Felfigyelt ugyanis az ügyre a radikális állatvédő PETA szervezet (People for Ethical Treatment of Animals), és beperelte Slatert a majom nevében azt állítván, hogy a közléssel szerzői jogokat sértett. A sajtóban természetesen időről időre ez a sztori (és a jogdíjmentesen lehozott kép) lett a nap cukisága, úgyhogy nehéz kihámozni, hogy a számos fordulattal tarkított történetben mi hogyan történt valójában, ki itt a jogsértő, ki a hiéna, és ki az áldozat.
Kié az érdem? (Profimedia)
Több dolog is lenyűgöz illetve elborzaszt engem ebben – tulajdonképpen egyszerre. Egyidejűleg gondolom, hogy „a fenébe, hát nincs az állatvédőknek jobb dolguk, mint hogy ilyen marhaságokat őröltessenek az igazságszolgáltatás malmaiban!?”. A per nyilvánvalóan nem a majom valós érdekeit szolgálja, hanem arról szól, ki tud egy jogi lehetőségbe csimpaszkodva fizetséget lehúzni, illetve megúszni. Másfelől viszont e hír hallatán a szabadság édes levegője legyintett meg: szeretnék én egy olyan országban élni, ahol a jog komolyan veszi és körbejárja a magukért kiállni nem tudók, köztük az állatok érdekeit és jogait.
Általában az állatvédőké a szívem, minden fanatizmusuk ellenére. Azt gondolom, hogy szükség van elszánt, törtető, radikális természetvédelemre, egy nyolcmilliárdos lélekszám felé közeledő Földön, amelynek gyakorlatilag nincs már érintetlen területe. Szemellenző viselése is megengedett, sőt kötelező egy olyan társadalomban, amely gátlástalanul rombolja a saját környezetét, tekintet nélkül flórára és faunára („kötelező” olvasmány erről Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyve!). A magam módján – civil civilként – én is radikális vagyok. De azért amikor 2004-ben a Zengő-hegyi csata idején egy természetvédő azt mondta: ha meg akarsz védeni egy fát, föl kell költöznöd rá, magamban szélsőségesnek gondoltam. Ma, látva minden ligetvédő erőfeszítés kudarcát, azt gondolom: ez is kevés, hiszen előbb téged szednek le a fáról, aztán, míg a fogdában üldögélsz, szépen kivágják a fádat. Lehet, hogy nekem kéne valami jó komfortos rezervátumba költöznöm? Ott írnám a cikkeimet, a makákók fotóznának, aztán közösen elmulatnánk a jogdíjat – paradicsomi lenne!
Na de visszatérve a cuki Narutóra, lássuk csak, miféle jogsérelem érte őt valójában?! Elsődlegesen az, hogy az emberi nyomulás miatt rezervátumban kell élnie. Persze ez nagyon jó is neki, mert különben már kihalt volna. Szerencsére vannak természetközeli állapotokat őrző rezervátumok, de azért azt mégse nevezzük a majom természetes közegének, ahol őt előbb szétfotózzák, majd, miután odakészítettek neki egy fotómasinát, pontosan beállítva (hátha van olyan okos, hogy tudja használni, és hát van!), majd pert indítanak a nevében a szerzői jogaiért. Ha ez nem úgy történt, hogy Naruto nyakkendőt kötött, besétált a jogvédők irodájába, hogy látta magát a könyvben, aztán meg az interneten, és mivel azt a két darab képet nem Slater készítette, hanem ő, megbízza a szervezetet, hogy keressen ügyvédet, pereljen be mindenkit, és a befolyó jogdíjon osztozzanak: ő vesz egy jachtot, vagy beiratkozik egy fotós tanfolyamra, a jogvédők meg védjék csak tovább a természetet, szóval, ha ez nem így történt, akkor itt már nem is a lóláb lóg ki, hanem a ló (hogy klasszikusokat idézzek).
