Ezért menekültem el a műtétem előtt a kórházból

Kaktusz Virág | 2018. Június 18.
Kolléganőnk egy műtétre feküdt be egy budapesti kórházba, de olyan körülményekkel találkozott, hogy inkább nem kért a beavatkozásból. Meleg víz például másfél hónapja nem volt.

Másfél hónapja kiderült, hogy elkerülhetetlen számomra egy pajzsmirigyműtét. Ez a várakozási idő pont elég is volt arra, hogy mindent elintézhessek. Nemcsak az egészségügyi részre gondolok itt, hanem a család életének megszervezésére is. Kellő mennyiségű élelemmel töltöttem fel a hűtőt, gigantikus mosó- és öblítőszert, bébiételt és pelenkát halmoztam fel a babám számára, hiszen se emelni, se hajolgatni nem lehet műtét után jó ideig.

Természetesen a baba ellátását, a hétköznapi teendők ügyintézését is nagy gonddal terveztem meg. A műtét előkészítő procedúrája igazán kellemes meglepetés volt számomra. Óramű pontossággal működött minden, szinte nulla várakozási idővel, pedig a gégészettől kezdve az EKG-n át a mellkasröntgenig elég sok helyen kellett megfordulnom. Az egészségügyről gondoltakat elkezdtem teljesen új fényben látni, hiszen annyi kedves nővért, ápolót és orvost soha sehol nem láttam egy helyen, mint ebben a budapesti kórházban. Az ismerőseimnek nevetgélve meséltem, hogy alig várom már a műtétet, mert ennyi közvetlen, jókedvű emberrel együtt tölteni az időt már önmagában fél siker a gyógyuláshoz.

Pontosan két órával ezelőtt kellett volna kijönnöm a műtőből. Abból a műtőből, ahová sosem kerültem be. Nem egy súlyos eset vagy életmentő műtét volt az akadály, önszántamból döntöttem úgy, ezt itt én mégsem vállalom. Ne szaladjunk azért nagyon előre, hiszen döntésemet többórai töprengés előzte meg.

Kaptam egy szobát, és szinte VIP-lakónak is érezhettem volna magam, hiszen egyedül voltam egy háromágyas kórteremben. Ágyat választottam, szekrényt kaptam, ebédet hoztak, kicsomagoltam és várakoztam türelmesen. A szokásos protokoll szerint megismerkedtem az osztály nővéreivel, orvosaival és a házirenddel. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a fürdő és zuhany a folyosón van, és a műtét után nyilván ez okoz majd némi nehézséget, ám mivel ezen változtatni nem lehet, bánkódva ugyan, de belenyugodtam.

Annak ellenére, hogy egyedül voltam a szobában, folyamatosan jött valaki. Volt, aki csak egy fiolányi vérért, más néhány egészségügyi kérdéssel ugrott be hozzám, de szemlátomást nagyon alaposak voltak. A nagyvizit is rendben lezajlott, persze ekkor már éreznem kellett volna, hogy valami nem stimmel.

Ha egy viziten normális az, hogy az ágyak alatt korábbi betegekhez használt, félig kiürített fecskendők vannak elszórva, néhány infúziós műanyag kupak és számomra ismeretlen kórházi kiegészítő kellék társaságában, ott azért valami gond van.

A szerző fotója a kórteremről

Vártam, nagyon sokáig vártam, hogy egyszer csak felbukkan valaki partvissal, lapáttal és felmosó vödörrel, de nem történt semmi. Várakozás közben a saját ágyam mellett, egy széken ülve rejtvényt fejtettem, és töprengtem a tapasztaltakon. Azt gondolom, a tisztaság nem lehet pénz kérdése, hiszen takarítót láttam, aki biztosan fizetést is kap. Innentől pedig a víz és a bele való tisztító- és fertőtlenítőszer összege nem lehet annyira számottevő, hogy ne legyen rá keret, pláne egy sebészeti osztályon. Műtét előtt hőscincérnek éreztem magam, és még az is felmerült bennem, kitakarítok én magam, az időmbe belefér. Ebből persze nem lett semmi, mert közben szép lassan besötétedett.

