“Nem kértek? Kuszkuszt főztünk” – kínál minket Irén az asztalon lévő hatalmas lábasból. Aztán a terráriumhoz visz minket, kiemeli az ott alvó sünt, megsimogatja. “Sajnos, kevés időnk jut szegényre.” De van itt kutya is, szintén gyakori vendég.
A kis szobában működnek a számítógépek, élesek a telefonvonalak: ide futnak be a hívások a főváros minden pontjáról. Olyan a bázis, mint egy közlekedési irányítóközpont – persze fapados verzióban.
Mi ma “utcázunk”, vagyis a krízisautó csapatához csatlakozunk. Elsősegély: egy szóban összefoglalva ennyi a szerepe a krízisautónak. Télen napi huszonnégy órában járja Budapestet és környékét, rajta a Baptista Szeretetszolgálat, a Máltai Szeretetszolgálat vagy a Menhely Alapítvány munkatársai teljesítenek szolgálatot – beosztástól függően. Felkutatják a fedél nélkül élő embereket, felmérik állapotukat. Ha elfogadják, éjszakai szálláshelyet keresnek neki, szükség esetén orvoshoz szállítják őket vagy mentőt hívnak. Akik úgy döntenek, hogy a szabad ég alatt maradnak, azokat segítik abban, hogy helyzetük ne romoljon tovább. Szendvicset, teát, takarót visznek nekik, és igyekeznek tartani velük a kapcsolatot. Folyamatos összeköttetésben állnak a Menhely Diszpécserszolgálatával, az ott ülő kolléga fogadja a vészhívásokat: hozzá futnak be azoknak a lakóknak, járókelőknek vagy épp hatóságiaknak a jelzései, akik bajban lévő embert látnak az utcákon.
Először is megtöltjük a kisbusz hátsó részét takarókkal, abból sosem elég. Majd indulunk az első címre: Csömörön láttak egy parkban alvó férfit. Fagypont körül jár a hőmérséklet.
A fedélzeten Buzás Endre, a RÉS Alapítvány női éjjeli menedékhelyének vezetője, huszonhárom éve a szakmában; Schmidt Zoltán, a Práter utcai gondozószolgálat tagja, a nappali melegedő munkatársa, csaknem húsz éve szociális munkás; és Lampért Balázs önkéntes, aki két éve járja az utcákat “Öcsiékkel”, ahogy Endrét nevezik itt.
A csömöri parkot háromszor körbejárjuk: sehol senki, még nyomokat sem látni. Előfordul ilyen: bejelentik az utcán alvót, de mire a krízisautó kiér, eltűnik az illető. Hát igen, ez elég mobil ügyfélkör, itt nincs hova becsengetni. Újpalotára indulunk tovább, közben Endre az ellátottakról mesél.
“A hajléktalan emberek csoportja nagyon változatos. Mi csak a legrosszabb állapotúakat látjuk, hiszen aki megőrizte az átlagos külsejét, arról nem is gondolnánk, hogy az utcán él. Sokszor ott ülnek mellettünk a villamoson, mondjuk, újságot olvasnak, és egész jó ruhákat viselnek – például külföldi segélycsomagokból kapják. Az igazság az, hogy maguk a csövik is kinézik maguk közül azt, aki elhagyja magát. Minden embernek más sztorija van, más és más az állapotuk fizikailag és pszichikailag, szóval nem lehet őket egy kalap alá venni, és eltérő az is, hogy milyen ellátásra van szükségük.”
A krízisautó persze főként a legalsó, vagyis kimondottan rossz állapotú, sokszor életveszélyben lévő emberekkel találkozik. Nem csoda, hiszen még csak a tél derekán járunk, de ha csak lefelejtjük a kesztyűt, úgy érezzük, lefagy az ujjunk, a leheletünk meglátszik. Belegondolni is rossz, mi volna, ha nem szállhatnánk vissza a fűtött autóba pár perc után. Ilyen körülmények között felfoghatatlan, hogy valaki az utcán éjszakázik.
