A szexuális zaklatás elsősorban nőket érint. A nők 30-50%-a, a férfiak 10%-át éri szexuális zaklatás a munkahelyén. Egy felmérés során az egyes uniós országokban nagymértékű eltérés volt megfigyelhető: egyes országokban a nők mintegy 70-80%-a számolt be ilyen tapasztalatról. Ez az eltérés valószínűleg főként az adott országokban a társadalmi nemi szerepekről vallott általános felfogásnak, valamint a szexuális zaklatás elleni hatékony jogorvoslati lehetőségek rendelkezésre állásának a következménye. Amennyiben az utcai, járműveken, szórakozóhelyeken, éttermekben stb. történő szexuális zaklatást is a vizsgálatba vonjuk, azt találjuk, hogy szinte nincs olyan nő, akit 18 éves koráig már ne ért volna ilyen, nemi alapú zaklatás.
Ágival is megtörtént. Először azt gondolta, hogy egyedül túl lesz a dolgon, de aztán rájött, hogy nem is olyan egyszerű. Később leírta nekünk a történetét, mert az írás is egyfajta terápia, másrészt szeretné, ha mások okulnának belőle. És lehetőleg nem követnék el azokat a hibákat, amelyeket ő elkövetett, jóllehet a hivatalos utat próbálta bejárni.
“Mint a legtöbb esetben, az esemény után napokig én sem nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Nyárelő volt. Egy cég a nemzetközi projektje kapcsán a Római partra szervezett vacsorát. Kellemes volt az időjárás, mindenkinek ízlett a bor, és a desszert után csípős viccek keringtek az asztal körül, ahogy sikeres rendezvényeken szokás volt, régi ismerősök között. Igaz, ez alkalommal viszont voltak új arcok is a társaságban. A vacsora végén úgy döntöttem, hogy a hazataxizás helyett inkább a vendégházban alszom, pár emberrel egyetemben. Kaptam is egy szobakulcsot. Amikor mentem volna aludni, láttam, hogy a mellettem lévő szoba ajtaja még nyitva van. Biztosan üres, gondoltam, mikor az egyik, általam kevésbé ismert, de korábban az asztaltársasághoz csatlakozott férfi előugrott belőle hirtelen. Meg volt győződve, hogy aznap este együtt kell aludnunk, és ennek érdekében nem volt rest megtenni a szerinte szükséges lépéseket: a szobámba tuszkolt. Én nagyon meglepődtem, majd – ahelyett, hogy jól tökön rúgtam volna, gondolom ma – kérlelni és tolni kezdtem kifelé. Végül egy csellel sikerült szabadulnom: kiugrottam a folyosóra, be az ő szobájába, majd mindezt visszafelé. Kulcsra zártam az ajtóm, de a férfi a kilincset még kívülről is rángatta. Félelmetes volt.
Miért nem tettem feljelentést?
Másnap felhívtam pár barátomat, és még a sokkhatás alatt elmeséltem nekik az esetet. A vonal végén először halálos csend volt. Majd a barátok segítő szándékkal, megpróbálták a »pozitív oldalát nézni« a dolognak. Azt, hogy nincsen rajtam külsérelmi nyom, hogy az erőltetett csókon és tapogatáson kívül nem történt »komolyabb fizikai aktus«. Magyarul, a férfinek nem sikerült behatolásos erőszakot elkövetnie. Holott a szexuális kényszerítés definíciója ezen még a magyar törvénykezésben is túlmutat: a pszichológiai kényszerítés is erőszaknak számít. Nem volt mit tenni, átgondoltam a barátok által adott tanácsokat.
A legtöbb áldozat itt már feladja az ügyét. Én felhívtam egy pszichológust, hogy tanácsot kérjek, ő pedig megerősítette, hogy ha nincsen külsérelmi nyom rajtam, nincsenek tanúim, akkor nagyon megfontolandó a beljelentés, mert nehéz lesz a bizonyítás. Engem viszont többször kihallgathatnak majd, ami a bizonytalan eredmény fényében rosszul eshet.
