Néhány napja éppen ebédidő tájékán voltam látogatni egy megyei kórházban. Egész jól nézett ki a kaja, pedig kicsit félve nyitottam ki a barátnőmnek az edényt. Zöldséglevest adtak, meg valami paradicsomos szósszal leöntött húst rizzsel.
Szakácsfüggő, milyenre sikerül éppen aznap. Hogy mennyire lelkiismeretes, aki főz. Ismertem italozó, belefásult szakácsokat is, akiknél az esetek többségében még a rántás is megcsúszott. Aztán a kézilányok esetleg tudtak korrigálni, ha akartak. Persze a legtöbb hibát nem igazán lehet. Például azt sem, ha odaég valami. Sokszor előfordult például, hogy a tej odakozmált. Akkor nincs mese, aznap kakaó van, nem forralhatsz új adagot. El kell számolni mindennel. Az ÁNTSZ viszont előírja, hogy forralni kell.
Mindig is érdekelt, hogy készül a kórházi tejes kávé vagy tea.
Cikóriából. A teafőzőben készítünk egy sűrű főzetet, ez lesz az alap, amit higítunk forralt tejjel. Fogod a kancsót, öntesz az aljába a cikóriafőzetből, ahhoz adsz cukrot, vagy ha cukorbetegeknek készül, akkor édesítőt, majd ráöntöd a meleg tejet. A teát meg granulátumból. Hasonlóan a kávéhoz, először főzünk egy sűrítményt a teafőzőben. Tálalás előtt ebből öntünk a kancsóba, miután tettünk bele citrompótlót és cukrot, illetve édesítőt. Aztán felöntjük az egészet vízzel. Nekem mindig ízetlenre sikerült, de a betegek már tudták, ha én vagyok műszakban, akkor kell bele még cukor.
Képünk illusztráció – MTI Fotó: Máthé Zoltán
Nem panaszkodtak?
A többség nem. Megértőek voltak, hiszen egyébként segítettem nekik, ahogy tudtam, sosem hagytam éhesen senkit. Azért más egy ilyen helyen dolgozni, itt elég jól megismered a bent fekvőket, hiszen sokan éveket töltenek ott. És ők is megismernek minket. Ez előny és hátrány is. De ha valaki nem azért dolgozik ilyen helyen, hogy megkönnyítse egy kicsit a betegek életét, az inkább ne tegye. Aki hülye, az mindenkivel kiszúr, a betegekkel is és a kollégákkal is.
Hogy tudtak kiszúrni veled?
Hát van, aki egyszerűen bunkó, nem lehet vele értelmesen beszélni, direkt nem mond el olyan dolgokat, amivel megkönnyítené a munkádat. Van, aki mindenre beszól, amire csak tud. Hogy miért balra kevered a tejbegrízt, miért nem jobbra. Van, aki nem gondol arra, hogy ha zsíros kenyér van uzsonnára, és ő a délelőttös, kivegye a zsírt a hűtőből, mielőtt elmegy, hogy ne a “betont” kelljen kapargatni. De ez a legkevesebb, az ilyesmit hamar lerázom magamról. A durva az, amikor azzal szúrnak ki, aki kiszolgáltatott helyzetben van.
Mondjuk, nem lehet könnyű mindenhez jó arcot vágni, mindig türelmesen reagálni.
Persze, de ha a kajáról van szó, vissza lehet élni rendesen a pozícióddal. Én mindig úgy voltam vele, hogy ha ezeknek az embereknek már szinte nincs is más örömük az életben, mint az, hogy esznek néhány jó falatot, akkor, ha megtehetem, segítek nekik abban, hogy hozzájussanak. Vannak kollégák, akik nem foglalkoznak azzal, ha egy beteg nem szereti a napi menüt. Az adagokkal nem nagyon tudsz variálni, hiszen megvan, mennyi a normál, a diétás, a folyékony-pépes. De ha marad folypépes kaja, azt még megeheti valaki más. Vagy például levesből mindig van maradék. Sajnos előfordul ehetetlen minőség is, én olyankor megpróbáltam az uzsonnával kompenzálni.
Hányfélét főznek?
Mindig van a normál, a folypép, a cukros és az epés menü, de ne gondolj túl bonyolult dolgokra. A lebbencsleves normál verziója abban különbözik a diétástól, hogy annak a tetejére nem raknak pirított szalonnát. A cukrosok inkább főzeléket kapnak, az epéseknek kevesebb hagymát tesznek a pörkölt alá. A folypépesek meg a legtöbbször főzeléket esznek.
Képünk illusztráció – MTI Fotó: Balázs Attila
Folypép: nem hangzik valami étvágygerjesztően.
Azoknak adjuk, akik nem tudnak rendesen rágni. Ledaráljuk a főzeléket és a feltétet. Az íze ugyanaz, csak pépes az állaga. Mondjuk nem túl változatos, variálnak négy-ötféle főzeléket pörkölttel.
És a folypépesek mit kapnak reggelire?
Legtöbbször tejeskávéba vagy tejbe áztatott kenyeret vagy zsemlét. Ha a hozzátartozók hoznak, akkor joghurtot. Akik ilyet esznek, azoknak a nagy részét etetni is kell. A gyógyszert sem nagyon tudják bevenni, bele szoktam nekik törni a reszelt gyümölcsbe, de ez is személyzetfüggő, hogy valaki megcsinálja-e.
