Amikor először találkoztam veled Amerikában az volt az első benyomásom, hogy WOW! Itt van egy gyönyörű nő, őrülten sikeres, gazdag, és elért mindent az életben, amit csak lehetett. Leesett az állam. De tényleg olyan sikeres vagy, mint amilyennek kívülről tűnsz?
Igen, kimondhatom, hogy sikeres vagyok. És az a jó, hogy ezt nem kell bizonygatnom. Amit felépítettem, az itt Amerikában talán ha egymillióból egy embernek sikerül. Te itt voltál, láttad a saját szemeddel, de remélem, mások pedig hisznek a szavamnak. Lecsekkolhatnak.
Azért vállaltam a veled való beszélgetést, mert azt hiszem a mai világban igazán nagy szüksége van a fiataloknak a hasonló, pozitív sikertörténetekre. Csak rossz hírek folynak mindenütt, és nem jó irányba tart a világ, a pesszimizmus uralkodik, kellenek a pozitív példák.
Mi a te legnagyobb sikered?
Olyan, hogy legnagyobb, olyan nincs. Büszke vagyok arra, hogy Diósgyőrből New Yorkba jutottam, és megálltam a saját lábamon. 40 dollárom volt, amikor elindultam.
Nem, ezt nem hiszem. Nem lehet 40 dollárral elindulni.
De bizony. Elmondom majd hogyan, de a lényeg, hogy ma ebből a kevésből, forintba átszámítva több milliárd értékű céget, cégeket vezetek. De mivel nő vagyok, azt is el kell mondanom, hogy az is nagyon nagy plusz, hogy senki nem feltételezi rólam, hogy 60 éves vagyok. Sokat letagadhatok, és ez is siker. És az is, hogy nem szorongok, nincsenek egészségügyi problémáim, pedig egy átlagemberhez képest jóval többet éltem.
Miben rejlik a sikered kulcsa?
Rizikózni kell. Nem kell félni attól, hogy kudarcot vallasz. Oké, ha egyszer igen, akkor mész tovább. Ha másodjára is, akkor is felállsz, és megint megpróbálod. Újra és újra, addig, amíg össze nem jön.
Ha visszaugrunk a gyökerekhez, az álomkarrier honnan indult? Gyerekként már orvososat játszottál?
Édesapám egyetemi professzor, édesanyám nagyon jószívű, kreatív, vagány nő volt. Édesanyám szerencsére még él. Hozzá hazajárok. Hiába hívtam, nem akart jönni Amerikába. Ő Magyarországon van otthon. Szóval Ő mindenben támogatott, azt csináltam, amit akartam, nem korlátozott semmiben. Rendkívül ambiciózus gyerek voltam, nagyon komolyan tanultam. Élet-halál harc volt, hogy ötöst kapjak. Sokat vártak tőlem a szüleim is. Ha egy négyes becsúszott, az tragédia volt. Kielemeztük.
Ez azért nem hangzik túl jól, de nekem úgy tűnik, hogy te nem élted ezt meg tragédiaként.
Pszichológus vagy orvos akartam lenni – végül sikerült is mindkettő. Gimnáziumban éjjel-nappal tanultam, nem jártam bulizni, csak tanulásból állt az életem. Felvettek az ELTE pszichológia szakra – így kezdődött. Onnantól aztán még többet tanultam. Nagyon ment a matek, a memóriám szuper volt. De a kommunizmus mindent eltiport. Elnyomottnak éreztem magam.
Láttad a tévében, hogy mi van a nyugaton? Vagy honnan érzékelted az elnyomást és a különbséget?
Zavart a sok hazugság, ami a szocializmusban volt. A gazdaság lefelé ívelt, de erről senki nem beszélt, a televízióból más fröcsögött. Borzasztó volt az árukészlet. Nevetséges volt, hogy nem volt mire elkölteni a pénzt, mert nem volt választék. Az egyetemi könyvtár este hatkor bezárt, nem tudtam olvasni, nem lehetett kikölcsönözni szaklapokat, mert nem adták ki. És elegem lett abból, hogy hiába akartam, nem tudtam fejlődni.
Akkor kimondhatjuk, hogy te egy eminens voltál. Soha nem fordult meg a fejedben, hogy kirúgj a hámból?
Nem, én tipikus kékharisnya voltam. Bénán volt levágva a hajam, nem voltam szexi, nem éreztem, hogy szép volnék. Sehova nem jártam, mert azt gondoltam, hogy a fiúk nem engem fognak nézni, hanem a menő csajokat, nekem nincs esélyem. Kisebbségi érzésem volt a szépség területén, és inkább a szakma felé fordultam, mert abban hittem. Viszont láttam, hogy mi van az országban, és ez megrémített. Nem jutottam hozzá a nemzetközi publikációkhoz, irodalomhoz. Tudtam, hogy mennem kell.
