Kezdő szülők, aggódó nagymamák óvólag húzódnak közelebb a szabadba levegőzni kitett babához vagy a mellettük totyogó csöppséghez, ha nagyobb madár jelenik meg az égen. De ugyanezt tesszük kisebb kutyával is erdőn-mezőn sétálva, mert hát nekünk minden termetesebb madár sas, ragadozó, az ördög pedig nem alszik.
Az ölyv komoly madár. Fotó: Wikipédia
Egyszerűen ilyenek vagyunk. Hitchcock mester és a hülye paránk, ugye. De mielőtt legyintenénk a témára, érdemes megismerni a szakértő válaszát arra a blődnek tűnő kérdésre, miszerint megtámadhatnak-e minket madarak? A rövid válasz: igen, sőt sokkal többször ér/érhet madártámadás, mint azt gondolnánk. Innentől kezdve válik az egész különösen érdekessé.
Komoly verbális erőszak
Kezdjük itthon, és mivel minden méret, valamint mentalitás függvénye, vegyük előre az apróságokat. Magyarországon cinegékkel és fekete rigókkal találkozunk leggyakrabban városi környezetben is, vagy mondjuk úgy: őket a többség legalább felismeri. Énekes madaraink tavasszal gondoskodnak az utódlásról, de ha az időjárás megfelelő, és bőséges a táplálék, messze a nyárba nyúlóan második vagy harmadik fészekaljat is felnevelnek.
Szülőként pedig rendkívül vérmesek. Nem támadják meg az embert, azért ők is tisztában vannak a súlykülönbséggel, viszont rettenetes verbális erőszakkal sújtják a szerencsétlent, aki fészküket vagy éppen kirepülő fiókáikat megközelíti.
„Vész esetén azonnal riadót fújnak, könnyen összecsődül a környékről 6-8 különböző faj 10-15 egyede, és éktelen sivalkodásba kezdenek. Fizikai konfliktust nem vállalnak fel velünk, de kisebb »támadónak«, siklónak vagy patkánynak együttes erővel mennek neki” – mondja az NLCafénak Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője.
Valójában vicces helyzet. Az ember azt sem tudja, hogy miatta van az egész perpatvar, csak csodálkozva lassít, mosolyogva nézi, mennyire mondják a magukét ezek a kis drágák. Ők meg közben azt ragozzák, hogyan verik pépesre a képünket, ha nem húzunk arrébb – ráadásul ahány faj, annyi »nyelven«, teljes a bábeli zűrzavar.
A varjúfélék néha direkt szemétkednek
A varjúfélék már keményebb dió, rendkívül intelligens, ezért igen bátor és viszonylag termetes madarakról van szó. Fiókáik épp ilyenkor, június elején repülnek ki, a szülők most védelmezik őket a legvehemensebben. Valójában csak ijesztgetik az embert, károgva felé repülnek, a feje, arca felé csapnak, mintha meg akarnák búbolni. Általában nem csípnek, de megmutatják, milyen veszélyesek is tudnak ők lenni – tényleg ijesztő.
Ez a társaság ráadásul hajlandó direkt „szemétkedni” is, csak úgy, brahiból: egy-egy bátrabb madár simán kikapja a gyerek kezéből a fél kiflit, elveszi a galambot etető nénitől a kenyérhéjat. Megvan a magukhoz való eszük, a kicsikkel és idősekkel packáznak, felnőtt embertől tisztes távot tartanak.
Néha ennél is szemtelenebbek lehetnek, a szakértő rendkívüli példáján nem tudjuk sírjunk-e, vagy nevessünk. Pár éve Dunakeszin az idősotthon lakói felneveltek egy elárvult varjúfiókát, majd szabadon engedték:
A madár egyáltalán nem tartott az emberektől, visszajárt, és rendszeresen terrorizálta az időseket a kertben: rájuk szállt, húzgálta a hajukat, élelmet kunyerált. Nem akart ő rosszat, csak megszokta, hogy az ember táplálékot jelent, illetve varjú módra próbált játszani.
A sas és a kiskutya
Ami a ragadozókat illeti, ők is tartanak az embertől, nem tekintik zsákmánynak, nem támadnak. Még akkor sem, ha a hazánkban költő legnagyobb ragadozó, a rétisas elbírna egy újszülöttet. Egyszerűen nem életszerű a szituáció, soha nem történt még ilyen eset. Persze ha a babát a puszta közepén hagyjuk egyedül a földön, akkor elméletben semmi nem zárható ki, de lássuk be, ekkor a sas támadása lenne a legkisebb probléma.
Házi kedvencekkel kissé más a helyzet. Orbán Zoltán bevallja, a Jászságban kirándulva nem engedi magától egy-kétszáz méterre eltávolodni ötkilós Jack Russel terrierjét, nehogy egy sas tényleg kihívásnak tekintse a szituációt. Ha a kis testű kutya ennél közelebb van a gazdihoz, támadás elvileg szóba sem jöhet, de kóbor kutyákra, macskákra elvileg leselkedhet veszély a levegőből.
