Tél volt, az ünnepek között az ötéves lányommal és a feleségemmel családi és baráti körben vidékre utaztunk egy vendégházba. Ott szilvesztereztünk együtt. Én nem nagyon tudtam kikapcsolódni, alig voltam képes mozogni, nem sokkal azelőtt törött el a lábam, erős fájdalmaim is voltak – meséli Tamás (65), akinek az első házasságából két felnőtt, a másodikból egy hétéves kislánya van. Felesége, Nóra (45) két éve kapta meg mellrákdiagnózisát. – Szóval amúgy is depis voltam, amikor egyik este Nóra bejelentette, hogy egy csomót érez az egyik mellében. Persze attól kezdve szinte el is felejtettem a saját bajomat, jobban mondva sokkal komolyabb, közös bajjal kellett foglalkoznunk. Szerencsénk volt, mert a társaságban véletlenül velünk volt a barátom felesége, aki asszisztens egy nőgyógyászati rendelőben. Mondta Nórának, hogy azonnal intéz neki időpontot mammográfiára. Nóra délután már jött is vissza Pestre, még aznap este megvizsgálták. Kiderült, hogy mikromeszesedések vannak a mellében, ami daganatra utaló jel. Nem mondom, hogy teljesen kétségbeestünk, még biztosat nem lehetett tudni, de azzal a tudattal töltöttük az ünnepek hátralévő részét, hogy a feleségem valószínűleg rákos.
Aztán nem sokkal később be is bizonyosodott: Nórának rosszindulatú daganat van a mellében. Persze ilyenkor az embernek minden megfordul a fejében, az is, hogy elveszíti a feleségét, és egyedül marad a kislányával. De sosem tartottam attól komolyan, hogy ez megtörténhet. Érdekes, még akkor is jobban félek attól, hogy baja eshet, amikor elmegy futni az erdőbe. Vagy amikor vezet. Mondom is neki mindig, hogy vigyázzon magára.
Az a néhány hét a diagnózis és a műtét között volt a legrosszabb.
Kellett egy nagyobb felbontású kép, meg biopsziás mintavétel, azok eredményei alapján mondták ki véglegesen, hogy Nóra rákos. Az orvos egyébként biztatta őt, azt mondta, nagyon valószínű, hogy megússza azzal, hogy kiveszik a csomót, lehet, hogy még kemózni sem kell. Arra is kicsi az esély, hogy le kell venni a mellét. De ez csak akkor vált biztossá, amikor a műtőben feltárták.
Érdekes volt látni, hallani, mennyi ismerős jelentkezett be közben nálunk, régi barátok, a volt feleségem régi barátnői, akikről kiderült, hogy maguk is átestek ezen. Megtudták, mi van Nórával, és segíteni akartak. Akkor döbbentem rá, milyen sokan megélik ezt, és mekkora erő és kitartás van a nőkben. Csodáltam, ahogy felvállalták, ahogy biztatták őt. Mindenki mondott valami pozitívat, ajánlott valakit. Az egyik nő írt egy könyvet is a betegségéről. Én is elolvastam, nagyon jó könyv volt, az a rész pedig különösen megható, ahogy elbúcsúzott a mellétől a műtét előtti éjszakán.
Így utólag visszagondolva még okosak is voltak. Mert egyikőjük sem vigasztalta, csak óvták attól, hogy elkeseredjen.
Sok sztorit hallottunk a diagnózis és a műtét közötti néhány hét alatt, ami arról szólt, hogy nők túlélték a rákot. De Nórában, hálʼ isten, a pozitív hozzáállása miatt is erősebb volt a remény, pedig látott olyan nőket is, akik nagyon rosszul voltak. Lelkileg nem csak az viselheti meg ilyenkor az érintetteket, hogy nem tudják biztosan, mi lesz a testükkel, az is nagyon kemény, amit ilyenkor a kórházban lát az ember. Hogy rengeteg másik rákos nővel kerül kapcsolatba, rövidebb-hosszabb időre. Volt, hogy Nóra a váróban az orvosra várva beszélgetett más betegekkel, vagy csak hallotta az öltözőfülkében, ahogy valaki mással konzultáltak. A kórházi szobában a szomszédos ágyakon fekvők történeteit is megismerte. Aztán én is. Egy nőnek, akivel egy kórteremben feküdt, levették az egyik mellét, aztán három év múlva a másikban jött elő a tumor, le kellett venni azt is. Emiatt volt akkor bent a kórházban… De ahogy észrevettem, Nórának inkább erőt adtak ezek a betegségtörténetek, addig sem magával foglalkozott, meg örült, hogy ő egész jól megússza, ha minden jól megy.