“Hihetetlen, hogy mit bír az emberi szervezet” – mondja Endre. Sokan kint vannak nyáron is, télen is, “együtt hűlnek az idővel”. A túlélés szempontjából nem mindegy, mikor jönnek a legnagyobb fagyok, februárig kimerülnek a tartalékok. Olyankor már sokan feladják, és maguk indulnak el fedett szálláshelyet keresni, másokat könnyebb rábeszélni arra, hogy beszálljanak a Krízisautóba. Ha pedig nem sikerül, akkor egy jó hálózsák, vagy egy hőkifúvó az életet jelentheti – aki már nem egy telet vészelt át így, ismeri a profi túlélőtechnikákat. Mégis minden évben akad nem egy ember, aki megfagy egy világváros közepén.
Hülye halálnak szoktam nevezni, amikor tudom, hogy este még ott voltunk nála, mindent felkínáltunk, adtunk takarót, de bármit tehettünk, nem ment, nem sikerült megmenteni az életét. Engem a mai napig megvisel az ilyesmi, különösen ha mi találjuk meg az illetőt másnap…
Télidőben főként egyedülálló férfiak maradnak az utcákon éjjelre is. Hogy miért? Itt szabadok, nem szabályozzák az életüket, nem kell utazni, sorban állni a helyekért. És persze itt lehet pénzhez, élelmiszerhez, adományokhoz jutni. Kevés köztük a nő, gyereket pedig hál’ istennek nagyon ritkán látni, ők legrosszabb esetben is legalább tákolt építményekben vannak. Ott nincs vita: ha gyermeket látnak a szociális munkások, akkor bejelentési kötelezettségük van.
A társadalom egyébként sokat segít, már csak azzal is, hogy telefonálnak, ha bajban lévőt látnak. Minél hidegebb az idő, annál többet cseng a telefon. “Mínusz tíz alatt szerencsére nagyon aggódnak mindenkiért, akit kint látnak.” Igaz, a bejelentéseket csak részben motiválja az aggódás, olykor azért telefonálnak, mert szeretnék, ha a lépcsőházban alvó embert a szociális munkások “eltüntetnék”. “Ilyenkor mindig elmondjuk, hogy mi nem ezért vagyunk.” Máskor pedig őket hívják akkor is, amikor már régen a mentőt kéne. Mint például annál az esetnél, amikor lila nyál folyt az utcán fekvő ember szájából. “Igaz, hajléktalan volt az illető, de nem az volt a baja, hanem hogy haldoklott.”
Az emberek hajléktalanokhoz való viszonya egyébként nagyban függ a szabályozás aktuális irányától. Azt például, amikor az “életvitelszerű utcán élést” büntetni rendelték, mindenki érezhette a saját bőrén. “Nálunk, a női szállón szokás, hogy minden évben mézeskalácsot sütnek a lakók. Ők találják ki a formákat, maguk vásárolják meg az alapanyagot és készítik el a süteményeket, majd kimegyünk az utcára, és megkínáljuk a járókelőket. Ez korábban mindig nagy siker volt, az emberek mosolyogtak, megköszönték. Abban az évben viszont senki nem fogadta el az ajándékukat, és ők ezt akkor nagyon rosszul élték meg.
Újpalotán szintén “lyukra futunk”, senki nincs már a kapualjban, a kapualjban, amit jelentettek. Úgyhogy megyünk tovább a szokásos útvonalon: a belváros felé vesszük az irányt.
István szokott helye a Bajcsy-Zsilinszky út egyik bezárt üzletének kapuja. A lehúzott rácson plüssmaci ül – kapta valakitől, már jó régen megvan. Örül a meleg teának, de menni nem akar sehová. Nem fázik – nyugtat meg mindenkit. Készséggel válaszolgat a kérdésekre, de mikor túl sok lesz belőlük, akkor finoman szól, hogy most már aludna, ha nem bánjuk – korán szeret feküdni. Nehéz megérteni, hogy hát miért éppen mi vagyunk itt a zavaró tényező, amikor centire tőle haladnak el a gyalogosok, és a soksávos út egész forgalma, de azért mégiscsak értjük: berontottunk a hálószobájába, pedig neki is van intim szférája, még ha csak addig tart is, amíg a takaró.
