Hétfőn reggel fél 7-kor a kis 8 éves unokaöcsém, Beni szorongó tekintettel néz rám, kezei jéghidegek, arcocskája sápadt. Hiába faggatom, mi a baj, gyermeki szókincsével csak annyit tud elmondani: izgul, mert iskolába kell menni. Hiába beszélgetünk, hiába vigasztalom, a szorongás nem múlik, de idő sincs rá, menni kell. Hátára veszi súlyos iskolatáskáját, és mint egy elgyötört kiskatona, indul a csatatérre.
Még Beni körül járnak a gondolataim, amikor alig egy órával később egy meseszerű világ kellős közepén találom magam: a Radó Tibor Általános Iskola egyik világos tantermében ülök, színes festmények, óriás betűkkel kinyomtatott pozitív üzenetek és megannyi vidám rajz ölelésében. Még javában a becsöngetés előtt vagyunk, amikor felcsapódik az ajtó, és egy tündéri csiripelő csapat szalad be. Ők azok az ötödikesek, akik vállalták, megmutatják nekem, milyen egy boldogságóra.
és Nimszné Gárdonyi Éva
Nem lehet nem észrevenni, hogy a gyerekek arcán nyoma sincs Beni szorongásának, már becsengetés előtt tíz perccel a tanteremben tolonganak, csennek egy-egy meleg ölelést tanárnőjüktől, Nimszné Gárdonyi Évától, felszabadultan kacagnak, mesélnek és ugratják egymást. Félretolják az iskolapadokat; a székeket az osztályterem közepére, kör alakba fordítják, és leplezetlen örömmel várják a kezdést.
Ahogy nézem a sok kis csillogó arcot, nem akarom elhinni, hogy a teremben csupa olyan kisdiák ül, akik számára a tanulás igazi kihívás. A győri Radó Tibor Általános Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménybe ugyanis a tanulásban akadályozottak, autisták, magatartászavarosok vagy különleges tanulási módszereket igénylő gyerekek járnak. Olyanok, akik édesanya nélkül, csecsemőotthonban nőttek fel; akikre a „kezelhetetlen” jelzőt szokás ragasztani; akik számára a hagyományos oktatás módszertana felfoghatatlan; akikre otthon nélkülözés és agresszió vár – olyanok, akik hátrányos helyzetük ellenére mégis szerencsések, hiszen a Radóba járhatnak, egy olyan iskolába, ahol türelemmel, szeretettel és odafigyeléssel nemcsak tanítják, de gyógyítják is őket.
Boldogságórák a Radóban
Tíz éve már annak, hogy Nimszné Gárdonyi Éva egy különleges projektbe kezdett, és útnak indított egy érzelmiintelligencia-fejlesztő programot, amit nem is olyan rég Bagdi Bella tavaly, országosan meghirdetett Boldogságprogramjával ötvözött – az órarendbe pedig bekerültek a boldogságórák. A tanórák a gyermekek érzelmeiről szólnak, és olyan bonyolult kérdésekre segítik megkeresni a választ, mint: Ki vagyok? Miért jöttem? Hova tartok? Hogyan tudok oda eljutni? Ha bajban vagyok, ki tud nekem segíteni? Hogyan vezethetem le az indulataimat? Hogyan fejezhetem ki az érzéseimet? Mit jelent a hála? Mi a pozitív gondolkodás?
A szeretet gyógyít
A körben felállított székek között nekem is jut egy hely, a gyerekek gondolkodás nélkül elfogadják, hogy ott vagyok, örülnek, hogy én is velük együtt végzem a feladatokat: Bagdi Bella Jól érzem magam dalára tapsolok és dobbantok, miközben az én arcomra is átragad a ragyogásuk. Szinte leesnek a székről, úgy jelentkeznek a játékokra, és egy pillanatra sem bánják, ha nem megy elsőre a feladat. Tudják, ebben az osztályteremben nem eshet bántódásuk.