És szerencsére így is lett. Kivették a tumort, három napot volt bent összesen. A lányunknak azt mondtuk, hogy kicsit megbetegedett, ezért kellett bemennie, gyógyszert kell kapnia, amit csak a doktor bácsik adhatnak be. Szerencsére elfogadta, szerintem ha észre is vett valamit az aggodalmunkból, másnapra már el is felejtette, hiszen nem volt igazából lábadozás, vagy olyan kezelés, amitől Nóra rosszul lett volna, vagy kihullik a haja. Ezeket szerencsére megúsztuk. Sugárkezelést írtak elő neki, arra járt be még néhány hétig, de aztán ment is dolgozni a kórházból. Direkt kora reggelre kért időpontot, hogy időben beérjen. Ha szóltam is néha, hogy pihenjen egy kicsit, vegyen ki egy napot, persze hiába, nagyon nem erőszakoskodtam. Láttam, hogy nincs rosszul. Ha úgy lett volna, biztosan otthon marad. És mindig úgy jött vissza a kontrollokról, hogy minden rendben.
„Nem zavart volna, ha le kell venni a feleségem mellét” (Fotó: Thinkstock)
Sosem hagytam volna magára. És azt hiszem, remélem, a feleségem is tudta, kimondatlanul is, hogy mindenben számíthat rám.
Hogy a legnehezebb helyzetben is ott leszek vele, hiszen ez természetes volt mindig is. És kölcsönös. Egymásra támaszkodva élünk, és alkalmazkodva, teret hagyva a másik munkájának, azzal kapcsolatos programjainak is. Inkább az volt nehéz, hogy rávegyem, ne dolgozzon annyit. Agyonhajszolta magát, nyilván a betegsége is részben a stressznek köszönhető. De munkaügyben nem nagyon lehet rá hatni, ha kevesebbet is vállalt, nem volt számottevő a változás. Talán kicsit lazábbra vette, megpróbált nem ráfeszülni, nem túl komolyan venni a konfliktusokat. Házimunkát mondjuk nem kellett végeznie, azt én csináltam, de nekem ez nem jelent áldozatot, korábban is nagyrészt én vállaltam fel a bevásárlást, főzést, mosogatást. Most felfogadtunk takarítani valakit, így Nórának egyáltalán nem kellett a háztartással foglalkoznia. A szabadidejét igyekszik leginkább a lányunkkal tölteni, új kirándulóhelyeket fedeztünk fel, ők ketten új elfoglaltságokat, sportokat próbálnak ki.
Érdekes, de akkor eszembe se jutott, csak most utólag, hogy korábban az első feleségemnek is volt daganat a mellében. Teljesen máshogy éltem meg akkor azt a helyzetet. Huszonöt körül lehettünk, még nem voltak gyerekek. Úgy emlékszem, egyáltalán nem érintett komolyan a dolog, igazából fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mi a probléma. Befeküdt pár napra a kórházba, megoperálták, aztán hazajött. De most, Nóránál teljesen máshogy gondolkodtam. Tudtam, hogy ez nem játék. Több évtized telt el azóta, és közben sok olyan nővel találkoztam, akiknek mellrákjuk volt. Olyanok is voltak, akiknek le kellett venni a mellét. Sőt, volt egy barátnőm is, akinek az egyik melle plasztikázott volt. Oda volt rajzolva a mellbimbó. És szerencsére ő is egészen jól kezelte a dolgot. De ismerek nőket, akiknek teljesen tönkretette az életét, a párkapcsolatát a testük megcsonkítása. Önbizalmukat vesztett nők lettek.
Bár a kockázatnövelő tényezők ismertek, sajnos ki kell mondani: a mellrák jelenleg nem megelőzhető, hiszen nem tudjuk bizonyossággal megmondani, kinél fog megjelenni. Annyi viszont biztos, hogy minden tizedik magyar nőnél, ez ugyanis a leggyakoribb és a legtöbb halálesetet okozó daganattípus. Ehhez képest óriási dolog, hogy igen jó eséllyel gyógyítható – igaz, csak akkor, ha idejében észreveszed: valami megváltozott. Ha még az első stádiumban történik ez, akkor 98 százalék a túlélés esélye, ha a negyedikben, akkor már csak 16. Élj tehát egészségesen, és légy azon, hogy időben eljuss a mellrák-szűrésre – akkor nem lesz baj.
