Ritkán szoktunk komoly vitába keveredni a tizennégy éves lányommal, de az egyik visszatérő konfliktusunk biztosan az, hogy mennyit nyomkodhatja a telefonját. (A baráti kör kilencven százalékának ez az egyetlen visszatérő konfliktusa a gyerekekkel.) Igen, nyári szünet ide vagy oda.
Amikor tavasszal leültünk hárman, az apja, ő és én, megvizsgáltuk, mekkorára nőtt a telefonozás problémája. A lányunk is egyetértett velünk abban, hogy szükség van némi korlátozásra, mert bizony kicsúszott a dolog a keze közül. (Értsd, a telefonja nyomkodása volt az első ötlete reggelenként, hétvégén délelőtt órákig videókkal „relaxált”, amúgy pedig ötpercenként le kellett csekkolni, hogy nem írt-e valaki Viberen. És általában írt.)
Azon eléggé meglepődtünk, hogy ő is belátja, valamit muszáj csinálni, úgyhogy gyorsan feltettük neki a kérdést, hogy szerinte naponta hány órát kellene mindenféle Viber, Instagram, Youtube, Minecraft és egyéb őrülten izgalmas alkalmazások nélkül eltöltenie ahhoz, hogy ne csússzon bele a függőségbe ennél jobban. Gondolkodott, majd ezt mondta: legyen hétköznap három és hétvégén öt óra. A különórák nem számítanak bele. (Jó, utóbbi egy kisebb vita eredménye lett.)
A dolog egész jól működött, a gyerek tényleg kitette a polcra a telefonját a nappaliban, hogy még a kísértés se legyen kéznél. Csak aztán kitört a nyári szünet… Amikor is, ha nem megyek be a szobájába délelőtt, biztosan órákig a telefonja köti le. Videók, játékok, üzenetek, közben zenehallgatás. (Utóbbival önmagában nyilván nincs probléma.) Ebéd után a helyzet ugyanez.
De most akkor mi legyen a tavasszal „bevezetett” szabályokkal? Ha levonom a napi öt órát, akkor is marad még körülbelül 10 óra napközben. Emeljem fel a korlátozást? Vagy hagyjam békén, legalább a nyári szünetben? Nincsenek táborok egész nyáron, és a családi programok sem napi 14 órán át tartanak. Márpedig vannak napok, amikor a gyereknek sem igénye, sem különösebb ötlete nincs arra, hogy mit csináljon hosszú órákon keresztül internet nélkül.
Kissé impulzív természetem és a tehetetlenségem okozta frusztráció miatt nálunk, bevallom, az alábbi mondatok hangzanak el, újra és újra. Idézem, hátha másnak viccesebb lesz, mint nekem:
Én: „Dorka, tedd le azt a nyavalyás telefont! Órák óta megint csak azt bámulod!”
Ő: „Anya, hagyj már békén, nyári szünet van! Szeretnék pihenni!”
Én: „És ez az egyetlen ötleted?”
Ő: „Most fejeztem be a könyvem, és nincs még meg a folytatás! Mit csináljak szerinted?”
Én: „Jól vagy? Ez milyen kérdés? Úgy volt, hogy elkezdesz blogot írni, szeretsz rajzolni, zenét hallgatni, mellesleg van néhány kupac a szobádban, amiket hetek óta kérek, hogy pakolj el. Folytassam?”
Ő: „Jó, majd megcsinálom. De hagyj most lógva egy kicsit, légy szíves! Hadd kérdezzem már meg, hogy mi van a barátaimmal!”
Én: „Jó, de öt perc múlva tedd le.”
Ő: „Megteszed, hogy kimész a szobámból?”
Bezárul az ajtó, én pedig tanácstalan vagyok, és totál inkompetensnek érzem magam. És nem tudom, hogyan kellene gondolkodnom az ügyről, mert nagyon sok elrettentő példát látok, és jó lenne, ha nekem nem kellene pszichológushoz vinnem a lányom két év múlva.
Az esetek felében egyébként a fenti párbeszéd után nem történik semmi, mire én persze visszamegyek, és még emeltebb hangon beszélek vele. Máskor öt perc után leteszi a telefont magától, és bekapcsolja a zenét, majd duzzogva elkezd valami mást csinálni. (Amit egyébként – milyen meglepető – nagyon élvez.)
Így vagy úgy, szerintem ez baromi nehéz ügy, és mielőtt valaki azt mondaná, hogy nem kell ebből akkora problémát csinálni, de kell, mert teljes tévedés, hogy heteken keresztül naponta 8-10 órát a telefonjukkal a kezükben kell eltölteniük, csak azért, mert kamaszok, és mert mostanra a duplájára (triplájára?) nőtt az egójuk.
