Ceyda Torun filmje egy fehér csíkos macskával indít, és a kamera úgy követi őt, mintha egy másik négylábú szemszögéből látnánk a kajabeszerző körútján lévő állatot. A cicus simán odamegy egy kávézó vendégeihez kuncsorogni, és ha talál valamit a földön, arra azonnal lecsap. Úgy járja az utcákat az emberi lábak tengerében, hogy látszik rajta: ismeri a hely minden zugát, hiszen mancsai régóta koptatják már a járdákat és az utakat. Felülről, az erkélyekről, ponyvákról és tetőkről más macskák nézik lustán a város nyüzsgését és hősünket, aki végül egy csendes, sötét zugban állapodik meg. Egy zugban, amely teli van irtó cuki cicakölykökkel, akik anyjuk érkezésére rögtön előbújnak, és éhesen vetik rá magukat a mama által hozott kajára.
Közben megjelenik egy mosolygós, középkorú nő is, aki elmondja, hogy a macskája régebben maga volt a lustaság, egész nap csak heverészett, de mióta megszülettek a kölykei, előtört a vadász énje, és ha épp nem a kölykeivel van, akkor a városban gyűjti nekik az élelmet. Azt hihetnénk, hogy már megismertük a film főszereplőit, de nem így van. A film hirtelen átvált egy másik macskára: a Kedi – Isztambul macskái különböző macskasorsokat mutat be nekünk, miközben a török város utánozhatatlan hangulatát is tökéletesen visszaadja.
Kismacskák Isztambulban.
Cicatabló
Az alkotók igyekeztek minél változatosabb macskasorsokat bemutatni. Láthatunk egy kóbor cicát, amely egy tengerparti étteremben talál otthont magának, ahol a helyi rágcsálóvilág megritkításáért cserébe rendszeresen kap enni a hely tulajdonosától. Van itt csúcsragadozó macska, amely a környék alfájaként még a kutyatársadalmat is rettegésben tartja, és párját folyamatos féltékenységi rohamokkal kínozza. Láthatunk a halüzlet fölötti tetőn otthonra talált cicákat, amelyek rendszeresen kapnak enni a bolt tulajától, hiszen egy ilyen helyen mindig akad kidobandó étel.
Megismerkedhetünk egy férfival, akinek a depresszióból kivezető utat jelentették a macskák, amióta elkezdte gondozni őket, és az utcákat járva eteti a kóbor cicákat, újra önmagára talált, és azóta úgy érzi, az életének ismét van értelme. Az egyik megható jelenetben például etetés közben arról mesél, hogy már generációk óta ismeri ezeket a cicákat, és tudja, melyiknek ki az anyja vagy épp a húga. Láthatunk egy férfit, aki rátalált egy csapatnyi anyátlan macskakölyökre, és mivel nem akarta, hogy éhen haljanak, ezért mindennap meglátogatja őket, és injekcióval fecskendez tejet a szájukba, sőt az egyik kiscica szemébe még antibiotikumot is csepegtet, mert begyulladt. Megismerkedhetünk egy nővel, aki szinte minden pénzét macskákra költi, és egy olyan delikateszbolt üzletvezetőjével is, aki egy illemtudó, a kajáért rendszeresen kopogó, de az üzlet ajtaját soha át nem lépő macskának ad rendszeresen enni az ott található válogatott finomságokból.
Ponyván henyélő macska
Az állat, amelyik ismeri istent
Sorolhatnám még a filmben bemutatott, szívhez szóló macskás történeteket, mert van belőlük jócskán, és egy cicával jellemzően nem töltünk többet öt percnél, de a lényeget úgyis látni kell. Ceyda Torun filmjének egyik tételmondata, hogy a macskák nem egyformák, és mindegyiknek önálló személyisége van. Mindnek megvannak a maga szokásai, és maximum csak az keverheti össze őket, aki nem szán elég időt a megismerésükre. Az egyik gazda egészen odáig merészkedik, hogy a macskákat egyenesen az emberekhez hasonlítja, sőt
a filmben elhangzik egy olyan állítás is, miszerint a kutyák istentelen állatok, mert az embert tartják az istenüknek, de a macskák tudják, hogy van isten, és nem az ember az, ezért nem is tekintenek a gazdáikra istenként.
A Kedi ugyan csak 78 perces, mégis lassú, kimért tempóban, ráérősen festi meg Isztambul négylábú egérvadászainak életét, és ahogy a cicák maguk is időnként szédítően gyorsan élnek, máskor meg hatalmasakat henyélnek, a kamera is olykor elképesztő módon száguld, követve az épületek közt grasszáló cicákat, máskor meg hosszan mutat egy karmait egy lábtörlőben élesítő, lustálkodó macskát.
Macska = szabadság
A film egyik megszívlelendő tanulsága azért sok macskatulajdonosnak fájni fog. Ha valami összeköti az itt bemutatott cicákat, az az, hogy legyenek akár kóborak, akár gazdival rendelkezők, mind szabadok, és nagyon élvezik a szabadságukat. Akkor jönnek és akkor mennek, amikor csak kedvük tartja, övék az egész város. Mert ahogy az egyik megszólaló elmondja:
a macskák szabadnak születtek, és ha bezárva tartjuk őket, akkor valahol megszűnnek macskának lenni.
A Kedi – Isztambul macskái lenyűgöző drónfelvételek, távirányítású kisautókra kötött, a cicákat követni próbáló kamerák és csodaszép macskaközelik segítségével mutatja be a török nagyváros macskáinak szabadságát, és csupa macskaimádó ember mesél meghatottan a cicákhoz fűződő közeli viszonyáról. Távol álljon tőlem, hogy macskarajongónak tartsam magam, de némelyik képsoron még nekem is sikerült meghatódnom. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet majd a film képeit nézve egy olyan ember, aki velem ellentétben imádja a macskákat. Egy biztos: ezzel a filmmel a cicaimádóknak már szeptember közepén eljött a karácsony.