Természetesen az interneten megy a küzdés a kommentelők között, sokan fejtik ki most azt a véleményüket, hogy ha valaki a Pride-on részt vesz, vagy csak ránéz egy homoszexuálisra, akkor maga is azzá válik. Mert ez így szemmel veréssel terjed, mint tudjuk. Részemről viszont az a helyzet, hogy sokkal jobb szívvel engedtem el a gyerekemet erre a felvonulásra, mint mondjuk ha arra kért volna, hogy hadd vonuljon a kordonon kívül motorokat bőgető bandával. A Pride egy békés menet volt mindig, míg a kordonon kívül habzó szájjal gyűlölködőkről minden eszembe jut, csak a békés nem.
Nagy a kontraszt minden évben a felvonulók toleranciája és a kordon mögött ordibáló ellentüntetők között.
És pont ezért van szükség is rá, hogy legyen ilyen rendezvény legalább egyszer egy évben. Nem az a lényege, hogy itt a meztelen feneküket megmutathatják a homoszexuálisok – ha valaki megnéz pár képet a Pride-ról, jól látszik, hogy ilyen amúgy elvétve akad –, hanem pont az, hogy ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább az élni és élni hagyni elvet kövessük.
A 13 éves lányom, úgy tűnik, érti ezt. Ő kért meg pár hónapja, hogy vigyük magunkkal, mert szeretne tenni valamit azért, hogy elfogadóbb legyen a hely, ahol él. Egy 13 éves gyerek már most látja, milyen világ van körülötte, milyen igazságtalanságok esnek meg másokkal csak azért, mert szabadon szeretnének szeretni. Saját magától ráébredt, hogy nincs rendjén az, ha az egyik ember egyenlőbb a másiknál, legyen szó heteroszexuálisról, homoszexuálisról, fehérről, barnáról… Hogy lehet, hogy ez a 13 éves gyerek érzi, mi az a tolerancia, mi az az egyenlőség és hogy mit jelent a Pride, sok felnőtt pedig fotelből háborút vív a neten, miközben fogalma sincs, miről beszél?
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Nem azért érti a gyerekem, hogy mit jelent mindez, mert én ezzel tömtem volna a fejét, és már 3 éves korában szivárványzászló lett volna az oviban farsangon.
Azért érti, mert azt látta tőlünk, a szüleitől, hogy fontos, hogy milyen környezetben élünk, milyen emberek vesznek körül minket, és hogy előbb mindig tájékozódunk, mielőtt ítéletet mondanánk. Azt látja, amióta megszületett, hogy a szülei barátai között mindenki előfordul, a szivárvány összes színében, mert nem annak alapján szimpatizálunk emberekkel, hogy milyen a bőrszínük, hány kilósak, milyen színű a hajuk, vagy milyen nemű embert szeretnek, hanem a lelkükre figyelünk. Mindaz, amit tőlünk tanult, most beérett.
Sokszor jött úgy haza az iskolából, hogy nem érti az osztálytársait, amikor szidják a „buzikat”, szidják a transzneműeket, akiket az Instagramon látnak, szidják a kövéreket, szidnak bárkit, aki más, mint ők. Mindig szembeszállt velük, mert érezte, hogy ez igazságtalan, aztán itthon kérdezgetett engem, hogy miért ilyenek. Én pedig nem tudom a választ. Ugyanúgy nem értem, mint a lányom, hogy a gyűlölködő embereknek mi a problémájuk. Miért fáj nekik, mi közük hozzá, hogy egy másik emberi lény kit választ szerelmének? Fel nem foghatom, hogy miért éri meg nekik ülni a gép előtt, és kommentekben fröcsögni, buzizni, küzdeni egy láthatatlan ellenséggel, ami kicsit sem ellenséges velük.
Mert a Pride-on felvonuló tömeg egyáltalán nem ellenséges.
Nem fújol, ha egy férfi és egy nő csókolózik, és nem röhögi ki azt sem, aki kerekesszékben vonul. Nem csúfolódik azokon, akiknek más a bőrszínük, és nem akarja megszabni, kinek hány gyereke legyen. A Pride-on vonuló emberek nem akarnak beleszólni senkinek az életébe, nem akarják, hogy mások rejtőzködjenek, hanem azért harcolnak a maguk békés és vidám eszközeivel, hogy mindenki vállalja önmagát.
Elfogadást hirdetnek, mert csak úgy lehet egészséges az ember lelke, ha a valódi énjét tudja mutatni. Nem akarnak mást, csak élni, pont úgy, mint az összes többi ember. Nem ártanak senkinek. Nekik miért akar bárki ártani?