Az én együgyű civil jogérzékem azt súgja, hogy a majomnak nincsenek szerzői jogai, ellenben a fotósnak bizony vannak. Aki úgy véli, hogy a fotónak a majom a szerzője, az azt is feltételezi, hogy fotót készíteni annyi, hogy jól megfigyeljük, melyik gombot kell lenyomni, belemosolygunk, oszt kész is van! És hát sokan gondolják, hogy fotózni nem nagy cucc, csak jó drága gép kell hozzá, meg hogy jókor legyünk jó helyen. Sokan kattintgatnak ezen a színvonalon, és sok helyen ez elég is. Igen, kedves olvasók, hazabeszélek. Az én szakmámat bizony utolérte a robotizáció: a blogok és a közösségi oldalak korában mindenki tud írni és fényképezni, tehát minek abban mércét érvényesíteni, és megfizetni a teljesítményt? Hát ez a szemlélet van a majomper mögött is. Slater a perben hivatkozott ugyan arra, hogy a majom egy általa gondosan beállított képet lőtt, ráadásul előtte meg kellett „tanítania” (mit tudom én, hogyan), hogy a kattanáskor ne pislogjon, de hiába. Mint látjuk, okos a makákó, de azért ettől még nem lett „szerző”, hiszen a szaktudás és a szándék a fotósé. A majom annyit értett az egészből, hogy utánozta a fotóst, kicsit megvizsgálgatta a masinát, annyira, hogy az el is tört, majd miután megunta, keresett egy árnyas fát és elmajszolta a kókuszdióját.
Hogy úgy mondjam, izzadságszagú az állatvédők igyekezete, hogy mindezt az emberi kultúra kontextusába illesztve úgy csűrje-csavarja, hogy abból valami kis lóvé csordogáljon a végére. Viszolyogtat, hogy nem egy természetszipolyozó véres kezű nagyvállalkozást akart lehúzni a jó PETA, hanem egy embert, aki a munkáját végzi. A természetfotós történetesen nem az a fajta paparazzo, aki alantas közönségigényeket elégít ki. Slater szándéka kifejezetten állatbaráti: meg akarta mutatni, milyen eszes a makákó. Ha van igaz barátja Narutónak, az éppen Slater. Nem mellékesen: meg akart élni, és volt egy jó ötlete, amelyet nem egy bulvárlap cukiság-rovatába küldött be, hanem egy természetimádók érdeklődésére számot tartó könyvben jelentetett meg. Így aztán nem is keresett annyit, hogy túlélje a per költségeit. Kénytelen volt peren kívüli megegyezéssel menteni, ami menthető, és osztozni a szerzői jogdíján az állatvédőkkel.
A bíróság hét év pereskedés után végre kimondta, hogy az állatoknak nincsenek szerzői jogaik. Élek a sanda gyanúval, hogy nem a dolog abszurditása okán. Nem azért, mert súlyos félreértés volna az emberi társadalom jogi konstrukcióit a maga előnyeivel és kötelezettségeivel, e közmegegyezésen kívül álló élőlényekre alkalmazni. Hanem elsődlegesen azért, mert ha elismerné, hogy az állatoknak vannak szerző jogaik, akkor más agyas szervezetek, magánszemélyek hirtelen egyéb jogokat is megtalálnának.
Én például biztos pert indítanék a Római-part tőkés récéinek magántulajdonhoz való joga érdekében. Az életfeltételeiket komolyan veszélyezteti a tervezett mobilgát, valami kompenzáció megilletné őket: költöztetés díja, új fészek ára, fájdalomdíj és hasonlók. Ezek fejében megígérném, hogy továbbra is résen leszek, és ügyelek a jogaikra.
Egy agyafúrt ügyvéd simán beperelhetné az Irma hurrikán képviseletében a floridai luxusvillák lakóit is, amiért építményeikkel korlátozzák a természeti jelenség mozgásszabadságát.
Nem folytatom, nehogy valakit újabb hét év ámokfutásra inspiráljak.