Tudom, hogy hatalmas várólisták vannak, én is dühöngtem már nem egyszer azon, hogy hiába mellrák, hiába lenne extrán fontos, hogy időben jussak el a kontrollvizsgálatokra, mégis simán várakoztatnak hónapokig. Vagyis csak várakoztatnának, mert már feladtam a harcot, és magánrendelésekre járok inkább. Tajtékoztam már én is azon, milyen flegma, lekezelő, megalázó hangnemet ütnek meg olykor az egészségügyi dolgozók a betegekkel szemben. És voltam már kiakadva ezerszer is azon, mennyire lepukkantak a kórházak, és hogy még egy nyamvadt szappan sincs a vécében.
Mindez igaz és jogos. De vannak azért jó példák is.
Két hete műtöttek, ötórás műtét, tulajdonképpen szétszedtek, és újra összeraktak. Egy ilyen műtét után olyan kiszolgáltatott vagy, mint egy újszülött baba: csak heversz az ágyon, nyomják beléd az infúziókat, lógnak ki a csövek belőled, és abban bízol, hogy szakértő kezekben vagy, akik életben tartanak. Ilyenkor nem érdekel az sem, hogy nincs vécépapír, és hogy még a kanalat is magadnak kell vinned a kórházba. Csak a túlélésre játszol. És olyan érzékeny hangulatban vagy, hogy egy jó szótól is elbőgöd magad.
A körülöttem szorgoskodóktól sok jó szót kaptam, sőt az egyik éjszakás nővérnek hála, túl is éltem a műtétet. Ez a nővér volt az, aki nem hagyott magamra éjjel, hogy majd nyomjam meg a csengőt, ha gondom van, hanem félóránként bejött ellenőrizni, hogy mi van velem. Ezért aztán észre is vette, hogy a csőben, ami a savót hivatott elvezetni, vér csorog, ami nem annyira segíti az életben maradást. Ez a nővér volt az, aki nem hagyta békén az ügyeletes orvost, hanem addig járt a nyakára, hogy őt aggasztja, amit a csövemben lát, amíg hajnalban végül összerántották a műtéthez a stábot, és újra felvágtak. Megszüntették a vérzést, én pedig önfeledten lábadozhattam tovább.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Lehet, hogy nem haltam volna meg reggelig, amíg a viziten kiszúrják a vérzést. Lehet, hogy dramatizálom a helyzetet. Mégis végtelenül hálás vagyok az ápolónak, aki észrevette, az ügyeletes orvosnak, aki döntést hozott, és a dokimnak, aki hajnali kettőkor beviharzott a kórházba, hogy újra megműtsön.
Gyengédséggel, kedvességgel, együttérzéssel találkoztam, emberként bántak velem.
Minden egyes egészségügyi dolgozó, akivel kapcsolatba kerültem ebben az egy hétben, a beteghordótól az altatóorvosig, tisztelettel és humorral kezelt engem. Nem azért, mert különleges lennék, hanem mert teljesen tisztában vannak a saját szerepükkel a betegek gyógyulásában. Mindenkivel ilyen kedvesek. Tudják, hogy legalább annyit számít a páciensek állapotának javulásában az, ahogy bánnak velük, mint az, hogy mennyi gyógyszert nyomnak beléjük. A viselkedésük nem pénz, hanem emberség kérdése, az itt dolgozók pedig úgy tűnik, pontosan látják ezt.
Köszönöm nekik, hogy megmaradtak embernek a magyar egészségügy sokszor emberetlen körülményei között.