Menekültválság? Olvastam róla a neten, tehát szakértő vagyok!

Neményi Márton | 2018. Május 11.
Mindenkinek van ismerőse, akinek elég egy-két féligazság, és máris mindenkinél okosabb és jártasabb szaktekintélynek képzeli magát. (Ha nincs ilyen ismerősöd, bocs, de jó eséllyel te vagy ilyen.) A jelenség súlyosabb és elterjedtebb, mint hisszük: az emberiség legalább fele belecsúszik ebbe. Miért csináljuk ezt? Miért nem hallgatunk a szép szóra? Megnéztük, mit mond a tudomány, és kiderült: nem is biztos, hogy a nagyokos hülyék tehetnek arról, hogy nagyokos hülyék.

Te olyan arc vagy, aki készséggel elhisz mindent a másiknak csak azért, mert lelkesen, nálad nyilván nagyobb tudással felvértezve és teljes határozottsággal magyaráz valamiről? Én sajnos ilyen vagyok, egyszerűen azért, mert tudom, hogy nagyon kevés dologban vagyok biztos, tehát ha én magyarázok valamiről határozottan és lelkesen, akkor amögött komoly felkészülés feszül. Így aztán nyilván mindenki más is így van ezzel, nem?

Hát nem.

Az emberek ugyanis előszeretettel és mindenféle kognitív disszonancia nélkül értékelik többre a saját tudásukat és rátermettségüket, mint azt a valódi, objektíven megítélhető felkészültségük indokolná. Sokkal többre. Most nem is a lusta, a munkát elkummantó, és ahhoz jó eséllyel mérsékelten értő kollégáról van szó, hanem azokról, akik rendíthetetlenül hisznek benne, hogy amit csinálnak, az elsőosztályú, a képességeik megkérdőjelezhetetlenek, amit pedig a munkájukról, hobbijukról vagy a világról általában gondolnak, az egyszerűen úgy van, és kész.

Mondok két nagyon eltérő, mégis rokon példát. 2018-at írunk, ami azt jelenti, hogy nagyjából öt-tíz éve minden társaságban, családban van legalább egy fotós, mit fotós, fotográfus, sőt Fotográfus, így, nagy F-fel. Ő az, aki elolvasott egy-két cikket, megnézett néhány rövid, emészthető oktatóvideót, van egy legalább félprofi felszerelése (nagyon komoly, tekintélyt parancsoló háti- vagy oldaltáskával!), és akkor ő a Fotográfus.

Képei jó esetben közepesek, rosszabb esetben ordít róluk, hogy alapvető technikai fogásokkal nincs tisztában, az viszont biztos, hogy ha összegyűlik öt nagyjából használható (saját maga szerint iskolateremtő) képe, Facebook-oldalt kreál XY Photography névvel (ahol az XY természetesen a saját neve, rosszabb esetben angolos átírással), szorgosan publikál, képeit többször megosztja, jönnek a lájkok, épül az öntudat, erősödik az eleve rendíthetetlen önbizalom. Ha megjegyzés, kritika jön, megsértődik, siránkozik, esetleg törli magát, mert így semmi értelme, hogy nem értik a művészetét. (Tegyük hozzá: jó esetben ezen a fázison átlendül, elkezdi megkérdőjelezni művészete értékét, ilyenkor vagy abbahagyja, vagy csak azért is nekibuzdul – az utóbbiakból lesznek a jó fotósok.)

Aztán ott van a menekültválság. Hogy hogy jön ez ide? Elmondom: az, hogy a Közel-Keletről és Afrikából emberek milliói indultak útnak háború, gazdasági összeomlás vagy éghajlatváltozás miatt, Európának pedig valamit kezdenie kellett (volna) azzal, hogy itt akartak új életet kezdeni (ha már haza nem mehetnek), egy olyan végtelenül összetett és az eddig ismert receptekkel megoldhatatlan probléma, hogy nem egyszerűen kevesen értettek hozzá:

gyakorlatilag nem volt olyan szakértő, aki az egész helyzetet minden részletében átlátta volna.

Hiteles szakember legfeljebb egy-egy részlet ügyében szólalhatott meg, komplett megoldáscsomagja senkinek sem volt, és azóta sincs, akármit is mondanak a politikusok.