Összességében egyetlen kivételtől eltekintve, bár nagyon sokszor érhet minket madártámadás – sokszor úgy, hogy észre sem vesszük –, reális veszélyt nem jelentenek a szárnyasok.
A hattyúk csontot törhetnek
A kivétel viszont magyar viszonylatban a Balatonnál is előforduló bütykös hattyú. Fiókái fészekhagyók, kikelésük után az öregekkel együtt tapossák a vizet, keresgélik az élelmet. Amíg még kicsik és védtelenek, szüleik hiperagresszíven lépnek fel minden vélt vagy valós támadó ellen testmérettől függetlenül.
„Ha két 10-14 kilós madár csípi a vízben lévő embert, tapos az úszó fején, tenyérnyi lábán lévő 2-3 centis karmokkal vagdalja, jókora szárnyaival üti, ott bizony csonttöréstől kezdve bármilyen sérülés és akár a fulladás veszélye is benne van a pakliban” – fogalmaz a szakértő.
Minél ifjabb a fióka, annál agresszívebb az apa és az anya, de szerencsére a mi klímánkon a legkockázatosabb időszak még a strandszezon előtt, május elején lezárul. Olyan esetről nincs tudomásunk, hogy valakit mély vízben, úszás közben kaptak volna el felbőszült hattyúk, de nem nehéz elképzelni, milyen következményei lehetnek.
Csapjunk oda
A támadó hattyúval szembe kell fordulni, kiabálni, hadonászni, és a fejet védve igyekezni a partra. Pánikszerűen, hátat fordítva menekülni rossz ötlet, a madarak tízmétereken át üldöznek, csípnek, rúgnak, csapkodnak.
A hattyúval érdemes vigyázni
Kevésbé komolyan vehető városi, utcai támadások esetén is a legrosszabb, ha valaki a sikítozó, hadonászó futást választja: ebből lesz a sérülés, mert elesik, lelép az útra. Inkább széttárt kézzel mutassuk magunkat nagyobbnak, kiáltsunk, hadonásszunk, csapjunk oda szatyorral, sapkával.
„Lehetőség szerint vegyük fel a szemkontaktust, és hagyjuk el a helyszínt, de idővel úgyis abbahagyják: míg a harcot leginkább az amazonok veszik fel, a bokrok közt összeáll a férfikommandó, és arrébb tereli a kicsiket. Az agresszió ezzel okafogyottá válik” – emeli ki Orbán Zoltán.
Sas méretű sirályok
A teljesség igénye nélkül folytatva potenciális veszélyt jelentenek a talajon tömegesen költő csérek. Ha bárki, bármi (például sarki róka) behatol egy ilyen telepre, bizony tucatjával vetik rá magukat a magasból, kemény csőrükkel fájdalmas ütéseket mérnek a fejére. Szó szerint kegyetlenül megbúbolják. Ilyen helyzetbe azonban szinte kizárólag kutatók kerülnek, akik madárszigeteken dolgoznak, és ismerve a madarakat, sapkában, sisakban vannak.
Rosszabbul jár, és a tengerparti üdülőhelyeken reális problémát jelenthet, ha valakit a kleptoparazita életmódot folytató, nagy testű – sas méretű – sirályok szúrnak ki maguknak. Számukra az élelemszerzés fő módszere, hogy kisebb társaiktól ragadják el a zsákmányt a levegőben, és ha szoros emberi közelségben élnek, bizony minket sem kímélnek, ha élelmet sejtenek: hamburgert, street foodot, fagyit látnak a plázson sétálók kezében. Hatalmas, erős csőrükkel komoly sérülést tudnak okozni, és okoznak is évről évre. Ellenük is a fent említett védelmi módszer válik be.
Tényleg halálos veszély
Egyetlen madárfaj létezik, amely emberre nézve halálos veszélyt jelent, és évi rendszerességgel szedi áldozatait: a sisakos kazuár. A 150-160 centi magas, tömzsi, 40-60 kilós, röpképtelen madár sűrű esőerdőkben él Pápua Új-Guinea, Észak-Ausztrália és Indonézia egyes szigetein.
A sisakos kazuár a világ legveszélyesebb madara. Forrás: Wikipédia
Szigorúan területtartó állat, minden élőlényt elüldöz a sajátjának tekintett birtokról. A szakemberek minden turistát nyomatékosan figyelmeztetnek, hogy kerüljék el a kazuárokat.
Aki ezt nem veszi komolyan, tényleg az életével játszik. A sisakos kazuár jókora szarusisak borította fejét előretolva játszva áttöri magát a sűrű növényzeten, pillanatok alatt a betolakodó előtt terem. Testtömegközéppontját elbillentve vízszintesen, kaparva rúg, épp az emberi gyomor magasságában. Hosszú, izmos lábai három-három ujjban végződnek, a belsőkön 15-20 centis éles karmokkal: körülbelül olyan, mintha egy erős férfi tőrrel hasítaná fel a hasfalat.