Komótosan összekészültem a zuhanyzáshoz, közben a kétségeim tovább szaporodtak, amint megláttam az ominózus vizesblokkot. Mindössze két vécé, az egyik ülőke nélküli, a másik ugyan ülőkés, de törött hátsó rögzítővel, tehát ránézésre is instabil. Jogos lenne a kérdés, hogy ki az, aki egyáltalán ráülésben gondolkodik, de erre sajnos igen egyszerű a magyarázat. Egy nagy nyaki műtét után az ember újra meg kell hogy tanulja megtartani a fejét, pont, mint babakorában, mindez pedig guggolásban igencsak kétséges kimenetelű vállalkozás – nagy kötéssel és sok cső társaságában.

Csak a hideg

A zuhanyban tapasztaltaktól aztán végkép kétségbeestem. Nem folyt ugyanis a meleg víz.  Felmerült bennem, hogy fordítva van bekötve, hiszen minden szerelő tévedhet kicsinykét, hát folyattam így is, úgy is, folyni folyt ugyan, de még langyosat sem tudtam kicsikarni a csövekből. Teljesen lesújtva egy cicamosdást követően visszavackoltam a szobámba, és a fejemben kavargó kérdéseket próbáltam meg rendszerezni, majd hangosan megfogalmazni.

A becslések szerint én itt leszek öt napon át. Addig nem fogok mosakodni? Vagy ez átmeneti ellátási probléma mindössze? Ha hajolni nem lehet, akkor guggolva még le tudom takarítani magamnak a WC-csészét, de a porcelánon fogok csücsülni? Ha eddig nem sikerült kitakarítani a kórtermet, akkor ez itt így normális? Vajon mi lehet a műtőben? Hány fertőzésnek teszem most ki majd magamat friss sebbel? Én dimenzionálom túl a helyzetet? Hiszen annyi beteg van itt, akik némán tűrnek. Ki az, aki tudna most nekem legalább tanáccsal segíteni? Itt egy pillanatra megörültem, méghozzá nagyon! Az anyósom gyermekorvos, ő biztosan tudja a válaszokat. Nem fukarkodott tanáccsal, én pedig szép sorban végig is mentem a listáján. Köntösömben elballagtam a nővérpulthoz, és nagyon udvariasan feltettem a két nővérnek óvatos kérdésemet.

–          Elnézést, tudnak róla, hogy a női zuhanyzóban nincs meleg víz? Jelezte már esetleg valaki?

A válaszuktól aztán sóbálvánnyá dermedtem.

–          Valóban nincs, méghozzá úgy másfél hónapja. Egy külsős cég tartja karban, a kórháznak pedig nincs pénze kifizetni őket. A magatehetetlen betegeket mosdatnunk kell, vizet forralunk hozzá.

És fejével a háta mögött a gáztűzhelyen rotyogó két nagy fazék víz felé intett egyikük. Nem tagadom, ekkor elpityeredtem. Nem magamat sajnáltam, hanem őket, és nem tudtam elég hálás lenni az őszinteségükért. Érzelmileg annyira megrázott ez az anyagiak miatt sokak számára kiszolgáltatott helyzet, hogy még meg is öleltem őket. Azt persze magam sem tudom, hogy ezzel nekik akartam támaszt nyújtani, vagy én magam szorultam rá inkább.

Percekkel később már az orvosomat hívtam. Iszonyú kellemetlen beszélgetés volt ez, este nyolc után. Hebegve, habogva, de nagy nehezen elmondtam neki, hogy én itt nem maradok, és reggel ne siessen, nem kell megműtenie. Persze az okokat firtatta, én pedig csacska módon csak a vízre koncentráltam, hiszen az volt nálam az utolsó csepp a pohárban. Tévedésre, félreértésre hivatkozott, a nővérek kommunikációjában látta a hiba forrását, és közben nagyon igyekezett megnyugtatni. Kisvártatva még vissza is hívott, átmeneti ellátási zavarra hivatkozott és arra, most beszélt az osztállyal telefonon, teljesen frissek az információi.

WC egy budapesti kórházban

Egy percig sem

Ekkor már tántoríthatatlan voltam, és csomagoltam vissza a bőröndömet, mondván én innen távozom. Persze kisvártatva kiderült, nem hívta az osztályt, a nővéreknél a telefon sem csengett. Végül is a nővérek ugyan miért füllentenének holmi másfél hónapról? Miért mondanák el, hogy kinek milyen szerződése van, és mi áll a háttérben? Ugyan, miért? Azért, mert egy beteggel kevesebb van, nekik semmi nem lesz könnyebb, ezt azért elég könnyű belátni. Méláztam rajta, a többi beteg ezt miként viseli? Bennem lenne a hiba? Gyorsan kiderült, egy részük csak egynapos sebészeti ellátásra érkezik, azaz reggel jön, este pedig már megy is. Másik részük pedig más kórházakból mentővel jön, nincs számukra választási lehetőség, hiszen önállóan mozogni sem tudnak jobbára. Az elmúlt hónapokban engem is vitt mentő, én is kerültem már műtőasztalra életmentés céljából. Ott akkor tényleg minden mindegy! Tudom! Kipróbáltam! Most azonban más a helyzet.

