„Az örökbefogadás életünk legszebb napja volt” – két roma kisgyerek szülei lettek Juditék

Tíz év után lett elég

„Ötéves korom óta arra készülök, hogy anya legyek – kezdi történetét Bakó Judit a Romadopt alapítója. – Számos lombikon vagyunk már túl, tíz évig próbálkoztunk, hogy végre gyermekünk születhessen.”  Harmincöt éves volt, amikor kimondta a férjének, hogy most már elég és szerinte az örökbefogadás az útjuk. „Az benne a sorsszerű, hogy amikor ezt megbeszéltük, és eldöntöttük a férjemmel, körülbelül időben akkor foganhatott a kisfiunk” – mondja elérzékenyülve.

2010-ben elkezdték a hivatalos ügyintézést a TEGYESZ- ben (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat). Judit férje mindenben partner volt. Kitöltötték a szokásos többoldalas adatlapot ahol az egészségre vonatkozó kikötéseket megadhatták. „Az egyéb rovatba mi beírtuk, hogy nincs származási kikötésünk, ami azt jelenti virágnyelven, hogy fogadunk cigánygyereket is – magyarázza a tudnivalókat Judit. – Aztán átestünk mindenféle orvosi és pszichológiai vizsgálaton. Természetesen körüljárták az anyagi helyzetünket is és elvégeztük az örökbefogadó szülői tanfolyamot is.” A felkészítőn szituációs játékokat játszottak, dokumentumfilmeket néztek az örökbe adás folyamatáról, sokat beszélgettek pszichológussal az öröklött és nem öröklött tulajdonságokról és egyéb kérdésekről. „Ez a szülőségre felkészítő tanfolyam egyébként minden szülőnek is hasznos lehetne, mert többek között az önismeretben is tudatossá tesz” – mondja.

Várni, mint a ledugaszolt pezsgő

„Mindenki azt mondta, hogy öt-hat évet kell majd várni. Mi erre rendezkedtünk be, ugyanúgy éltünk, mint addig. Színházba, moziba jártunk, dolgoztunk tovább, és vártunk a gyerekre, akit majd nekünk rendel a sors” – meséli tovább történetüket az asszony. De Juditéknál felgyorsultak az események, az örökbefogadó határozat megszületése után öt hónappal váratlanul megcsörrent a telefonja. „Éppen dolgoztam – ügyfelekkel foglalkozom egyébként –, és megkérdeztem, hogy miben segíthetek? A hívó fél pedig közölte velem, hogy két héten belül születik egy cigány családba kisbaba, a terhesség gondozatlan és az anyuka örökbe akarja adni. Kérdezte, hogy fogadókészek vagyunk-e” – idézi fel Judit az emlékeit. Az örömteli sokkban lévő asszony rögtön hívta a férjét, aki éppen egy konferencián volt akkor.

Van egy hitünk, hogy pont az a gyerek jön hozzánk, aki a miénk, úgyhogy ezen nem sokat dilemmáztunk – fűzi hozzá az anyuka.

„Egy héten belül be kellett rendeznünk a gyerekszobát, rokonaink egy teherautó gyerekbútorral állítottak be, amit megörököltünk tőlünk” – meséli. Munkaidő után már nem mozi vagy utazós program következett. Innentől kezdve Juditék bőszen vasalgatták az általános színű rugdalózókat az érkező kicsinek, akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy fiú lesz-e vagy lány.

„Nehéz volt az lelkileg, hogy úgy kellett készülnünk a gyerekszobával is, hogy benne volt a pakliban, hogy mégsem mi leszünk a szülei a kicsinek, mert még a születéskor is meggondolhatja magát a vér szerinti szülő, akkor válik biztossá, ha hivatalosan is lemond a gyermekéről” – teszi hozzá Judit. Az asszony a munkahelyén is jelezte, hogy kérdéses még, hogy karácsonyi szünetre vagy éppen GYES-re fog menni.