Ehhez képest mi történt? Gyakorlatilag a teljes (magyar) lakosság szakértőnek érezte magát, látszólag mindenki tudta a tutit arról, hogy mi a kormány, a civilek, a rendőrség, a határőrség és az Unió dolga a kérdésben. Mondanunk sem kell, gusztustalan aktuálpolitikával, ideológiával, félelemmel és gyűlölettel átitatott „megfejtések” voltak ezek, mégis képes volt a nyíregyházi műkörmöstől a józsefvárosi zöldségesen át a kormányszóvivőig mindenki olyan határozottsággal megmondani a frankót, mintha legalábbis a harmadik doktorijukat írnák a témában, pedig jó eséllyel arab embert sem láttak még életükben.

Nagyjából mindenki ismeri a híres kutatást, amely rávilágított, hogy a magyar lakosság nem akarja, hogy piréz szomszédja legyen, és úgy általában hagyja békén őket ez a furcsa, gyanús (és egyébként nem létező) népség. Aztán letarolta az internetet a videó, amelyből kiderült, hogy a pécsi járókelők egy emberként háborodnak fel, amikor a riporter kérdéséből szembesülnek vele, hogy bevezetik az arab számok használatát. Semmit nem tudtak a témáról, de villámgyorsan felépítették a kész válaszukat. 

Mitől van ez? A „top 10 trükk, amitől profi fotós leszel”-féle YouTube-videókon és a gyűlöletkampányon túl miért érzik rengetegen, hogy értenek valamihez, amikor nem értenek? 

Az ember szereti magát racionálisan gondolkodó lénynek érezni, de nem az, vagy csak nagyon kis részben. A hibás, logikátlan, a valóságtól elrugaszkodott észrevételeinket és döntéseinket azonban rendkívül talpraesetten megmagyarázzuk, hogy jól jöjjünk ki belőlük – mi magunk általában el is hisszük, másokkal pedig igyekszünk elhitetni őket. A fent leírt jelenség is az úgynevezett kognitív torzulás (cognitive bias) egy típusa: lényege, hogy egy témában megszerzett minimális tudással és gyakorlattal is hajlamosak vagyunk tettre kész profinak érezni magunkat, profibbnak, mint a valódi szakértők, akik például attól szakértők, hogy pontosan tudják, mennyire (nem) értenek a szakterületükhöz. Ezt a torzulást David Dunning és Justin Kruger szociálpszichológusok írták le 1999-ben a Cornell Egyetemen, így született meg a sci-fis nevű, de nagyon is létező

Dunning–Kruger-hatás.

Ahhoz képest, hogy tudományos érvelésről van szó, egy szórakoztató és vicces esetet hoznak példaként: egy teljesen átlagos, jelentéktelen fazon, McArthur Wheeler történetét. Wheeler egyszer csak fogta magát, és

elment bankot rabolni úgy, hogy előtte bekente az arcát citromlével, valahol ugyanis azt olvasta, hogy az eltűnős tintaként működik a papíron; azt gondolta hát, hogy ettől ő is láthatatlan lesz a biztonsági kamerák számára.

Annyira elhitte, hogy sikerülni fog, hogy sikerült is (a pozitív gondolatok ereje, ugye), ettől felbátorodva pedig

egyszerűen kirabolt még egy bankot.

Ekkor már elfogták, és letartóztatták. Kiderült: nem volt elmebeteg, de még különösebben buta sem, csupán félinformációk alapján, saját logikájában vakon bízva, áltudományos zagyvaságokkal nyakon öntve kiagyalt egy nonszensz tervet. Egy kevéske információ elég volt ahhoz, hogy aránytalanul felfújja saját vélt hozzáértését, amely rögtön (és teljes joggal) kidurrant volna, ha magára szed még egy kis tudást, és rájön, hogy amit addig tudni vélt, nettó baromság.

Dunning és Kruger éveken keresztül tesztelték az elsőéves pszichológiahallgatókat, akik már egy-két alaptételt tudtak választott hivatásukról, de nem annyit, hogy reálisan lássák saját képességeiket. Természetesen ugyanúgy megvoltak a nagy arcú és a megszeppent gólyák, mint bármely évfolyamon. Összesítették a hallgatók valódi teljesítményét, majd arra kérték őket, osztályozzák magukat logikai érvelés, nyelvtani ismeretek és humorérzék ügyében. Az eredmény lesújtó volt: a lelkiismeretes, okos hallgatók rendre alulértékelték magukat, az inkompetens tanulók pedig felül, méghozzá sokkal: például

azok, akik a nyelvi tesztet 10 százalékosra teljesítették, átlagosan arra tippeltek, hogy 67 százalékos lett.

