“Jézusom, hova lett ez a nap?” – az egyik legjellemzőbb felkiáltás ez, ami rendszeresen elhangzik a munkahelyemen. Különösen a hétfők azok nálunk, amik szempillantás alatt köddé válnak. Alig ülünk le az íróasztalhoz, két pislogással később máris délután két óra van. Persze addigra megírtunk egy-két cikket, terveztünk, szerveztünk, válaszoltunk csillió e-mailre, de valahogy egyetlen pillanatig sem érzékeltük ezt az élet nevű dolgot, amely úgy folyik ki az ujjaink közül, mint a homok a tengerparton.
Én magam az idő eszeveszett rohanására rendszeresen rácsodálkozom. Vannak jeles napok, amikor külön is. Az egyik ilyen minden évben augusztus 20.
Állunk a hídon, szájtátva bámuljuk a tűzijátékot, majd miután lecsorog a görögtűz, rögtön az a következő gondolatom: úristen, mindjárt itt a karácsony.
És tényleg. Pedig mintha tegnap lett volna a tavalyi, amikor bosszankodtam, hogy apám képtelen rám időt szakítani, és rettentően izgultam, mert most fordult elő először az, hogy mi voltunk a párommal a nagy családi karácsony házigazdái. Az is csak tegnap volt, hogy izgatottan lestem az ablakból a csöppnyi biokerteket, mikor bont már virágot a cseresznye meg az aranyeső, aztán két pillanattal később már beleszédültem az orgona és a hárs illatába. Tegnapelőtt még azt sem tudtuk, megyünk-e nyaralni az idén, ma pedig már majdnem két hete, hogy haza is jöttünk.
De van egy ennél sokkal durvább dolog is, ami az idén kérlelhetetlenül rádöbbentett a múló idő valóságára: egy hónappal ezelőtt volt a 20 éves érettségi találkozóm. Most sem emésztettem még meg, ráadásul számmal leírva sokkal szigorúbb ez a 20-as, mint betűvel. A matematika ridegségével hirdeti a megváltoztathatatlant. Ott ültünk egy budai étteremben, és hitetlenkedve bámultunk egymásra: az nem lehet, hogy két évtized eltelt azóta. És bár külsőre alig változtak az egykori diákok és tanáraik, de a legtöbb volt osztálytársam már rég házas, 2-3 gyermekes családanya/-apa, a magyartanárnőnk pedig, aki a mi fejünkben ma is huszonéves, lelkes pályakezdő, arról számolt be, hogy immár büszke és boldog kétszeres nagymama. Ez volt az a pillanat, amikor végképp elállt a szavam.
Hová lett az eltelt idő?! Hiszen tegnap még lázasan készültem a matekérettségire, ma meg már arra keltem fel, hogy annyi idős vagyok, mint a születésemkor a nagyanyám, és rajzszakkör helyett a reumatológián van délután jelenésem…
Amikor középiskolások voltunk, még másképp volt. Augusztus 21-én kezdtem elköszönni a nyártól, és azon sopánkodtam, milyen sokat kell még várni a következőre. Valahogy akkor még olyan volt az életünk, mint egy lassított felvétel. A jövő végtelennek tűnt, és rém izgalmasnak, hiszen tele volt még nyitott kérdésekkel. Úgy 25 lehettem, amikor először megcsapott a múló idő szele. Akkor kellett véglegesen eldöntenem, mit kezdek magammal, milyen pályára lépek. És mióta ezt eldöntöttem, úgy robognak velem az évek, hogy csak kapkodom a fejemet. Régen számontartottam az életkoromat is, most meg egyik születésnap a másikat éri, s ha megkérdezik, hány éves vagyok, sokszor utána kell számolnom.
És minden augusztus 20-án fájó szívvel veszem tudomásul, hogy elszaladt egy újabb nyár, egy újabb év, és bizony már közel sem tűnik olyan végtelennek az, ami még jó esetben hátra van az életemből. Idén úgy döntöttem, írok egy listát – abban úgyis jó vagyok – azokról a tök hétköznapi dolgokról, amiket nem szabad örökké halogatnom, hanem meg kell valósítanom mielőbb, különben később bánni fogom, hogy elpocsékoltam az időmet, és nem is éltem igazán, csak hagytam, hogy bedaráljanak a hétköznapok. Mire gondolok? Például arra, hogy
- nem fogok örökké spórolni egy majd egyszer bekövetkező nagy utazásra, amely talán sosem valósul meg, inkább beérem több kis utazással. És minél gyakrabban útnak indulok.
- Nem pocsékolom az időmet és az energiámat érdemtelen emberekre és működésképtelen kapcsolatokra.
- Nem hagyom, hogy a munkám feleméssze az úgynevezett szabadidőmet is, ami a valódi életemet jelenti.
- Mindennap szakítok időt valami olyan tevékenységre, ami tényleg boldoggá tesz. Olvasásra, sportra, színezésre, játékra. Dolgokra, amik feltöltenek, nem pedig leszívnak.
- Többször mondom ki azt a szót: szeretlek.
- Azt is, hogy sajnálom.
- És a legfontosabb: kevesebbet panaszkodom, helyette inkább élek.