Akinek gyerekei vannak, az tudja, hogy az állatkert a tökéletes program, az ideális B-terv, ha úszik az A, minden túlzás nélkül egy Jolly Joker, ami talán csak esőben, szélben, fagyban nem jöhet szóba, de ettől eltekintve egy október 23-át is simán megment. Az sem baj, ha az ember tizenegy éves unokaöccse idén már ötször járt ott, a pápaszemes pingvin, a sörényes hangyász, az ecsetfülű disznó vagy a kafferbivaly belopták magukat a gyerek szívébe, ha rajta múlna, simán beköltözne a Fővárosi Állatkertbe, hogy szőrös, tollas, pikkelyes barátaival lehessen.
Fotó: Thinkstock
Legutóbbi látogatásunk azonban kedvét szegte. Az állatokban ezúttal sem kellett csalódnia (reggeli tornabemutatót tartottak a flamingók, ballonkabát mögé bújt az orángután, a fenekét mutatta a galléros pávián, és táncoltak a sörényes juhok), de a felnőttek rendesen lejáratták magukat: háromórás ott tartózkodásunk alatt olyan jeleneteket láthattunk, amik bizonyították, az őstulok helyett az embert kellene elkeríteni.
Állatkerti látogatásunk mindig egy szabályos forgatókönyv mentén zajlik. A bejárattól egyből jobbra indulunk el, hogy aztán hatalmas körökkel a létesítmény minden szegletét bejárjuk. Épp a vörös bivaly territóriuma melletti információs táblát olvastuk hangosan, amikor mellénk lépett egy apuka, nagyot tört a fahéjas kürtős kalácsából, és gondolkodás nélkül behajította az állatnak. A jelenetet két gyermeke, egy öt év körüli kislány és egy nagyobbacska fiú is végignézte. Ők nem olvasták a kiírást: a vörös bivaly a víziló mellett elnyerte a legveszélyesebb nagyvad hírnevet, az emberen kívül pedig csak kevés a természetes ellensége van. Amúgy falevelekkel, fűfélékkel táplálkozik.
A következő sokk a lepkeházban ért minket: már kezdett volna leesni az állunk a gyönyörű légi tünemények láttán, amikor egy szőke kislány visításába remegett bele az épület. Egy fekete-sárga csíkos lepkét kergetett, ami az „itatónál” végre megpihent, a gyerek könnyűszerrel utánakaphatott. Kezét az anyukája rántotta el az utolsó pillanatban, és vagy tízszer figyelmeztette: a szárnyas teremtmények elpusztulnak, ha megérintik a szárnyaikat. A kislány nem fogadott szót, ahogy a férj sem, aki közölte az asszonnyal, hogy ne beszéljen butaságokat, és azzal a lendülettel hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a lepke szárnyát. Ezt már az unokaöcsém sem bírta tétlenül szemlélni, és szólt a bácsinak, hogy tényleg meghal a lepke, ha hozzáérnek.
A jelenet után aztán hosszan beszélgettünk arról, miért kell természetismeret órán figyelni, hogy milyen példát adnak gyermekeiknek a felnőttek, és abban is egyetértettünk, hogy valóban nagy az Isten állatkertje. Alig ocsúdtunk fel a lepkeházi sokkból, amikor elért minket a következő: a Pálmaház mellett egy haltetem feküdt, alighanem valaki jó ötletnek találta, hogy a fedetlen akváriumból kiemeljen egy tenyérnyi példányt, hogy a szerencsétlen a szárazföldön lelje halálát. Ezek után már meg sem lepődtünk, amikor a Nagy-tó partján egy kamaszfiú szabályos labdát gyúrt ízetlen rágógumijából, hogy azt egy hanyag mozdulattal a vízbe ejtse – a kacsák és pelikánok közé.
Az ember okozta károk sajnos gyakoriak: volt már rá példa, hogy valaki alkohollal itatott egy vízilovat, és volt, aki gumilabdát hajított az állatnak, aki ebbe később bele is pusztult.
Az állatkert legnagyobb állatai tényleg ezek a felnőttek.