„Az örökbefogadás életünk legszebb napja volt”

„Karácsonyi rokonlátogatáson voltunk, amikor szintén csörgött a telefon és annyit mondtak: megszületett a baba és kisfiú, mi pedig szaladtunk a kórházba” – mondja mosolyogva Judit. Szülés után a vér szerinti anyuka hazament. Egynapos volt a kisfiú, amikor Judit először a kezében tarthatta. Mindennap bementek hozzá, etették, fürdették, altatták őt.

Hihetetlenül jó érzés volt a kezemben tartani őt. Három kilós, kis cinegelábú édes babácska volt. Az első közös fotónkon – amit a férjem készített rólunk – éppen puszilgatom a kisfiam picike lábujjait, tisztába tevés után. Nálam ez a fotó jelképezi az anyává válásomat, mert ugye nekem az a bizonyos kilenc hónap kimaradt.

Sokat beszélgettem hozzá, mondogattam neki, hogy jövök hozzád holnap is és lehet, hogy én leszek az anyukád.” A kórházban mindenki édesapának és édesanyának szólította őket, a kihelyező határozat után, háromnaposan haza is vihették a kicsit.

„Mi több gyereket szerettünk volna, a fiunk érkezése után fél évvel ismét elindítottuk az örökbefogadási alkalmassági folyamatot. Újra pár hónap múlva jelezték, hogy van egy koraszülött, egészséges cigány kislány, aki családot keres, őt is nagy szeretettel örökbe fogadtuk. Egy év korkülönbség van a két gyermekünk között. Mindkettőnél megtartottuk azt a keresztnevet, amit a vér szerinti anyától kaptak, és mi is adtunk nekik, így két keresztnevük van. Vezetéknévként természetesen a mi nevünket viselik, jogilag is vér szerinti státuszba kerültek a gyerekeink az örökbefogadási hivatalos eljárás után.

Én azt láttam a vér szerinti szülőkön, hogy egyáltalán nem volt könnyű meghozniuk ezt a döntést – hangsúlyozza az anyuka – Ezek a nők krízishelyzetben vagy legtöbbször olyan élethelyzetben vannak, hogy nem tudják hazavinni a gyereket, és az örökbe adással gondoskodnak sorsáról. Legtöbbször titkolják is a környezetük elől, a társadalom előítéletes ezekkel a szülőkkel.”

Juditékhoz nyílt örökbefogadás útján érkeztek a gyerekek, ami azt jelenti, hogy a vér szerinti szülő találkozik az örökbefogadóval és meggyőződik róla, hogy kinek a javára mond le a gyerekéről, és látja, hogy jó helyre kerül az újszülött.

Nekünk az örökbefogadás életünk legszebb napja volt, a gyerekéről lemondó szülőnek pedig a legfájdalmasabb, éppen ezért aznap mégsem lehetett teljesen felhőtlen az öröm – magyarázza Judit.

Mikor és hogyan mondjuk el…

„A korábbi 21 órás örökbefogadó szülői felkészítő tanfolyamon nagyon kevés támpontot kaptunk arra vonatkozóan, hogy mikor és hogyan mondjuk el korosztályosan megfelelően majd a gyerekeinknek, hogy cigány származásúak – azt biztosan tudtuk, hogy el kell mondanunk. Arra sem kaptunk elég útmutatást, hogy hogyan védjük meg őket az esetleges bántásokkal, előítéletekkel szemben. Nagy öröm számomra, hogy az idei évtől a tanfolyam kibővült többek közt a származás témájával is” – mondja Judit.

Kislányuk most már nagycsoportos óvodás, a fiúk most kezdte az iskolát. Juditék úgy látták jónak, hogy kb. három-négyévesen már elkezdik bevezetni a gyerekeknél az identitás kérdését. Kezdetben külföldről rendelt mesekönyveket használtak otthon, amelyek az általános elfogadást erősítették a gyerekekben. „Ilyen volt például a Csokó anyukája című kis mese is, amiben egy sárga kismadár keresi az anyukáját és olyat szeretne, mint ő. Végigjárja a madár a különböző állatanyukákat, akikről úgy gondolja, hogy olyanok, mint ő, de mégsem talál rá az anyukájára. Végül pedig elkeseredetten sírdogál egy réten, amikor is egy barnamedve anyuka megvigasztalja őt és haza viszi. Tulajdonképpen játékos formában segít rájönni a gyerekeknek arra, hogy mennyire sokszínűek vagyunk, és nem kell ahhoz egyformának lennünk, hogy anyuka és gyerek viszony kialakulhasson. Így indultunk, ilyeneket olvasgattunk. Misszióm volt ezt a könyvet megjelentetni Magyarországon, mert hiánypótló, és ez sikerült is a szinesavilag.hu csapatával, amiért nagyon hálás vagyok” – magyarázza Judit.