Tematikus sorozatunkban egy hónapon át ezzel a betegséggel foglalkozunk itt, az NLCafén.
Hallottam párokról, akik szétmentek amiatt, hogy a nőnek levették a mellét. Biztosan nem lehet teljesen a testi változásokra fogni az ilyesmit, de tudom, hogy rengeteg férfi megbolondul a női keblekért, rajonganak értük. Nekem sosem volt ez fontos. Szeretem a női mellet, de az igazság az, hogy akkor sincs hiányérzetem, ha a szexben nem kap szerepet. Ráadásul életem egyik legfontosabb szexuális partnere egy kifejezetten csúnya mellű csaj volt, és ez az adottsága sosem zavart, attól még nagyon élveztem vele a szexet. Azzal a barátnőmmel is jó volt a szex, akinek csak az egyik melle volt meg.
Úgyhogy az sem zavart volna, ha Nórának is le kell venni a mellét.
De erre szerencsére nem került sor. És valahogy abban is biztos vagyok, hogy őt sem viselné meg nagyon. Túltenné magát rajta. Egyrészt, mert nagyon erős nő, másrészt nála sosem volt központi kérdés a külső. Persze a munkája miatt sokszor kell elegánsan öltöznie, de ő nem az a nőcis típus, aki hetente venne magának új cuccokat. Sportos csaj, gyerekkora óta úszott, atlétikázott, ezért például mindig rövid volt a haja. Inkább a praktikusságot szereti, kevésbé követi a divatot. És a melleit sem hangsúlyozta soha, pedig kifejezetten szép formákkal áldotta meg a sors. Érdekes, a műtét óta nem szereti, ha megérintem a jobb mellét. Azt mondja, nem fáj, de azért biztos érzékeny egy kicsit. Megértem, és tiszteletben is tartom.
Bár optimista vagyok, valahogy Nóra küzdelme, ahogy túlestünk a betegségen, ad erőt nekem is, most, amikor kicsit meglegyintett a rák. A fejem tetejéről kellett leműteni kétszer is néhány négyzetcentinyi bőrdarabot, rosszindulatú elváltozás miatt. Elvileg megúsztam, de azért elküldtek CT-re, hogy biztos legyen, hogy nincs áttét. Foroghatna az életünk a rák körül, de nem nagyon beszélünk róla, nem hisztizünk, vagy inkább úgy fogalmaznék, addig nem parázunk feleslegesen, amíg tényleg nincs baj. Mindketten csináljuk a dolgunk, szervezzük a gyerek programjait. Van mindig elég feladat, ami leköt minket. Apám és anyai nagyapám is prosztatarákban halt meg, és korábban meg voltam győződve arról, hogy engem is az fog elvinni. Számolgattam, mennyi esélyem van túlélni őket, vajon milyen életkorban ér majd a halál. Ha félévente nem is megyek, ahogy elvileg kellene, azért évente megvizsgáltatom magam. Ennyit teszek az egészségemért. Ja, meg kint vagyok a jó levegőn. És túrázunk is néha, vagy van, hogy evezünk. Mondjuk, én már nem bírok annyit, mint a csajok, öregszem…
Nóra persze lefutja a maga tíz kilométerét hetente kétszer.
Néhány rákbeteg nőtől étkezési tanácsokat is kapott, vannak, akik egészen megszállottak lettek, csak biokaját hajlandóak enni, búzafüvet préselnek, maguk sütik a kenyeret. Én ehhez túl kényelmes vagyok, szeretek jókat enni, sosem tudnék tartósan diétázni. A feleségem eléggé odafigyelt egy darabig, az esti borozgatásról is lemondott, a kávét is visszafogta. Ma már nem von meg magától mindent, de azért betart néhány dolgot. Reggelente például zöld teát iszik. Megpróbált engem is rászoktatni. Egyszer kóstoltam, borzasztó íze van. De azt mondja, ő szereti.