Ezért akkor úgy döntöttem, hogy nem teszek további lépéseket. Hiszen az ügy igazán nem volt »túl komoly«, és sikerült is »megúsznom«. Végül összeszedtem magam, és felhívtam egy ismerőst, aki annál a cégnél van felelős pozícióban, ahol a zaklatóm dolgozik. Csak annyit kértem, hogy legalább beszélgessenek el a férfival. Az ismerős azt tanácsolta, hogy én magam hívjam fel őt, és »intézzük el az ügyet békésen«. (Később utánaolvastam, az ilyen jellegű szembesítés azért veszélyes, mert az áldozat ismét átéli a félelmet, ráadásul védelem nélkül.) Megígérte továbbá, hogy el fognak beszélgetni az »úriemberrel« a munkahelyén. Hiszen egy értelmes kollégáról van szó végül is. Megint összeszedtem magam, és felhívtam a férfit, aki bár nem emlékezett jól a történtekre, és azok súlyát sem érezte át, de legalább bocsánatot kért! Ez jólesett, és nagyjából le is tudtam zárni magamban a dolgot.
Sok hónap elteltével azonban megtudtam, hogy az ígért munkahelyi beszélgetés nem történt meg. A férfi még figyelmeztetést sem kapott. Sőt, amikor érdeklődtem, megkértek, hogy a céges telefonban »ne ejtsem ki« az elkövető nevét. Magyarul, hogy hallgassak róla.
Baj esetén hiába csörögnek bizonyos segélyvonalak
Ekkor fordult a kocka, teljesen felment az agyvizem. Elhatároztam, hogy professzionális segítséget kérek, immár az eset után tíz hónappal. Az interneten egyszerűen rátaláltam a NANE és Patent Egyesületek elérhetőségeire, amelyek a szexuális erőszak és bántalmazás esetén nyújtanak segítséget. Több telefonszámon is elérhetőek, de csak szűk időintervallumokban. A bántalmazottaknak fenntartott segélyvonal telefonszámai 8 és 22 óra között, a szexuális erőszak segélyvonal pedig a hét három napján érhetők el pár óráig. Sajnos két héten át sem sikerült beszélgetőtársra találnom, mert a telefont nem vették fel. Az automata többször jelezte, hogy a postafiók betelt.
Az üzenetrögzítő kattanása már csak olaj volt a tűzre, és a rendőrség honlapjára kattintottam. A témára vonatkozó információt, hivatkozást nem találtam, ellenben feltárcsáztam a segélyhívót. Egy rendőrnő szakszerűen tájékoztatott arról, hogy feljelentést csak személyesen lehet megtenni, a rendőrőrsökön. Erre azért még mindig nem voltam kész, így megkaptam az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat számát. A kríziskezelő iránt nagy reményeket tápláltam. Itt biztosan kapok majd tanácsot!
A központ éjjel-nappali ügyeletet tart fenn, ahol rögtön fel is vették a telefont. Immár ötödszörre mondtam el az ügyemet, persze dióhéjban. Már számomra is úgy tűnt, hogy egy elcsépelt, figyelemre sem méltó dolog, de a diszpécser rendkívül kedves volt. Hasonló jellegű ügyekben segítséget a »járási hivatalok jogi és áldozati segítségnyújtó egységeinél« vagy másképpen a kormányablakoknál lehet kapni, mondta. Személyesen kell bemenni, hivatali időben.
A budapesti központi kerület kormányablakához egy napfényes pénteki napon érkeztem meg, úgy, hogy a munkahelyemről orvosi indokkal kértem kimenőt. A gyámrészlegen gyorsan sorra kerültem. Odaléptem egy szimpatikus női ügyintézőhöz, aki arra kért, hogy fáradjak át a szemközti pulthoz. Az egyedüli férfi ügyintéző ült ott.
Biztos, hogy egy férfinak kell elmondani?
»Ide kell jönni szexuális zaklatás ügyében?« »Igen, miben segíthetek?« – kérdezte a középkorú, a helyzet érzékenységét láthatóan átérző úr. A hivatalban ő foglalkozott a zaklatásokkal. Ki is kereste a hatályos jogszabályt, miszerint szexuális zaklatás nincsen, de szexuális kényszerítés az van. A bűncselekmény elévülési ideje pedig az eset megtörténte utáni egy év, amely megegyezik a kiszabható börtönbüntetéssel is. Tehát még időben voltam, ha feljelentést akartam tenni.
»De hova fordulhatnék pszichológiai és jogi tanácsért?« – szegeztem neki a kérdést a jóindulatú úrnak a kormányablaknál, miután elmeséltem neki az eddig bejárt utat. A barátokat, a főnököt, a civil szervezetet, a rendőrséget és a krízisközpontot.
