Egyik reggel jött az értesítés, hogy a szomszéd irodából bejelölt a tornacipős szőke lány, akit látásból a folyosóról és a mellékhelyiségről már ismertem, de azt nem tudtam, hogy Ildinek hívják. Visszajelöltem, és az volt az első gondolatom, hogy biztosan munkaügyben keresett meg, és majd ír. Hát nem írt! Sőt, amikor egy hónappal később szemtől szemben foglalt velem helyet az 1-es villamoson, még csak meg sem ismert. Furcsálltam a dolgot, de elengedtem.
Aztán párszor megint elmentünk egymás mellett a folyosón, láttuk egymást a menzán, volt időm megfigyelni, hogy a tornacipője a régi, frufrut is vágatott magának, hajszínének árnyalata pedig kettőt sötétült. Aztán egy héttel később ugyanabban a metrókocsiban utaztunk – és legnagyobb megdöbbenésemre megint nem jött össze a sovány helló.
Mivel nagyon nem tudtam hova tenni a dolgot, bepanaszoltam a barátaimnál, akik felvilágosítottak:
a bejelölés a kapcsolati háló építésének egy módja.
Tök mindegy, hogy nem köszön, a lényeg, hogy ismerőseinek száma eggyel megugrott, ami mindig jól jön, ha az ember a Nagy Kék Oldalon akarja népszerűsíteni magát, vállalkozását. Vagyis tornacipős Ildikó tökéletesen beéri annyival, hogy én vagyok a 779. sorszámú ismerőse, egy szempárral több, akinek eladhatja virtuális életét, aki majd nyom egy szerencsétlen like-ot, és hasra esik legújabb bejegyzésétől.
Megértettem ugyan a képletet, Ildikó helyébe azonban sehogy nem sikerült képzelnem magam. Örülnöm kellene, hiszen általa az én kapcsolati hálóm is egy taggal bővült, csak azt nem értem, mire megyünk egymással?
Azt hiszem, személyesen fogom megkérdezni – egy óriás helló kíséretében.