A sok beszélgetés, női sorsok megismerése egyébként nagyon jó hatással volt Nórára, azóta ő is máshogy viszonyul a saját nőiségéhez, az anyjával való kapcsolatát is átgondolta és tudatosabb a lányunkkal való viszonyában is. Korábban szégyenlősebb volt, nagyon nehezen nyílt meg mások felé, most már sokkal szívesebben beszélget más nőkkel magánéleti dolgokról is. Már nem gondolja, hogy ezek haszontalan időtöltések. Azt mondja, rájött, hogy egy beszélgetés is lehet előrevivő. Remélem, a hétköznapokban is egyre lazább lesz. Lehet, hogy a korom miatt van így, de én már nem izgatom magam a betegségek miatt, és nem szeretek rágódni dolgokon. Igyekszem gyorsan lezárni a problémákat. Attól nem lesz jobb, ha mindenen görcsölünk.
Szégyen és elmagányosodás: könnyíthetne a terápia
Huszár Annamária biblioterapeuta és gyásztanácsadó arról számol be, hogy a daganatos betegekkel végzett terápiák során az egyik legmeghatározóbb érzés, amellyel az érintettek szembesülnek, a szégyen. „Félnek a stigmatizáló társadalomtól, úgy érzik, csak magukra számíthatnak. Az elmagányosodás, elidegenedés sajnos sokaknál jellemző, ami már ott elkezdődik, ahogy tudomást szereznek a diagnózisról: az értesítő sablonlevél még az előtt érkezik meg hozzájuk, hogy személyesen találkoznának az orvossal. Nem csoda, hogy sokan úgy érzik, csak magukra számíthatnak. Pedig nincsenek egyedül: számos önsegítő csoport működik, ahol az érintettek sorstársakkal beszélgetve könnyíthetnek a lelkükön.” Az irodalomterapeuta szerint sok beteg arra hivatkozva nem kér a pszichológusok segítségéből, hogy elég neki a szervi baja, nem akarja még lelkileg is betegnek érezni magát. Legyen kezelve a testi probléma, aztán majd esetleg, ha lesz rá időm – utasítják el élből a pszichoterápiát.
„A daganatos betegek a diagnózis pillanatától kezdve komplikált gyászfolyamaton mennek keresztül, erős veszteségélménnyel kell megküzdeniük. Évekig nem lehet kijelenteni, hogy gyógyultak, legfeljebb tünetmentesnek mondhatják magukat, ráadásul sokaknál egymásra halmozódnak a megpróbáltatások, különféle kezelések, műtétek, megrázó események, amikor újabb és újabb veszteségeket kell feldolgozniuk, miközben a legelső sokkon – a betegségről való tudomásszerzés sokkján – sincsenek még túl. Sajnos azt is sokszor tapasztalom, hogy a betegségről szóló felvilágosításban arra a kérdésre, hogy „De mitől lettem beteg?” az a válasz, hogy az örökölt hajlam csak részben oka a betegség kialakulásának, s a további okokat keresse önmagában, életvitelében a beteg. Ez szinte áldozathibáztatásnak minősül, egyáltalán nem segíti a feldolgozást.”
Annamária arra törekszik, hogy a beszélgetések során a hozzá érkező mellrákos nők valódi életcélokat fogalmazzanak meg maguknak. És ez a legtöbbször egyáltalán nem olyan kézenfekvő, mint gondolnánk: még a gyerekszülés, a gyerekek felnevelése sem számít feltétlen igazi, saját célnak. „Fontos, hogy elgondolkodjunk, vagyunk-e, teszünk-e saját magunkért, elég fontosak vagyunk-e magunknak, vagy mindig mások érdekeit helyezzük a sajátjaink elé? Nem könnyű feladat ez, hiszen a többséget a „Ne legyél önző” parancs szerint nevelték.”
A berögzült szokásainkat kell ilyenkor megváltoztatni, s megvalósítani amit már Hillél rabbi is megfogalmazott: „Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem? Ha csak magamért fáradozok és állok ki, mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?” A hozzám fordulókkal úgy dolgozunk, hogy ők megpróbálnak meghatározni egy konkrét célt, amelyet viszonylag rövid időn belül teljesíteni is tudnak. Sokakat visszatart a magukra kényszerített áldozatszerep, amitől nagyon nehéz megtalálniuk, hogy mi is az ő saját vágyuk. Egyszer járt hozzám egy hölgy – akivel szintén a daganatos betegsége okán találkoztam –, aki nagyon magányosnak érezte magát a külföldre települt gyereke nélkül, de valahogy nem gondolt arra komolyan, hogy odaköltözzön. Amikor a vágyairól kezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy nincs valódi, le nem küzdhető akadálya annak, hogy a gyereke és az unokái közelében éljen tovább, ráadásul a fiatalok is örültek a mamának, aki így a mindennapjaik részévé tudott válni.”