Még kismamakoromból emlékszem a kórházi reggelikre. Szelet kenyér, felvágott, legtöbbször párizsi vagy kockasajt. Most is az ömlesztett sajtot láttam a barátnőm szobájában.
Még mindig jobb, mint a húskrémes kenyér. A hideg is kiráz, ha belegondolok, milyen volt a löncshús, amiből csináltuk. A szélén körben dermedt zsír. Emlékszem azokra az időkre, amikor még a főnővér otthon megfőzte a húst, abból daráltunk a krémbe. Teljesen más volt. A löncshúsnak már a szagától irtózom. Villával össze kellett törni, és az volt a receptelőírás, hogy ahhoz a zsíros cucchoz még keverjünk margarint is. Aztán kis só, bors, és kenheted a kenyérre. És ami elég megdöbbentő volt, hogy sokan megették. Aki nem, az meg kapott margarinos kenyeret.
Nem ők nyitották ki a konzervet, amiből készült.
Mondjuk a margarin is elég unalmas egy idő után. A másik kedvencem a halkrém. A recept itt sem bonyolult: összetöröd villával az olajos halat, aztán teszel bele margarint, mustárt, sót, borsot és az egészet összekevered. Ha véletlenül paradicsomosat nyitottam ki, akkor olyan lett. Ezt, mondjuk, kevesebben vállalták be. Lehet, hogy ha nem kevergetjük össze mindenfélével, és nem néz ki úgy, mint a moslék, akkor többen is megették volna. Alapvetően a kőrözött is egy finom étel, de egyáltalán nem mindegy, hogyan rakod össze. Én például lereszeltem a hagymát, de mások csak felvagdosták, jó nagy darabok maradtak. Olyan is volt, amikor délelőtt vettem észre, hogy az uzsonnára kiírt kőrözötthöz szükséges pirospaprika kukacos. Vagy szóltam a délutánosnak, hogy hozzon egy kicsit otthonról, vagy ha ott volt a mindenes, kiszaladt a boltba. Nem egyszer előfordult, hogy jeleztem a főnővérnek, hogy az alapanyag minősége kétséges. Szeleteltem a parizert, és éreztem, hogy gyanús, tudod, olyan ragadós volt, csúszós. Vagy kibontottam a virslit, ami undorító lében úszott. A főnővér meg azt mondta, ha nem járt le, kiadhatom. Volt, hogy inkább kentem zsíros kenyeret.
Nem volt gond, hogy néha nem ugyanazt kapták a betegek?
Úgy csináltuk, hogy egy szinten ugyanaz legyen, mert egyébként sokszor ment a harc a kajáért. Letettem az asztalra a tálcát, mire fordultam a másikkal, a cukros beteg odahúzta magához a mákos gubát, és már falta is. Amibe már beleettek, azt nem adhatod oda másnak, meg sem enné. Aki pórul járt, ette a diétás kosztot. Aztán persze mi is megszívtuk, mert jól felment a cukruk ilyenkor. De amikor azt látod, hogy jön a hozzátartozó, a beteg meg csak azt lesi, hogy milyen édességet hoztak neki, a családtagok meg csak vitatkoznak fölöttük, miközben falják a nápolyit… Hogy tudsz okos lenni? Csak sajnálni tudom őket.
Azért biztos örülnek a látogatóknak.
Persze, de csak kevesen beszélgetnek, mesélnek. Inkább csak ki akarják pipálni a látogatást. Az idősek is érzik ezt. Várják őket, mert hoznak nekik kaját, újságot, virágot, fényképet az unokákról. Na, az az igazi kincs, azt lehet hetekig mutogatni, nézegetni, menőzni a többieknek. De én megértem mindkét oldalt, a hozzátartozóknak sem könnyű ez a helyzet. Sok olyan ember van, aki tényleg huszonnégy órás felügyeletet igényel, és ezt kevesen tudják megoldani otthon. Viszont ezek az emberek olyan hálásak tudnak lenni minden kis semmiségért! Volt egy néni, akinek nem nagyon lehetett érteni a beszédét, agyvérzése volt. A szeme viszont folyton mosolygott, amikor vittem neki egy kis kávét vagy maradék uzsonnát. Egy másik néni meg mindig segíteni akart. Jött a mosogatóhoz, folyton azon kaptam, hogy ott turkál a vízben, mosogatja a poharakat, amiket összeszedett a szobákból. Emlékszem, egyszer az ő fogsorát szedtük ki egy tányérból ebéd után. Lemostam, visszavittem neki, ő meg szépen megköszönte. Na, most eszembe jutott még egy fogas sztori. Egyszer a folyosón toltam a tálalókocsit, amikor jó hangos csámcsogást hallottam az egyik szobából. Benéztem, és láttam, hogy a néni a felső fogsorával kanalazza a fagyasztott epret, amit a rokonok hoztak neki. Biztos hazaszólt, hogy azt enne. Úgy cuppogott rajta, mint egy kisbaba azzal a pár maradék fogával.