Igen, ismerem a menetrendet, tudom, mikor indul az utolsó busz. Sokáig beszélgettem a barátnőmmel, mert ritkán jut időnk arra, hogy találkozzunk, és a végén igencsak sietősen fizettünk, hiszen tudtam, hogy 23.50-kor megy az utolsó járat. Tempósan lépkedtem a Moszkva, azaz Széll Kálmán tér felé, utálok késni, és alapvetően igyekszem mindenütt időben ott lenni. Ránéztem az órámra, láttam, hogy még van egy percem, akkor futásra váltottam, és pont 50-kor becsúsztam a megállóba, az első ajtóhoz, ami abban a pillanatban becsukódott.
Megint ránéztem az órámra, pontosan 23.50 volt. Értetlenül intettem a sofőrnek, aki engem nézett a vezetőfülkéből. Elmosolyodott, és megrázta a fejét, majd kövér gázt adott és elindult.
Két másodpercig bénán álltam, próbáltam megérteni, vajon miért okoz ez neki valamilyen fura örömet, majd odébb mentem és a 3 méterre a pirosban álló busz első ajtajánál ismét megpróbáltam bebocsátást kérni az aznapi utolsó járatra, amivel hazautazhattam volna.
Mondanom sem kell, a sofőr ismét rám nézett, és határozottan nemet intett. Majd hosszasan állt a piros előtt, és kb. 1 perc múlva komótosan kikanyarodott az útra. Ekkorra már baromi dühös voltam, mert tudtam, hogy sok pénzt kell fizetnem a taxisnak, aki végül hazaszállít majd, és azon gondolkodtam, miért nem lehetett azt a tetves ajtót kinyitni.
Mert emberség is van a földön, basszus, nemcsak menetrend! Ráadásul nem is késtem le, kétszer is alkalma lett volna a sofőrnek kinyitni az ajtót… Én kedvesen megköszöntem volna, ő meg örülhetett volna, hogy jót tett, vagy csak normális volt. De láthatóan pont ezt nem akarta, biztosan elégedett volt, hogy jól kitolt valakivel. Hát, köszi nagyon! Óhatatlanul az a terhes nő jut eszembe, akit a buszsofőr leparancsolt a járatról, mert előtte a földön ülve várta a buszt, más ülőalkalmatosság hiányában. Már a társaság elnézést kért nyilvánosan, ugyanis szerintük is túllépte a hatáskörét a sofőr. Remélem, a sofőrök is olvassák ezeket a híreket, és elgondolkoznak azon, hogy vajon azért dolgoznak, hogy segítsenek, vagy azért, hogy kitolhassanak másokkal…
Aztán felötlik egy másik eset is, mikor buszsofőrök mesélték egymásnak nagyokat nevetve a játszótéren, miközben a gyerekeik csúszdáztak, hogyan is múlatják az időt a végállomáson: beérkezik a gyorsjárat, beáll, olyankor egy csomóan megpróbálnak átszállni rá, de mire odaérnek, akkor nagy mosollyal becsukódik az ajtó, elindul a busz, az utasok pedig megtörten visszakullognak az eredeti buszhoz, de amint fellépnének, ott is összezárulnak az ajtók. A sofőrök jót röhögnek, a következő végállomáson pedig összepacsiznak, hogy milyen klassz vicc volt. És tényleg! Hogy egy csomó emberrel kitoltak? Na, pont ez a lényeg!
És persze nem szeretném kihagyni a sorból a tényleg kedves, empatikus buszvezetőket, akik rendszeresen bevárják az utasokat, és készséggel segítenek, nem morognak, ha egy mozgáskorlátozott miatt el kell hagyniuk a vezetőfülkét. Mert ilyenek is vannak, sajnos kevesebben, mint kéne…
Egy érzékenyítő tréninget vagy egy alapvető kommunikációs tréninget azért szívesen javasolnék a buszvezetőknek, ha erre nyitott a cég, akkor komoly változást lehetne elérni ebben a szegmensben is!