“Egy évben többen azt vették a fejükbe, hogy az utcán fognak meghalni. Komoly szakmai kérdés volt, hogy akkor ehhez asszisztálunk-e. Előfordult, hogy valakit többször megnéztünk éjszakánként, és mikor már olyan állapotba került, hogy nem tudott aláírni, mentőt hívtunk. Mert tiszteletben tudom tartani, ha valaki meg akar halni, de azt lehet másként is.”
Zoltán: Emlékeztek, amikor két napja kint ült az ember rövidnadrágban a jégesőben?
Endre: Ez az a helyzet, amikor már nincs vita, visszük, hiszen önveszélyes. De ha nincs ilyen szélsőséges helyzet, akkor nehéz otthagyni bárkit is a hidegben. Azért ne felejtsük el, ők is emberek, volt egy életük. Én például nem tudom, bemennék-e egy tömegszállásra, ahol idegen emberekkel kell osztoznom pár négyzetméteren. Azt gondolom, hogy ha másként döntenek, nem kényszeríthetem őket. És tudjátok…
én nem nagyon ismerek olyan embert, aki azért van az utcán, mert ott akar lenni. Mert így döntött, hogy hajléktalan akar lenni, és neki ez így tök jó.
Csak van az az állapot, amikor már szégyelli a saját állapotát, és nem akarja, hogy bárki, akár mi szembesítsük vele. Például mikor már érezhető, hogy nagyon el kéne vinnünk orvoshoz, mert itt láblevágás lesz… ezek borzasztó dolgok.
Míg a többség nem a hibáztatással foglalkozik, hanem az áldozatot látja ezekben az emberekben, azért vannak, akiknek csupán zavaró tényezők, akik elállják (elfekszik) az utat a munkahelytől a lakásig. El kell persze ismerni, hogy létezik az a viselkedés, ami már valóban idegesítő például egy aluljáróban, de emiatt nincs értelme másképpen nézni általában a társadalom sokszor legszerencsétlenebbjeire, inkább azon lehetne dolgozni, hogy úgy legyen élhető a város, hogy közben emberek sem fagynak meg. “Az, hogy normális állapot legyen egy aluljáróban, ahhoz nekem szocmunkásként az égvilágon semmi közöm – mondja Endre. – Az, hogy valaki nem tartja be az együttélés szabályait, az nem a hajléktalanságból adódó probléma, hanem viselkedésbeli, vagy épp mentális. Mi soha nem harcoltunk azért, hogy bármit meg lehessen tenni az aluljáróban, mondjuk közvécéként használni, verekedni, rágyújtani vagy bármi mást, amit a nem hajléktalan polgárok sem tehetnek meg, és joggal bosszantja őket, ha kosz van, bűz van, ha szemetelnek. Ezt simán lehetne rendőrségi vagy közegészségügyi eszközökkel kezelni, de a hatóságok nem nagyon akarnak ebbe belefolyni.
Zoltán: De erre nem az a megoldás, hogy lezárják ezeket a helyeket éjszakára, hiszen pont akkor már senkit nem zavar, ha valaki ott alszik, ha mondjuk rendet hagy maga után. Csomó aluljáró van egyébként, ahol éjszakáznak, és működik a dolog, mert betartják a szabályokat. Cserébe mondjuk nem locsolják le őket, hanem szólnak nekik, hogy takarítás lesz, pakoljanak össze.
A szociális munkások azt mesélik, amíg valaki betartja a szabályokat, addig a rendőrök kimondottan emberségesek. Szólnak, ha fagyoskodni látnak valakit, sőt előfordul, hogy beengedik melegedni az őrsre. A “közterületesekkel” már ritkábbak a jó tapasztalatok, a kis csapat szerint ők hajlamosak kiskirálykodni. De azért köztük is akad olyan, aki egy termosz teával járőrözik.
