Vágd már le azt a qrva darab sonkát! – Komédia a csemegepult túloldalán

czv | 2017. November 22.
Bár az aprócska boltok híve vagyok, tegnap mégis bemerészkedtem egy hipermarketbe, hogy testvérem születésnapjára torta helyett egy kiló füstölt sonkát vásároljak. Amivel nem számoltam, hogy ez az egyetlen tétel egy komplett csemegepulti színdarabot szül.

Szereposztás:

Márti – vezető csemegepultos 
Mari – beosztott
Pisti – kisegítő
Lajos – tahó vásárló
Rozália – tahóné
Jómagam – néző

Vessen magára az, aki mamutáruházba megy vásárolni, már csak a méret is azt indokolja, hogy sokan legyenek ott, és hosszú sorokban kígyózzanak az emberek – ami eleve indokolttá teszi a türelmetlenséget, a feszültséget, az idegbajt. Ennek tudatában mégis ledöbbentem, amikor megérkeztem a csemegepult elé, ahol testvérem kedvenc füstölt sonkája lapult.  Vagy ötven ember várakozott, a pultban pedig mindössze 3 eladó próbálta volna pörgetni az eseményeket.

Első gondolatom, hogy elvetem a sonkatorta ötletét, aztán megembereltem magam: a testvéremért bármit! Beálltam a sorba, ahol egy kövér, kopasz alak (neve legyen Lajos) és nagydarab felesége (neve legyen Rozália) toporogtak. Szemmel láthatóan nem szokták a várakozást, megállás nélkül szidták a rendszert, több eladót követeltek, Csipkedjék magukat! felszólításokkal ösztönözték az eladókat, hergelték a többi vásárlót, hangosan sóhajtoztak. A teljes igazsághoz hozzátartozik, Lajosék türelmetlensége nem volt teljesen alaptalan: a pultban mozgó három alak flottnak egyáltalán nem nevezhető munkafolyamata felért egy paródiával, amin csak röhögni lehetett. 

A komédia áldozatának szerepét Mártira osztották, a negyvenes pultvezetőre, a húsos pult lelkére és eszére, aki nemcsak a kiszolgálás feladatát vitte a hátán, de két kollégája keresztjét is, akik nulla készség birtokában kerültek a felvágottak közé. Pisti, a húszas éveiben járó, lányos mozgású fiatal férfi húspult helyett inkább színpadra képzelte magát, ahol kiszolgálás helyett táncos, kacér performansszal szórakoztatta a nézővé változott vásárlókat. Gumikesztyűjével hetykén két kolléganője popsiját csapdosta. A hússzállító kiskocsival úgy közlekedett, mint Brad Pitt Akhilleuszként a Trója című filmben. Primadonnaként támasztott a szeletelőgépet, és vicces sztorikkal szórakoztatta Marit, a fogatlan, ötvenes asszonyt, akiben a Jóisten ugyan túladagolta a jóindulatot és az alázatosságot, fürge ujjakat már nem adott neki. Mariról hamar kiderülhetett a nézők számára, hogy kizárólag egyetlen feladatra képes koncentrálni, arra is csak akkor, ha szóban kiadják neki. 

Több mint fél óra telt el, mire Lajosék sorra kerültek, pechemre ők is azt a nemes olasz sonkát szemelték ki, amit én – azzal a különbséggel, hogy míg én egy öklömnyi darabra vágytam, ők hajszálvékony (hangsúlyozom: hajszálvékony) szeleteket kértek, abból is 2,5 kilót. Amikor ezt meghallottam, baljós előérzetem támadt, valahogy megéreztem, rám nézve ez nem jelenthet semmi jót. 

Márti kiadta a 2,5 kiló sonka szeletelését Marinak, aki meggörbült háttal, legjobb tudása szerint látott hozzá a feladatnak. Háta mögött (vagyis mellettem) Lajos és Lajosné hajolgattak be a pultba, hogy ellenőrizzék, tökéletesen vékonyak-e a sonkaszeletek. Végre én következtem. Bemondtam ugyanazt a sonkanevet, a tudomány pedig azonnal megállt. A három eladó nem tudta, hogyan szolgáljanak ki engem, ha a sonka épp a kolléganőnél van. Márti türelmet kért, legyek kedves megvárni a szeletelés végét, aztán kiadják a darabot. Félreálltam, a percek pedig vészesen rohantak el mellettem. 

Pisti mindeközben valahogy odakeveredett Lajosék elé, és bekapcsolódott a vékony szelet problémakörébe. Egy szelet sonkát mutogatott nekik, hogy elég jó-e, aztán visszatáncolt Marihoz, hogy nem jó. Vékonyabb legyen! Mari kezdte elölről – az én darab sonkám kézzelfoghatósága pedig egyre elérhetetlenebbnek tűnt. Márti kiszolgált még öt vevőt, amikor szépen kértem, vágjon le nekem egy darabot abból a nyomorult sonkából, és hadd menjek a dolgomra – ám a kérést nem lehetett teljesíteni, mert a sonka  a szeletelőgépben volt. 

A testvéremért bármit! mondatot mantráztam magamban, és üveges tekintettel néztem, ahogy Mari lassított felvételként szeletel, Pisti a seggét riszálja, a nézők pedig döbbent arccal bámulják a stand-up komédiát. Amikor az utolsó szelet sonkát is lefaragta a gép, azt hittem, menekülhetek, de újabb problémakör ütötte fel a fejét. Nem maradt számomra elég sonka. Menni kell érte a raktárba. A feladatot Pisti kapta, aki balett-táncosként futott neki a távnak.

Vasszekéren jött vissza három, sokkilós sonkablokkal, ami újabb feladatot adott: hogyan hasítsanak le belőle egy nagyobb darabot? Szegény Márti próbálta menteni a helyzetet, vörös fejjel ordított – végül kiadta Pistinek, hogy adjon már ki nekem egy qrva darab sonkát, mert agyonüti. Pisti a felszólítást flörtként értelmezte, gumikesztyűjével újabb csapást mért Márti gömbölyded popsijára, szökkent egyet fölfelé, és egy fűrész után nyúlt. Pechjére túl nehéz és nagy volt neki, nem boldogult a hasítással. Tekergette, forgatta a sonkát, nézegette a fűrészt meg a többi szerszámot – mire odasétált hozzá egy nagydarab vásárló, és felajánlotta, hogy segít neki levágni, csak haladjanak. Mondatával pedig a tragikomédia el is jutott a katarzisig: az addig csendes Mari idegbeteg állatként tépte ki Pisti kezéből a fűrészt, és egyetlen mozdulattal lehasított belőle egy darabot. Pisti tapsolt, a nézők tátott szájal bámultak, én pedig nem hittem a szememnek. Lelkem túlcsordult a boldogságtól. Tapsolni lett volna kedvem – és nem tudtam nem arra gondolni, hogy a darab egyértelmű főhőse nem én vagyok, hanem a Mari, akinek rátermettségét totálisan alábecsültem.

Exit mobile version