»A kerületi családsegítőhöz kellene fordulni. Náluk van erre specializálódott pszichológus, akihez előjegyzést lehet felvenni. Azonban ez a szolgáltatás csak a feljelentés megtétele után vehető igénybe, és úgy is elég sok rá az előjegyzés« – kaptam a választ. És a további elérhetőségeket.
Valójában itt elvágták az utat. Nem maradt más, minthogy megkérdezzem: »Tudna esetleg ajánlani nekem egy erre szakosodott magánpszichológust?« »Sajnos én nem.« Megköszöntem a segítséget, majd kisétáltam a járási hivatalból. És megint feladtam.
Az enyémhez hasonló vagy súlyosabb helyzetben évente 120 ezer nő lehet vagy van Magyarországon a becslések szerint, azonban töredékük sem járja végig a láthatóan lehetetlen utat. Én egy éven belül hat helyen próbáltam segítséget kérni. Mindenki jó szándékkal volt irányomban, de ha kívülről nézem a helyzetem, akkor mégis többszörösen áldozattá váltam. A barátok csendje, az elkövetővel való szembesítés, a hatósági tájékoztatás áttételei jelenleg mind olyan akadályok, amelyeken egy erős földi halandó sem tudja átverekedni magát, nemhogy egy sokkhatást átélt nő. A feljelentéstől pedig azért ódzkodunk, mert az az ügyet véglegessé és nyilvánossá is teheti, ami az áldozat munkahelyi helyzetére, otthoni bántalmazásnál pedig például a gyermekfelügyeletre nézve lehet hátrányos.“
Dr. Zatik Levente ügyvédet kérdeztük arról, hogy szerinte mit kellett volna tennie Áginak ahhoz, hogy történjen valamilyen érdemi előrelépés az ügyében. És kíváncsiak voltunk arra is, hogy vajon jó tanácsokat kapott-e arra nézvést, hogy kihez kell fordulnia egy bántalmazott nőnek hasonló esetben.
“Álláspontom szerint szexuális erőszak kísérletének gyanúja merülhet fel az elkövetői cselekménnyel kapcsolatban. Szexuális erőszakot az követ el, aki mást erőszakkal vagy az élet, testi épség elleni közvetlen fenyegetéssel szexuális cselekmény eltűrésére kényszerít. Szexuális cselekmény alatt nemcsak a nemi aktus értendő, hanem az olyan súlyosan szeméremsértő cselekmények, amelyek a nemi vágy felkeltésére, fenntartására vagy kielégítésére alkalmasak vagy arra irányulnak. Tudni kell, hogy a nemi szerveknek a nemi vágy felkeltése vagy fokozása érdekében történő megérintése, illetve a belenyúlás befejezett szexuális cselekménynek minősül.”
Dr. Zatik Levente szerint a büntetőfeljelentés megtételének lehetősége nyitva állt a sértett előtt, ezzel azonban nem élt. Viszont mindenki másnak azt javasolná a szakember, hogy forduljon a rendőrséghez, és tegye meg a feljelentést bármilyen hasonló ügyben.
“Véleményem szerint ilyen esetekben célszerű lehet hangosan segítségért kiabálni, amikor a dulakodás, erőszak, tapogatás megtörténik. A vendégházban tartózkodó személyek hangos segítségkérés esetén közvetlenül értesülhettek volna a cselekményről, így egy büntetőeljárás során tanúként meghallgathatóak lehettek volna. Hasonló esetekben a helyszín biztosítását (bezárkózást) követően ajánlott a rendőrség mielőbbi értesítése, illetve telefonon történő segítségkérés egy közeli férfiismerőstől, tekintet nélkül a késői időpontra. Ezt követően pedig a feljelentés megtétele a rendőrségen. A sértett nem jó helyre fordult tanácsért, hiszen megállapítható, hogy alaposan félretájékoztatták. Ilyen esetekben nagyon fontos, hogy a sértett hozzáértő személyektől kérjen tanácsot, és ne olyan személytől, aki szerint a bűncselekmény elévülési ideje egy év, ami megegyezik a kiszabható börtönbüntetéssel. Valójában legkevesebb öt év a bűncselekmények elévülési ideje, a szexuális erőszak alapesete két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, így az elévülési idő legkevesebb nyolc év” – mondta el Zatik Levente ügyvéd az NLCafénak.
Ha a segélyvonalak nem elérhetők és a különböző hivatalok sem tudtak segíteni érdemben Ágnesnek, akkor ott van még az Áldozatsegítő Szolgálat is, mint lehetőség.