Kiderült az is, hogy az okos diákok, akik könnyűnek érezték a feladatsort, önkéntelenül is feltételezték, hogy az mindenki más számára is könnyű. A butábbja (csúnya leegyszerűsítés, de maradjunk ennél a szónál) pedig biztos volt benne, hogy rajtuk kívül csak nagyon kevesen tudták megoldani a feladatokat (úgy, hogy egyébként nem is tudták megoldani). Az inkompetens hallgatókat ezek után laza, fejtágítás nélküli oktatásra vitték, ahol tanítottak nekik egy-két dolgot arról, amiben hiányos a tudásuk. Nem mondták el nekik, miről szól ez az egész, mégis: egy-két plusz információ, amely tágította a világképüket, elég volt ahhoz, hogy sokkal, de sokkal reálisabban lássák saját felkészültségüket. Hamarosan ők is belátták: van még mit tanulniuk.

Azóta számtalan kutatás járta körül a jelenséget. Igazolták például, hogy a „láthatatlan tudáshiány”, tehát az, amikor valaki nem vesz tudomást saját inkompetenciájáról, kultúránként eltérő: Japánban például alig jellemző mindez, ők inkább alulértékelik magukat, cserébe, ha hibáznak, azt nem bukásként élik meg, hanem lehetőségként a fejlődésre. A hatás főleg Észak-Amerikában és Európában tetten érhető. Az is egyértelmű, hogy az érintettek – akik kettős terhet cipelnek: nem csak hibáznak, de fel sem fogják, ha hibáznak, így maguktól fejlődni is képtelenek – társas helyzetben nagy gyakorlattal erősítik egymást, azaz osztályfőnök, munkahelyi főnök, családfő vagy a kocsma sarkában csöndben ülő haver legyen a talpán, aki képes megálljt parancsolni a fertőző hülyeségnek. Az meg még egyértelműbb, hogy mindezt ügyesen használják a politikusok: a választóknak csak egy-két hangzatos, látszólag összefüggő igazságmorzsát, féligazságot csöpögtetnek, és hagyják, hogy felépítsék ők maguknak az egyszerű, kényelmes, de a valóságtól elrugaszkodott magyarázatukat (még egyszer: menekültválság).

A torzulás nem csak a nagyon buta és hangos embertársainkra jellemző: felmérés nincs, de úgy tippelik, az emberiség nagyjából fele nagyon rosszul méri fel saját képességeit. A Forbes tízezer olvasón elvégzett tesztje kimutatta: csupán 39 százalékuk képes megfelelően, elemző, belátó hozzáállással kezelni az őt ért konstruktív (!) kritikát, a maradék 61 százalék szimplán megsértődik, ha nem tízpontosra értékelik munkáját. A Forbes olvasóközönsége pedig azért alapvetően írástudó, művelt banda. Egy techcégek körében végzett kutatás eközben kimutatta, hogy a szoftvermérnökök 30-40 százaléka érzi úgy, hogy a felső 5%-ba tartozik. A Nebraska Egyetem tanárainak pedig 90 százaléka gondolja úgy, hogy jobb az átlagnál, ami matematikailag kissé mintha sántítana.

A helyzet kiábrándító, oké, és akkor most mi van?

A kérdés jogos, Dunning, Kruger és az őket követő kutatók ugyanis tudósok, akik leírták a jelenséget, megoldáscsomagot azonban nem mellékeltek, az nem az ő dolguk. Dunning egyébként évekkel később, amikor felhívta egy újságíró, hogy mit lehetne kezdeni ezzel, csak annyit mondott:

Oktatás.

Akkor konkrétan a felnőttképzésről volt szó, illetve arról, hogy a dolgozókat a cégek felelőssége megtanítani saját hiányosságaik felismerésére, de nem nehéz belátni, hogy egyszerűbb és kifizetődőbb lenne mindezt az általános iskolában elkezdeni, tudatosítva a diákokban: sok-sok évnyi kitartó munka kell, hogy óvatosan elmondhassák, képben vannak egy témában. (Ehhez meg működő közoktatás kell, ugye.)

De ez csak egy tipp, én nem tudom, nem értek hozzá.

Exit mobile version