Hibrid lény vagyok Budapest utcáin: nemcsak kerékpárral közlekedem, de rendszeresen vezetek is. Tudom, értem és látom, mennyire idegesítő – és életveszélyes – tud lenni néhány kerékpáros, mennyire tahó jó pár autós, azt azonban ép ésszel fel nem foghatom, hogy egy tonna súlyú gépjármű tulajdonosában miképp lángolhat akkora gyűlölet, hogy rám rántsa az autóját. Nem értem, mit old meg, ha az amúgy is balkáni közlekedési körülményeket tovább fokozzuk az agresszióval.
Az otthonom és a munkahelyem között körülbelül 10 kilométer a távolság. A szakasz jelentős részét felfestett kerékpársávban teszem meg, az úttestre az autók közé mindössze a Nyugati pályaudvar és a Margit híd közötti szakaszon kényszerülök. Igyekszem minél gyorsabban megtenni ezt a pár száz métert, ma azonban nem sikerült elég jól a versenyszám, egy kék személyautó sofőrjét annyira felidegesítette a jelenlétem, hogy először csak alig pár centire húzott el mellettem, majd miután a következő pirosnál megelőztem, miután beért, rám húzta a kocsiját. Na nem jött nekem, csak rántott egyet a kormányon, pont annyit, hogy megijedjek, elrántsam a kormányt, és nekimenjek a járdaszigetnek.
Bevallom, annyira megijedtem, hogy elsírtam magam. Váratlanul ért a tahóság, mert Isten látja lelkem, azon kívül, hogy az úttest szélén tekertem, semmi szabálytalanságot nem követtem el.
- Nem tekertem az út közepén.
- Nem a semmiből érkeztem meg váratlanul.
- Nem voltam csigalassú.
- Nem hallgattam zenét.
- Nem karcoltam meg a kocsiját.
- Nem szlalomoztam az autók között.
- Nem tekertem a forgalommal szemben.
- Nem mutattam be.
- Nem téptem le a visszapillantó tükrét.
Nem csináltam semmit. Teljesen szabályosan haladtam a forgalommal, jelenlétem mégis akkora gyűlöletet váltott ki ebből az autósból, hogy gondolkodás nélkül cselekedett. Bántani akart, meg akart ijeszteni, az értésemre kívánta adni, hogy semmi keresnivalóm ott, az úttest az autósok felségterülete, azoké, akik egyetlen mozdulattal képesek lennének halálra gázolni vagy egy életre megnyomorítani. Persze nem ő volt az első, gyakran tapasztalom az autósok utálatát, akik kanyarodás előtt elém vágnak, az út szélére húzódnak, hogy ne férjek el, és sorolhatnám, de olyan még soha nem fordult elő, hogy valaki magasról tett volna arra, hogy mi lesz a következménye annak, ha jól rám akar ijeszteni.
Az én pumpám is rendszeresen felmegy az idióta, öngyilkosjelölt kerékpárosoktól, akik láttán gyakran eszembe jut, hogy a kerékpározást is jogosítványhoz kellene kötni – de a reggeli incidens után inkább arra kell gondolnom, ha rajtam múlna, pszichológiai teszt nélkül senki nem ülhetne volán mögé.