A 45 perces óra menete feszes, a boldogságórák felelőse, Éva profi karmesterként irányít, figyel, és úgy terelgeti a kicsiket, hogy a biztonságérzetük egy pillanatra se sérülhessen. Ha valaki ügyesen felel, bátor és legyőzi félelmét, egy pillanatra megállítja a játékot, hogy a többiek megtapsolhassák az ügyes osztálytársat.
Így lesz hős abból a barna kislányból, aki volt olyan bátor, hogy felvállalja, otthon nehéz az élet, barátaik nincsenek. Nem fél kimondani a rosszat, a mást – még akkor sem, ha történetével egyedül van, és az osztályterem egyik magányos sarkából kell mindezt elmesélnie. Tapsot kap az a kicsi lány is, akinek csak sokadik próbálkozásra sikerül kitalálni a hátára ragasztott „elégedett” szót, de dicséret jár annak a kisfiúnak is, aki egyetlen mondattal sikeresen rávezeti társát a hátára tapasztott „boldog” jelzőre: „Ilyen vagy, amikor csillagos ötöst kapsz!”
Azzal sincs semmi baj, ha nem világos elsőre, mik azok az „emberi kapcsolatok”, és nem dől össze a világ, ha erről a témáról elsőre, de még másodikra sem a család jut eszükbe, a szomszéd, a haver, a lakótárs kézenfekvőbb egy állami gondozott kisember számára.
Érzem, nincs bennük félelem, nem szégyellősek, örömmel és átéléssel végzik a feladatokat annak ellenére, hogy a felmerülő témák nemcsak boldog magasságokba, de fájdalmas mélységekbe viszik őket. Mintha rég elfogadták volna, ilyen az élet, nem állhat mindenki a napos oldalon. Félelem és gátlások nélkül mesélnek gyászról, az otthoni állapotokról, nem ciki, ha kicsordul néhány könnycsepp, jól van ez így addig, amíg a következő perc felhőtlen kacagást rejteget.
Boldogságóra: a biztos kapaszkodó
Évától megtudom, komoly felkészülést igényelnek az órák, mindegyikre külön óravázlat készül. Tíz hónapon keresztül minden hónapnak megvan a maga témája (szeptemberben a hála volt, októberben az optimista, pozitív hozzáállás, novemberben a társas kapcsolatok), amiket a diákokkal alaposan körbe kell járni, a tanulásban akadályozott gyerekek ugyanis nem mindig értik a témát, gyakran szituációs játékkal, rajzzal, filmekkel kell őket segíteni ebben.
A boldogságórákon az osztályfőnök is jelen van, aki így jobban megismerheti a diákjait, sok dolog miértjére itt derül fény: miért agresszív a gyerek, miért húzódik félre, milyen gondolatok foglalkoztatják, miért ül némán, kisírt szemmel.
Az iskolában kis létszámú osztályok működnek, amelyek idővel intim, biztonságot adó, összetartó csoportokká alakulnak. Ez különösen fontos, hiszen a gyerekek közül sokan veszélyeztetett családból érkeznek.
A gyógyító órák biztos kapaszkodót jelentenek a kisdiákoknak, akik közül sokan csak itt tapasztalják meg először, mit jelent fontos témákról beszélgetni, gondolkodni és változtatni. Nincsenek tudatában, de óráról órára egyre nő az önbecsülésük, és egy olyan egészséges életszemlélet kapnak, ami segíti őket a hétköznapokban – és segíthetne minden kisgyereket, olyanokat is, akik szorongva és sápadtan indulnak reggel az iskolába.
Olvass további történeteket hétköznapi hősökről!
- Nézzétek meg a Down-szindrómás kisfiú, Nándi első napját az iskolában!
- Egy iskola, ahol nincsenek tantárgyak, és nem kell magolni – nagy dobásra készül a Prezi-alapító
- Egy ilyen iskolát felnőtt fejjel is szívesen újrajárnál