A gyerekeikkel szép lassan meg kellett ismertetniük az örökbefogadás és cigány szavakat is. Dilemma volt az is, hogy hogyan kell, illetve milyen mértékben kell cigány identitást építeni. Sok mindenre nem tudták a választ, de azt tudták, hogy olyan gyerekeket szeretnének nevelni, akik jóban vannak saját magukkal, akik egyszerre cigányok és magyarok is. De mégse a származás kérdése legyen majd a központi téma az életükben, hanem minden egyéb más, ami az adott korosztályban időszerű lesz náluk is: továbbtanulás, tiniszerelem, hobbik, pályaválasztás, családalapítás. stb.

Megtanulni és megtanítani, mit jelent romának lenni

„Férjem találta ki a Romadopt nevet, ami egy alulról építkező önsegítő csoport lett – magyarázza a hátteret Judit. – Azt gondoltam, hogy keresek olyan szülőtársakat, akik hasonló cipőben járnak, mint mi, vagyis keresik a választ arra, hogy hogyan legyenek minél jobb szülők. Közzétettem egy felhívást az örökbe.hu blogon, az első alkalom 2014-ben volt. Azóta folyamatosan egyre több örökbefogadó szülő csatlakozik hozzánk, a második alkalomra már ötvenen jelentkeztek.”

Az összejövetelekre termet bérelnek, roma és nem roma szakembereket és érintetteteket hívnak meg, közös programokat szerveznek. A gyerekek így nagyon sok hasonló hátterű barátra tesznek szert, már-már egy nagycsaláddá kovácsolódtak össze.

„Pár hetes anyukaként bukkantam rá a Romadoptra, ami lassan 4 éve végigkíséri az életünket. A szülői sorsközösség, az übercuki gyerekek, az együtt töltött boncolgatós és vidám pillanatok, valamint az újonnan született barátságok hihetetlen erőt adnak a hétköznapokhoz.”

„A Romadopt az a helyszín, ahova a gyerekeink is szívesen mennek! Ők még nem is tudják, hogy felnőtt korukban milyen hasznosak is lesznek ezek a baráti szálak!”

„A Romadoptban nem lógnak ki a gyerekeink, mert itt minden kisgyerek (vagy legalább egy testvére) roma.”

„Egy másik anyukától hallottam a Romadoptról. Együtt keressük a válaszokat, hogy hogyan tudom támogatni a gyermekemet majd abban, hogy az előítéletek kereszttüzében is ellenálló, magabiztos identitása alakuljon ki úgy, hogy nem romaként kevés információm van arról, mit jelent romának lenni.”

Bátran kérjünk segítséget!

„A nem vagyok egyedül érzése a közös célok, a nehézségeiken való együtt túljutás nagy-nagy erőt adhat az egyénnek” – ezt már Szabó Tibor életmód-tanácsadó és coach hangsúlyozza. Az interneten is lehet találni hasonló, egy-egy nehéz élethelyzetben támogató, önszerveződő közösségeket. A szakember azt mondja, hogy a mások tapasztalatain, érzésein, élményein keresztül jobban megérthetjük a saját helyzetünket is. Fontos információkat és tapasztalatokat is megoszthatunk egymással. Segítséget vagy biztatást is kérhetünk. Sok önsegítő csoport érdekképviseleti funkciókat is ellát, ami szintén a közösséget segíti. Egyes tanulmányok szerint, az önsegítő csoportok sokszor hatékonyabbak, mint más, támogató módszerek. Ezért tehát ha úgy érezzük, hogy egyedül nem megy, bátran kérjünk segítséget, hasonló helyzetben lévőktől – biztat a szakember.