Volt egy lehetőségem. Egy tanár segítségével egy hónapot tölthettem Párizsban. Mindent elolvastam, megnéztem, szakmai téren rengeteget fejlődtem, de kenyéren, paradicsomon és sajton éltem. Viszont jól éreztem magam, és megismerkedtem a Louvre-ban egy amerikai festővel. Hazajöttem és ő utánam jött. Elvett feleségül. Nagyon szerelmesek voltunk. Párizsból aztán kiköltöztünk New Yorkba. Az ő édesanyja bérelt egy lakást, de tényleg 40 dollár volt a zsebemben, amikor kirepültünk.
Fiatalság, bolondság? Bevállalós voltál?
Mondtam. Rizikó. Minden alantas munkát elvállaltam.
Főztem, takarítottam, diplomával a zsebemben. Amerikában a nyomor várt. Éheztünk, és ez nem túlzás. Ez mindennapi dolog volt akkoriban. Megtanultam együtt élni a koplalással.
Egy kis zug volt, ahol meghúztuk magunkat. A férjem azt hitte, hogy ő majd festeget, és én majd eltartom.
Mit szóltak ehhez a szüleid? Nem parancsoltak haza?
Semmiről nem tudtak. Én levélben mindig azt írtam, hogy nagyon jól érzem magam, minden rendben, és a kis pénzből még küldtem is nekik, hogy lássák, mindenem megvan.
Közben pedig?
A csirkemáj volt a legolcsóbb a boltban. Abból csináltam pástétomot, és azt ettük háromszor egy nap. Fűtés volt, de hűtő nem. Nagyon nem is lett volna benne mit tárolni, de emlékszem, akkoriban kemény tél volt, és az ablakba raktuk az élelmet.
Azért biztosan elgondolkodtál párszor, hogy ezért a nyomorért tényleg érdemes volt-e otthagyni a biztos otthont?
Ha nem láttam volna azt, hogy ennek egyszer vége lesz, akkor meghaltam volna. Küzdöttem. Kaptam egy állást az egyik egyetemen, tanítani kezdtem Bostonban, a Pennsylvania Universityn. Nem tudták mire vélni a szorgalmam, mindent elvégeztem, odavoltak értem, rabszolgaként hajtottam. Egy kevés kis pénzt kerestem, ami arra volt elég, hogy ne éhezzünk, és hogy felöltözzek a turiból.
Nehéz ezt elképzelni, hiszen úgy nézel ki mindig, mint aki most lépett ki a divatlapból.
Akkoriban használt ruhákat hordtam. Nagyon olcsón jutottam ruhákhoz, és akkor jöttem rá, hogy ez az Amerika mennyire jó hely.
Miközben csirkemájon éltél, és turiból öltöztél? Ne már.
Pedig imádtam.
Elfogadták az egyetemen a magyar szakértelmet?
Igen. A legnagyobb szaklapokba írtam. A Harvardra is meghívtak, olvasták a cikkeimet. Két évig dolgoztam ott. Az aggyal kapcsolatban publikáltam akkoriban sokat. Közben kitaláltam, hogy tanulni is szeretnék.
A művész férjed hogyan tudott veled lépést tartani?
Sehogy, de nem is akart. Azt hitte, hogy eltartom. Egyik este hazamentem, és egy bőröndbe összepakoltam. Amit addig vettem a lakásba, azt mind otthagytam neki, és eljöttem. Elváltunk. Mindig is New Yorkban akartam élni, hát elindultam. Orvosi diplomát szereztem a Cornell egyetemen New Yorkban, de tudtam, hogy nem akarok kórházban dolgozni, képtelen lennék alkalmazott lenni.
Biztos voltam abban, hogy magánrendelőt kell nyitnom, de a barátaim azt mondták, hogy teljesen hülye vagyok, soha nem fog összejönni, mert ez méregdrága, és belebukok. Én magam tettem le a járólapokat, a házmester segített. A függönyöket saját magam varrtam, minden fillér számított.
Elsőre bejött, vagy buktál párat?
Nagyon hamar révbe értem. New Yorkban a 5. Avenue-n, a legjobb helyen. Hormonális, öregedés elleni, anti-aging kezelést végeztem, én voltam akkor az Államokban a háromból az egyik, aki ilyet csinált. Olyan eredményes volt, hogy megrohamoztak. Interjút csináltak velem a New York Times-ban. Ha pedig Amerikában valaki belekerült a Timesba, akkor nincs, ami megállítsa.
A szépségszakma a legfizetődőbb Amerikában?
