Érzékeny, meleg fiúból kőkemény gangszta lett, hogy túlélje a gettót

TóCsa | 2016. November 24.
Harminc év, egy elképesztő gyerekkor és egy tiltott szerelem története két órába sűrítve. Ez a Moonlight (Holdfény) című film, aminél szebben még semmi sem mutatta meg nekünk, milyen hatással van a környezetünk, a családi helyzetünk és a baráti körünk arra, hogy gyerekből milyen felnőttekké válunk. Kritikánk az év egyik legcsodálatosabb filmjéről.

A napfényes Miamiban járunk, de nem azon a részén, ahol a gazdag nyugdíjasok tengetik napjaikat a tengerpart közelében. Néhány tízéves forma fiú rohan egy másik után az utcán. Korántsem baráti kis kergetőzés ez, láthatólag meg akarják verni, és válogatott szitkokat kiáltanak a rémült fiú után, aki egy elhagyatott házban barikádozza el magát üldözői elől. Az esetnek szemtanúja Juan, a környék utcáin drogdílerként pénzt kereső gangszta is, aki megsajnálja a fiút, utána megy, és a halálra rémült srácot jobb híján hazaviszi a barátnőjéhez, ahol meleg ételt és egy ágyat kap addig, míg hajlandó elárulni, hol lakik, és hová viheti haza. Így kezdődik egy nem mindennapi barátság története, és így kezdődik a Moonlight (Holdfény) című film, ami egy A holdfényben a fekete fiúk kéknek látszanak című színdarab mozis adaptációja, és legalább annyira költői és gyönyörű, mint az alapjául szolgáló színdarab címe.

Három pillanatba belefér egy élet

A film nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy bemutasson egy életet. Nem a maga teljességében – az szinte mindig lehetetlen vállalkozás –, hanem azt a szakaszt, amikor az ember ártatlan gyerekből felnőtté válik. Van erre egy hivatalos műfaji meghatározás is, a coming of age film (felnövéstörténet), és bár a témában rengeteg film születik – mégiscsak életünk legfontosabb szakaszáról van szó –, igazán szívbe markoló és elgondolkodtató csak nagyon ritkán. A Moonlight nem kevesebbre vállalkozik, mint bemutatni egy fiú életét tízévestől nagyjából harmincéves koráig, és mindezt úgy, hogy egyszerűen három szakaszban, háromszor negyven percig bepillantást enged a mindennapjaiba.

Meg sem próbál teljes képet adni, egyszerűen csak kiválaszt három olyan momentumot, ami meghatározó volt Chiron életében, és ami alapvetően befolyásolta azt, hogy milyen emberré vált felnőttként. Egyszerűen hangzik, de korántsem egyszerű rátalálni azokra a pillanatokra, amik azzá tettek bennünket, amik vagyunk, pedig ezek mindannyiunk életében ott rejtőznek. A Moonlight csodái közé tartozik, hogy nemcsak megtalálja ezeket a pillanatokat, hanem képes úgy bemutatni őket, hogy valóban lássuk: milyen gyerekkori élmények alakítják a sorsunkat, és tesznek minket azzá, amivé felnőttként váltunk.

Más, mint a többiek

Chiront (akit az épp aktuális beceneve szerint Littlenek és Blacknek is hívnak a filmben) először tízévesen láthatjuk, a cikk elején ecsetelt jelenetben A drogdíler Juan hazaviszi őt, ahol megismerkedünk az anyjával (a Bond filmek Moneypennyje, Naomie Harris szinte felismerhetetlenül megváltozott a szerep kedvéért), akinek a buli és a pasizás sokkal fontosabb a fiánál, akit elvileg egyedül nevel. A fiú apafigura híján időről időre visszamegy az őt felkaroló drogdílerhez, aki otthont ad neki a nehéz időkben. A film egyik legszebb pontján Juan az óceánban tanítja úszni Chiront, az apja helyett apjává válva.

Aztán ugrunk egyet az időben, amikor hősünk már a tinédzserkorba lépett, nyurga, érzékeny srácként grasszál a gimi folyosóin, és kénytelen elviselni a suli kemény fiúinak megaláztatásait. Anyja addigra már kőkemény crackfüggővé vált, ezért a srác egyetlen menedéke a drogdíler Juan barátnőjének háza, ahol mindig otthonra lel, amikor odahaza nagy baj van. Chiron tudja magáról, hogy más, mint a többiek, de azt még nem, hogy miért. Egy óceánparti ücsörgés során eszmél csak rá a saját melegségére, amikor egy gyerekkori barátjával, Kevinnel egymáshoz érnek, és az érintésük jóval több mint baráti. Kevin azonban még nem áll készen arra, hogy felvállalja másságát, így az iskolában elárulja Chiront.

Nem a szavak, a szemek filmje

Ekkor egy jó nagyot ugrunk az időben. Az eddig érzékeny, nyurga fiúként megismert Chiront egy nagy darab, kigyúrt, fegyveres gangsztaként látjuk viszont nagyjából harmincéves korában, amikor váratlanul kap egy üzenetet az azóta szakácsként dolgozó Kevintől, hogy szívesen találkozna vele. A két férfivé vált fiú pedig összefut a Kevin munkahelyéül szolgáló étteremben, és az ott zajló percek a visszafogottságukból adódó feszültségükkel kétségtelenül a filmtörténet legromantikusabb pillanatai közé tartoznak.

A Moonlight nem egy szószátyár mozi. Nem a szavakban hisz, inkább a tekintetekben és az érintésekben. Chiront és Kevint mindhárom korszakban más-más színész alakítja ugyan, de Barry Jenkins rendező olyan alapossággal választotta ki őket, hogy a tekintetük mégis azt érezteti velünk: ugyanazokat az embereket látjuk. Elkapott pillantásokból és apró gesztusokból áll össze egy epikus, két évtizeden átívelő romantikus történet egy tiltott szerelemről, ami csak fellángolhatott, de sosem teljesedhetett be igazán.

Bár azt hihetjük, hogy egy fekete, gettólakó meleg fiúról készült filmmel innen Magyarországról nehezen tudunk azonosulni, ez óriási tévedés. A Moonlight ereje épp az univerzalitásában rejlik. Ahhoz, hogy tiltások, elfojtások és rossz szülők között éld le a gyerekkorod, nem kell Miami gettójába születned, így Chiron sorsában meglepően sokan magunkra ismerhetünk. A film kékes színvilágú, bámulatos képeit és sodró, melankolikus zenéjét pedig semmi sem törölheti majd ki az emlékeinkből.

A Moonlightot a Londoni Filmfesztivál programjában láttam. A filmszakma komoly Oscar-esélyesnek tartja. Magyarországi forgalmazásáról még nincs információ.

 

Exit mobile version