Persze, ahány szülő, annyi vélemény, idézek egyet-kettőt.:
„Marci túl van egy nagyon komoly kütyü-megvonáson, pár éve ugyanis súlyos tüneteket mutatott, ha nem játszhatott a tabletjén. Dühkitörései voltak, hajnali 5-kor kelt, hogy – gyakran sutyiban – játszhasson, nem érdekelte és nem hozta lázba semmi más. Amikor a Kanári-szigeteken sem érdekelte semmi, csak az, hogy mikor érünk vissza a hotelbe, hogy minecraftozhasson, megértettük, hogy nagy a baj. Szakember segítségét kértük, és szép lassan „lehoztuk” a kütyüről, ami előbb elromlott (mert megbuheráltuk), és mivel nem volt pénz újra, a szerviz pedig lassan dolgozott, kénytelen volt más játékok után nézni. Ebben persze segítettünk, mindig volt valaki, aki játszott vele, vagy ötletet adott, hogy mivel kösse le magát. Nagyon beváltak a tudományos játékok, ahol például a krumpli, a ceruzaelem és a napenergia hozza működésbe a sörösdoboz-autót. Lettek háziállatai (csirkék, kakasok, nyulak), és sok mesét olvastunk neki, felfedeztük a hangoskönyv műfaját, és elkezdtünk közösen egy mesét írni. A mozgásra is komolyan odafigyeltünk, túráztunk, erdőt jártunk, bogarakat tanulmányoztunk, és leveleket préseltünk. Szóval, mi is beletettük a magunkét. Azóta az egész család nagyon odafigyel, hogy ez az addikció ne jöjjön vissza, és az igazság az, hogy azzal, hogy ennyire odafigyelünk rá, a kütyüzés is egészséges mértéket öltött. Nyáron is csak egy órát játszik az új tabletjén, többre már nincs igénye” – írták a kérdéseimre a tizenhárom éves Marci szülei.
Más családban, úgy tűnik, mintha ez az egész kérdés nem is igazán lenne kérdés. Annak ellenére, hogy azzal kezdtem, a családok kilencven százalékában szerintem ez probléma, én is ismerek olyan gyereket, akit egyszerűen nem szippantott be a virtuális világ, ezért nincs is szükség korlátozásra, tiltásra, trükközésre. Egyikük a tizenöt éves Bori.
„Én szerencsés helyzetben vagyok, mert Bori mindig is könyvmoly volt, nem beszélve arról, hogy sok minden más érdekli. Ettől függetlenül persze ő is hajlamos folyamatosan üzengetni a barátainak, főleg nyáron. Ha úgy érzem, hogy sokat lóg a telefonon, megkérdezem, nem lenne-e kedve inkább valami találkozást, programot szervezni a barátnőjével, segítek ötletelni, és pénzt is adok rá. Egyébként egy hetet volt táborban, három hetet dolgozott egy ruhaboltban, közben biztosan nem lógott a neten. Szóval, tiltás helyett én inkább az alternatív megoldások híve vagyok. De ez biztos, hogy egyéni, pláne, ha maga a szülő is függő…” – mesélte el Krisztina, Bori anyukája.
Hasonlóan vélekedik Gabi, egy nagy és egy kiskamasz lány anyukája, csak ő jobban hangsúlyozza a bizalmat.
„Én teljesen rájuk bízom a dolgot, nincsenek ebben otthon korlátok. A kisebbik minecraftozik, a nagyobb általában rajzolásra használja a gépet. Nem tudom, mindez hány órát jelent egy nap, de nem ülnek a gép előtt egész nap, mert jönnek-mennek barátnőzni, táborozni. Nem félek, hogy függővé válnak, eddig sem lettek függők” – meséli.
Valaki persze a drasztikusabb megoldások híve, és ezzel kapcsolatban nem is igen szeretne köntörfalazni.
„Olyan méreteket öltött a netezés a téli szünetben, hogy elegem lett az állandó vitákból, és elkezdtem korlátozni az adatforgalmát. Mert persze én hülye, korlátlan csomagot vettem neki korábban. A wifit pedig délután kikapcsoltam, úgyis csak este volt rá szükségünk a feleségemmel. A gyerek persze baromira megsértődött, röpködtek a zsarolások, a hisztik, a könyörgések, aztán láss csodát, eszébe jutott, hogy átrendezi a körülbelül ezer fényképet tartalmazó mappáját, hogy végre elő tudja hívni a legjobbakat, és elkezdte nyúzni az öccsét, hogy találjanak ki valami játékot. Életem legjobb döntése volt, hogy újragondoltam a szabályokat” – mondta Tamás, egy tizennégy és egy tizenkét éves fiú apja.
Szerencsés az a szülő, aki úgy érzi, az ő gyerekét nem fenyegeti a függőség. Mások – ahogy a fenti példa is mutatja – választhatnak: a gyerekkel együtt hoznak új szabályokat, elkezdik korlátozni a hozzáférést a wifihez, netán kicsit megbuherálják a tabletet… Én semmiképp nem szeretném ezt az egészet rábízni a tizennégy éves gyerekemre. Ők az első generáció, akik a gyerekkoruk óta az internet világában élnek, és senki nem tudja ma még, mi lesz velük később, ha most képtelenek a telefonjuk, számítógépük nélkül eltölteni egy-egy fél napot. Mert vajon annak van-e nagyobb veszélye, ha ahhoz szoknak hozzá, hogy naponta 5-10 órán át egy gép szórakoztatja őket, vagy annak, ha ezt igyekszünk a minimális szintre csökkenteni, és netezés helyett mást csinálnak?
Dr. Barát Katalin családterapeuta erről a kérdésről anno azt mondta nekem: tapasztalatai szerint egy ideig minden szülő próbálkozik a tiltással, korlátozással, de a gyerek 12 éves kora körül végül feladja. Nos, én egyelőre kitartó vagyok.