Akkor az volt. Közben krémekkel kezdtem kísérletezni, mert semmi nem felelt meg az igényeimnek. Kikísérleteztem néhány krémet és szérumot, amit imádtak a vendégek. Közben a tévések is felfigyeltek rám, mert a Vogue és a Hello is írt rólam. A QVC tévécsatorna megkeresett. Ők kifejezetten luxustermékek televíziós eladására szakosodtak. Itt – hazánktól eltérően – a luxusmárkák képviseltetik magukat a televízióban. 85 millió család fogja a csatornát, alkalmanként 4-5 millió ember nézi.
Úgy látom, nálad a sikerfaktor kódolva van.
Manhattanből kiköltöztem, gyárat csináltam, felépítettem a cégemet. Közben a tévé miatt jöttek a sztárok, akik tovább építették a hírnevem. Yoko Ono, Donatella Versace, imádta a krémeimet.
Nem volt olyan ember, aki megvette volna a cégedet?
Volt számtalan ajánlat. 120 millió dollár volt a legtöbb, amit adtak volna érte. Nem adtam, mert féltettem, mint ahogy az ember félti a gyerekét. Rossz döntés volt. Jött a gazdasági válság, és a forgalom visszaesett, vagyis korábban érte a legtöbbet a cég. De én addigra már annyit kerestem, amennyit nem szégyelltem.
Azóta nem ettél csirkemájpástétomot?
Nem igazán. Nem volt rá szükség. Bár azóta is folyamatosan koplalok, mert az én szakmámban nem lehet meghízni. Közben persze nem álltam meg itt, hanem egy internetes webáruházat is nyitottam. Nincs limit, annyit keresek, amennyit szeretnék, de nem a pénz számít. Nem is tudom elkölteni, mert nem érek rá flancolni.
Luxusautó, gyönyörű ház, a legnagyobb divatkreátorok kollekciói, ez mind-mind adott, de mi az, amit megengedsz még magadnak?
Nem járok nyaralni, nem utazom, nem járok luxusszállodákba, nincs időm. Én a munkámnak élek.
De olyan helyen laksz, ahol csak a telek 500 milliónál, a rajta lévő ház pedig egymilliárdnál kezdődik.
Ez egy ilyen környék. Amikor itt voltál, mutattam, hogy Woody Allen, Eddie Murphy, Tommy Hilfiger is itt lakik a szomszédban. Ha valami, akkor ez igen, luxus, és hogy 10 szobám és hét fürdőm van. Jó befektetés is.
A munkán túl mi az amit élvezel?
Nincs más. Futni nagyon szeretek, tornázom, egészségesen élek, és dolgozom. Ezt élvezem. Ebben élek reggeltől estig, nekem ez szenvedélyem, ez tesz boldoggá.
Szépséggyáros vagy, aki nem vizet prédikál.
A testtartás kulcskérdés. Ahogy öregszünk, hajlunk előre, rogyasztunk és a nyakunk elveszíti a formáját, ami a legszembetűnőbb. Én minden nap azzal kezdem a napom, hogy a hátam mögött megfogom a két kezem, összekulcsolom, kifeszítem a vállakat, hátra a nyakamat és nyújtok. Nem eszem cukrot, lisztet, péksüteményt, kerülöm a dobozos gyümölcslevet. Nagyon fegyelmezett vagyok.
A tévében vagyok minden héten. Ha úgy néznék ki, mint az átlag amerikai, akkor senki nem venne komolyan.
Minden nagyképűség nélkül elmondhatom, hogy ami nekem sikerült, az jó esetben itt egymillióból egy embernek.
Még fiatalon elváltál, azóta ne talált rád a szerelem?
Együtt éltem valakivel, de annak már régen vége. A magánéletem nem sikersztori. Az egyik kezével adott az élet, a másikkal elvett. Nincs gyerekem. Így alakult. Nem kesergek, azt élvezem, ami van és ahogy van.
A sikernek nem kulcsa hanem ára van, te is így gondolod?
Bizony, és ez minden tekintetben így van. Megismernek az utcán, a szépségipar kiemelt alakja vagyok, de ez kemény harc és munka volt, amely még nem ért véget.
Hogy van-e, ami hiányzik? Van. Hogy megtanultam-e ezzel együtt élni? Igen. Hogy csinálnék-e másképp bármit is? Nem.
Olvass még magyar sikersztorikat az NLCafén:
- Jászberényből a kánkán bölcsőjéig – a Moulin Rouge első magyar táncosnője
- Nincs lehetetlen: egy magyar kertész az indiai kókuszpálmák árnyékában
- “Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok” – bemutatjuk Pekár Ildit, aki világsztárok arcszobrásza lett