A fővárosban csaknem hétezer főt tudnak elhelyezni éjszakai szálláson, nappal pedig fele ennyien tudnak melegedni különféle fenntartású intézményekben. De működik Budapesten rehabilitációs szálló, anyaotthon, kórházi osztály és fertőtlenítő fürdető is. Hogy van-e elég hely, az nem könnyen megválaszolható kérdés. Egy-egy éjszakára általában van, csak nem mindegy, hogy kinek. Nehezen tudnak például elhelyezni párokat, kutyás gazdákat, mozgássérülteket. Főként ha nem egy éjszakáról, hanem állandó elhelyezésről lenne szó, mint ahogy a betegeknél, nagyon időseknél vagy rossz mentális állapotúaknál indokolt lenne.
A rendszernek tulajdonképp az a »szerencséje«, hogy mindig van néhány ezer makacs ember, aki ragaszkodik az önállóságához, és marad a szabadban. Ha ők mind szálláshelyet kérnének, akkor bizony bajban lenne Budapest.
A legfagyosabb februári éjszakákon így is már csak úgy tudnak sokaknak helyet adni, hogy lépni sem tudnak a folyosókra, előterekbe letett matracoktól.
Zoltán: Sokan vannak, akiknek speciális ellátás kéne, pszichiátrián kéne feküdniük. Ha az egészségügy a helyén lenne, sok minden másként lenne. Meg ha eleve működne a háló, például hogy hogyan lehet kilakoltatni embereket és hasonlók.
Endre: Én nem hiszek a teljes felszámolásban, a legfullosabb rendszereket is láttuk Európában, mégis mindenhol voltak kint az utcán. De az fontos lenne, hogy aki ki akar kerülni ebből, az tudjon hová menni, és az ne csak egy fapados szállás legyen. Sajnos kevés az olyan program, ami segít lakásba, legalább albérletbe kerülni. Viszont nagyon megéri: aki így esélyt kap, azok többsége nem kerül vissza az utcára, és egyre kevésbé fog rászorulni az ellátórendszerre. Amíg nincs erre túl sok lehetőség, addig a hajléktalanellátás tűzoltás marad Magyarországon.
Buzás Endre azt mondja, minden munkája közül a krízisautózást szereti a legjobban. Az intézményben, amit igazgat, van egy házirend, amit a lakónak be kell tartania. “Itt viszont mi megyünk őhozzá, én vagyok a vendég, nekem kell őt megfejtenem, elnyerni a bizalmát. Siker? Mondjuk látom, hogy nem tud kimászni a sátorból, csak handabandázik, hogy tud járni, de én mentőt hívok, és megerősítik, hogy néhány órán belül meghalt volna. Megmentik az életét. Ez nekem sikerélmény. Vagy évek után először sikerül bevinni valakit szállóra, megfürdik, és előtűnik egy ember, akit addig nem is ismertem. És mondjuk, mosolyog. Az siker.
Zoltán: “Csak sokszor nehéz észrevenni, annyi nehézség és probléma tornyosul körülöttünk. Ezeket jó letenni időnként, és azt mondani, hú, de jó volt ez ma. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Mondjuk van egy morcos ember, aki hónapokig elküldött az anyámba. És egyszer jobb kedve van, három szót beszélget velünk.”
Lampért Balázs munka mellett, önkéntesként végzi ezt a nehéz munkát. Főállásban egy világcég termékfelelős mérnöke. Három évet élt Amerikában, ott végzett közösségi munkát, és azt mondja, mikor hazajött, hiányzott neki. Így rákeresett, milyen önkéntesekre van szükség. “Jó kis csapat vagyunk, összecsiszolódtunk. Rengeteget lehet tanulni az Öcsiéktől. “Az már jó, ha egy éjszaka valaki nem alszik takaró nélkül, vagy be tudjuk vinni a közösségire. Nekem ez jobbá teszi a következő napom.”
