Voltaképp miért is lehet népszavazást rendezni bárkinek egy településre költözése ellen?!

Zsiga és Antal mindketten enyhe értelmi fogyatékosok. A két fiatal felnőtt élete eddigi részét a száztizenöt férőhelyes belecskai Mechwart András Szociális Otthonban töltötte, ahol minimális esélyük sem volt arra, hogy önálló életet éljenek.  Pedig a velük dolgozó szakemberek szerint alkalmasak lennének rá. Alkalmasak lennének például arra, hogy saját maguk hozzák meg a döntést az őket érintő legfontosabb kérdésekben. Hogy eljárjanak bevásárolni, hogy dolgozzanak, hogy részt vegyenek a helyi, tágabb közösség különböző programjain. Hogy magánéletük legyen. Hogy maguk döntsék el, mit néznek a tévében, egyáltalán, hogy mikor kapcsolják be azt.

Nemrég felcsillant a remény, hogy mindez megvalósulhat. A tervek szerint Belecskától nem messze, Tolnanémediben ugyanis felépülne egy lakásotthon, amelyben a négy lakás egyikén Zsiga és Antal osztozna, összesen tíz enyhe vagy középsúlyos értelmi sérült, illetve mozgáskorlátozott lakótársával. Így nemcsak szabadabban élhetnének, de jóval nagyobb figyelem és törődés jutna nekik.

A tervet a környékbeliek közül sokan nem támogatták. Miután megtudták, hogy a képviselőtestület telket biztosítana a lakóotthon, valamint egy foglalkoztató-műhely felépítésére, aláírásgyűjtésbe kezdtek szavazás kiírására. „Tolnanémedibe se bolondok, se migránsok nem jöhetnek!” – indokolták meg a kezdeményezést a 24.hu-nak. „Nagyon sok köztük kiszámíthatatlan, ezek erős fizikumú emberek, nem úgy van az, mint a gyerekek, hogy megfogom, aztán elvezetem” – érvelt Miklós Lajos, a település volt polgármestere (a szavazás kezdeményezője) a riporternek. A kérdésre, hogy mégis mi történhet, ezt válaszolta: „Most nem tudom én se, hogy mi lesz belőle, de hogy jó nem, az biztos.”

A május 6-i szavazáson a lakók jóval kevesebb, mint fele vett részt (azok, akik elmentek, szinte mindannyian a lakásotthon ellen voksoltak). Ennek ellenére nekem önmagában már az furcsa, hogy voltaképpen alapjogokat bocsátanak szavazásra. Nemcsak furcsa, kifejezetten megijeszt. Mert világos, hogy az embereknek joguk van beleszólni az őket érintő legfontosabb helyi kérdésekbe, legyen az parti gát vagy épp olimpia. De arról szavazni, hogy lakjanak-e a mi környezetünkben fogyatékkal élő emberek… Magát a kérdésfeltevést is embertelennek érzem. Mindannyian ismerünk valakit, akinek mozgássérült, esetleg értelmi fogyatékos vagy Down-szindrómás az anyja,  fia, férje. De ha nem, akkor is mindannyian érintettek vagyunk ebben. Mert nem mindegy, hogy a társadalom, amiben élünk, befogad vagy kirekeszt.

Eszembe jut Nagy Bendegúz, aki a kerekesszékével körbeutazta a világot. Amikor a stockholmi ösztöndíja kapcsán arról kérdeztük, mi volt a legnagyobb kontraszt Svédország és Magyarország között, azt mondta, „az, hogy kint senki nem bámult meg.” Vajon nem az a közös érdekünk, hogy itthon se bámuljanak meg senkit a villamoson vagy a parkban bármely adottsága miatt?

Ha egy ilyen kérdésről ilyen egyszerűen rendezhető szavazás, akkor fennáll a veszély, hogy minden település követi ezt a példát, netán érvényes részvételi arány mellett megakadályozza a lakásotthon megépülését. Különösen, mivel nem először fordul elő itthon a dolog. A Zala megyei Felsőrajkon harminchat pszichiátriai ellátottnak és más fogyatékkal élő embernek terveztek lakhatást, a helyieknek nagyon nem tetszett a dolog. Ők is szavazást kezdeményeztek, de tavaly év végén ez is eredménytelen lett.

A jelenség egyébként régóta ismert a szociálpszichológiában. A neve not in my backyard, vagyis: csak ne az én kertemben. Lényege az, hogy sok esetben valaki elvi szinten empatikus mondjuk egyes hátrányos helyzetű vagy az átlagtól eltérő csoportok képviselőivel, amennyiben azok semmilyen módon nem hatnak az ő életére, lehetőleg még csak a látóterébe sem kerülnek. Ezzel persze az a baj, hogy egyrészt megvalósíthatatlan, másrészt jogtalan, hiszen senki nem kényszerítheti a másikat arra, hogy „meghúzza magát”, „a négy fal közé” szorítsa az életét, csak mert másnak született. Ez lényegében egyet jelent az elvi el nem fogadással, hiába a „nekem semmi bajom velük” szólam. Arról nem beszélve, hogy a mindennapjainkban a cselekedetek hatnak közvetlenül, nem pedig az elvek. 

Azt is régóta tudjuk, hogy a félelem valójában csak az ismeretlentől való szorongás, és főként információhiányból adódik. Korábban Szilvásváradon is tiltakoztak a lakók az ellen, hogy a bélapátfalvai otthon lakói az ő településükre költözzenek. A lakóotthon megépült, és mit tesz isten, ma már senkinek nem szúrnak szemet a benne élők.

Szakemberek szerint ez a fordulat is tipikus. „Miután beköltöznek a fogyatékkal élők egy-egy ilyen lakásotthonba, fordul a kocka, a környéken megismerik őket, és legtöbbször kifejezetten jó lesz a viszony” – mondta el az NLCafé-nak Gyene Piroska, az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) elnöke.

Ugyanakkor egyáltalán nem ideális, hogy erre a beköltözés után kerül sor. „Sokféle módja van annak, hogy a többségi társadalom tagjaihoz közel vigyük a fogyatékossággal élő embertársaik problémáját – folytatja szakértőnk. – Megfelelő kampányokkal nagyon jól lehet segíteni a közeledésben. Ameddig azonban semmilyen felvilágosító akció, semmilyen kommunikáció nincs a valóságról, kevés a remény, hogy egy-egy ilyen projekt támogatást élvezne a tervezés, illetve a megvalósítás szakaszában.”