kapcsán sem tudta a forgalmazó Miramax, hogy micsoda kincset tart a kezében. Ma már szokás úgy beszélni róla, hogy ez egy igazi all star mozi, ahol még az utolsó mellékszerepeket is sztárok alakítják, de 1994-ben ebből a szereplőgárdából egyedül Bruce Willis számított menőnek, ám néhány bukás után az ő csillaga is leáldozóban volt. Travoltát akkoriban lecsúszott sztárként tartották nyilván, Uma Thurman egy feltörekvő karakterszínész volt csupán, Samuel L. Jacksont és Tim Rothot pedig a legfanatikusabb filmőrülteken kívül a kilencvenes évek elején még senki nem ismerte. Amikor a cannes-i filmfesztiválon a vetítés után a sajtó és a szakma őrült lelkesedéssel rohamozta meg a Miramaxot vezető Weinstein fivéreket, ők csak akkor jöttek rá, hogy csiszolatlan gyémántra leltek, és nekik csupán az volt a dolguk, hogy egy jó reklámkampánnyal mozikba küldjék.
A Ponyvaregény alig nyolcmillió dollárból készült, ami hollywoodi szemmel nézve csekély, felőlünk nézve pedig nagyjából három-négy átlagos magyar film jönne ki az árából. Egyáltalán nemcsak a művészmozik játszották, hanem betört a multiplexekbe is, és még a nála sokkal drágább nagy stúdiós vetélytársakhoz képest is szép pénzt (több mint százmillió dollárt) hozott a konyhára. John Travoltát visszapakolta az “A” ligás filmsztárok közé, ahonnan a nyolcvanas évek közepére kipottyant, Samuel L. Jacksont az egyik legnépszerűbb afroamerikai színésszé tette, Uma Thurmant pedig a kilencvenes évek egyik legnagyobb női sztárjává (más kérdés, hogy Tarantino nélkül nem igazán tudott sikert aratni). De mit tudott, hogy a nép ennyire megőrült érte, és a film iránti rajongás huszonkét évvel a premierje után sem csökkent?
Játék a nézővel és az elvárásokkal
Tarantino a Ponyvaregényben bátran játszott a nézővel és az elvárásokkal. A maximum néhány visszaemlékezéssel megszakított kronologikus történetmeséléshez szokott nézőknek adott egy elemeire bontott, az időben összevissza (nem véletlenszerűen, hanem nagyon is tudatosan) ugráló sztorit, ahol lazán megengedte magának azt a luxust is, hogy míg az egyik jelenetben
Travolta karakterét agyonlövik a retyón, nem sokkal később már újra láthatjuk, amint betér egy gyorsétterembe a társával egy idióta rövidnadrágot és pólót viselve.
A film ráadásul azt sem tette teljesen egyértelművé, hogy mikor játszódik. Néhány öltözék – például Uma Thurman ruhái – egy-két évtizeddel korábbi divatot idéz, a szórakozóhely, ahová táncolni mennek, egy az egyben ötvenes évek, és a zenehasználat sem a kilencvenes évekre épül, hanem korábbi évtizedek slágereit idézi, ugyanakkor akad néhány elem, ami határozottan arról árulkodik, hogy a jelenben (mármint 1994-ben) járunk. Visszatérve a zenehasználatra, korábban egyáltalán nem volt jellemző, hogy egy rendező kizárólag hozott popdalokból állítsa össze filmje soundtrackjét, és teljesen hanyagolja egy zeneszerző szerződtetését, de Tarantino ebben is újat alkotott. A Ponyvaregény filmzenei válogatása még ma is tökéletes jókedvcsináló kellék bármilyen házibulihoz.
Idézgetés és szuper dumák
Tarantino előtt a filmesek igyekeztek mindig nagyon eredetinek látszani, és még véletlenül sem szerették volna, ha a nézők azt hiszik, hogy loptak/kölcsönöztek néhány ötletet más alkotásokból is. Ezek után
jött Tarantino, aki részben Godard hatására egymásra halmozta az idézeteket, és nemcsak hogy tisztelgett az őt inspiráló alkotások előtt, hanem gátlástalanul nyúlt le belőlük mindenfélét, aztán az interjúk során büszkén világgá kürtölte azt is, hogy melyik jelenetet honnan merítette.
Most nem kezdenék teljes felsorolásba, de például Samuel L. Jackson Ezékiel-beszédét egy 1976-os ázsiai filmből, A testőrből emelte át, Mia és Vincent tánca a 8 és ½-et idézi, a megerőszakolós jelenet a Gyilkos túrát juttathatja eszünkbe, és Tarantinónak mindezt eszében sincs letagadni, sőt még büszke is rájuk.
A Ponyvaregény gyakorlatilag egy nagy idézetgyűjtemény, de nemcsak ezért szeretjük, hanem leginkább azért, mert a rendező figurái úgy beszélnek, mint senki más. Egyfolytában pörög a nyelvük, egyfolytában pofáznak, de teszik ezt olyan természetességgel, mintha csak a szomszéddal állnánk le csevegni. Amikor Travolta és Samuel L. Jackson arról cseverészik, hogy Párizsban milyenek a hamburgerek, vagy éppen azt tárgyalják meg, hogy egy lábmasszázs már megcsalásnak számít-e egy kapcsolatban, azok a dumák nem feltétlenül viszik előbbre a cselekményt, de ettől még hihetetlenül életszerűek, és meg tudják szerettetni velünk a figurákat. Ráadásul arra is tökéletesen alkalmasak, hogy évek múlva is fel tudjuk idézni őket, és nagyobb társaságban jó időzítéssel bedobva garantált a siker.
A kevés pénzért dolgozó sztárok
A független filmek a nagy hollywoodi versenytársaikkal szemben jóval kevesebb pénzből készülnek, ám sztárok szempontjából gyakran simán vetélkedhetnek a náluk jóval drágább mozikkal. Ha manapság egy Jennifer Aniston, Brad Pitt vagy George Clooney egy apró, független film főszerepében látható, az nem kis részben Tarantino érdeme.
A sztárok ugyanis a Ponyvaregény által tanulták meg azt, hogy jó pénzt ugyan nem lehet keresni a független filmekkel, de sok hollywoodi agyatlansággal ellentétben itt még normálisan megírt szerepek várják őket,
és esetleg egy-két díjat is kifoghatnak általuk, növelve a piaci értéküket a stúdiófilmekben is. Egy független filmhez a sztárok gyakran színészi minimálbérért szerződnek, szinte csak szívességből, de a szakmai kihívásért sok esetben megéri meghozni ezt az áldozatot.