Fontos nekem ez a műtét, meg kell gyógyulnom, de nincs veszélyben az életem. Ha maradok, mit kockáztatok? Egy fertőzést? Sok antibiotikumot? Az életemet? Otthon egy pici lány vár, fel kell nevelnem, hónapokra nem eshetek ágynak az itteni körülmények miatt! Ha elmegyek, találok majd olyan kórházat és orvost, olyan körülményeket ahol vállalhatónak tartom a beavatkozást? Van Magyarországon ilyen hely? Mekkora lehet a matematikai valószínűsége annak, hogy nem történik velem semmi? Aláírtam, hogy intubálhatnak, hogy vért adhatnak, hogy altathatnak, és azt is, hogy minden lehetséges kockázattal tisztában vagyok, és ezek ismeretében vállalom a műtétet. A jog szerint meddig terjed a kockázat ismerete? Ha baj lesz, mi történik majd? Állok a bíróságon, és azt mondom, szerintem az áldatlan körülmények miatt lett szövődményem? Mit reagálna erre egy bíró? Ha szétnézett, és látta a körülményeket, de kétségei voltak, miért műttette meg magát? Akár még jogos is lehetne egy ilyen párbeszéd, de ha valamit, hát ezt nagyon szeretném elkerülni. A nővérekkel egyeztetve „kisurrantam” az épületből, és szent ígéretet tettem rá, másnap reggel visszamegyek, és kijelentkezem hivatalosan is, hiszen addig az ő felelősségük vagyok, még akkor is, ha saját szabad akaratomból távoztam.

Mondja, Drága, miért hagy itt?

Reggel liftező gyomorral érkeztem a kórházba. Fel voltam rá készülve, hogy néhány kellemetlen és csípős megjegyzést kapok majd. Ám semmi ilyesmi nem történt, csak újabb meglepetések értek. A nővérke egyetlen kérésemre kerítette elő az orvost, aki perceken belül hozta is elbocsátó papíromat. Nem nézett görbén, nem tett fel kérdéseket. Annyit mondott csak, valahol érti a döntésemet. A kórlapjaim kicsit kallódtak, cirkuláltam miattuk lépcsőn le és fel, jó néhányszor.  Mindenki kereste, senki sem találta, de a mai edzésem legalább megvolt a lépcsőkön. Aztán hirtelen briliáns ötlete támadt az egyik nővérnek.

–          Ha Önnek ma a műtőben kellett volna lennie, akkor a papírjai is ott vannak már. Felhívom őket, menjen nyugodtan, odaadják amint tudják.

Még szinte fel sem értem, már nyílt is a titkos és bűvös ajtó, talpig zöldbe öltözött úr hozta a papírjaimat.  A lépcső tövében két kollégája beszélgetett, beazonosításomat követően azért csak feltette a kérdést.

–          Mondja, Drága, miért hagy itt minket?

–          Őszintén válaszoljak? 

Kérdésemre csak bólintott.

–          Tudja, az osztályon elég komoly higiéniai hiányosságokat láttam, és a női zuhanyban meleg víz sincsen. És elég komoly gondjaim voltak az utóbbi időben, az is csoda, hogy élek, nem mertem egy esetleges fertőzést megkockáztatni.

Míg türelmesen és figyelmesen hallgatott, belekukkantott a mappámba. Egy újabb bólintással nyugtázta, valóban kár lenne kockáztatnom. Majd mintegy búcsúzóul csak annyit mondott:

–          Az egész épületben nincs meleg víz egy idő óta, Drága!

A lépcső sarkán álló két kollégája pedig nem cáfolt, nem ellenkezett, nem kommunikációs problémákról és átmeneti zavarokról beszélt, nem akartak velem elhitetni semmit. Mindenki csak állt, és a cipője orrát nézte. Én is. És valószínűleg mindannyiunk fejében átfutott a gondolat, hogy itt, Semmelweis Ignác szülőhazájában, születése után pontosan 200 évvel az emberi tudás mekkora, ám a lehetőségek még mindig mily szűkösek a források hiánya miatt.

Exit mobile version