Megélhetési kaszinózás: még mindig van, aki azt hiszi, rulettből lendítheti fel a családi költségvetést

Sok vendégnek van holtbiztosan működő szisztémája, amellyel kifoszthatja a kasszát, és másnap dolgoznia sem kell menni. Aztán másnap mégis itt van ismét, mert a pénztárrobbantás rejtélyes módon elmaradt ezúttal is, de állítja, a jól kidolgozott rendszere hibátlanul működik, egyéb módon kerülhetett porszem a gépezetbe. Manipulálják a játékautomatákat, csal a rulettkereket pörgető, a kártyalapot osztó ember, de az sem kizárt, hogy összeesküvést szőttek ellene… na de majd ma! Persze nem mindenki gondolkodik így, aki megfordul a kaszinóban, amelynek világa a valóságban egy kicsit másképpen fest, mint azt a hollywoodi filmekben ábrázoltak alapján elképzelnénk.

„Tudod, szőke nő a rulettasztalnál”

Léteznek városi legendák a kaszinójátékokkal kapcsolatban, melyek makacsul tartják magukat. Ilyen például, hogy „a szűz kéz nyerő kéz”, azaz hogy az abszolút kezdő, a teljesen tájékozatlan vendég mellé szegődik a szerencse. Közismert mondás, érdekességét az adja, hogy a rutinos játékosok mindegyikének van ezt alátámasztó sztorija. „A fiú még azt sem tudta, hogyan kell elindítani a játékot a gépen, én mutattam meg neki a start gombot. Hát nem lejött neki két perc után a jackpot?! Más meg évekig talicskán tolja ide a pénzt, aztán semmi.” Sőt, olyan is akad, aki saját példáját hozza fel.

„Akkoriban még zakót erőltettek a belépőkre, engem is beletuszkoltak egybe. Szinte azt sem tudtam, hol vagyok, gondolhatja, hiszen úgy kezdtem a ruletten játszani, hogy először megtettem az egyest, aztán a kettest, és így tovább, a játék meg jött utánam. Azóta sem volt ilyen szerencsém.”

Nemcsak a sztorizók, hanem a történetek szereplői is túlnyomórészt férfiak. Nem véletlenül. Jóval kevesebb a nővendég ezeken a helyeken, pláne az egyedül érkezők és játszók. Meg is jegyzik őket. Persze ennek semmi jele, pókerarccal pörgetnek, osztanak a dílerek (ma már többségük nem krupié, hanem díler az amerikai játék szaknyelve szerint). A mellettük álló, rendszerint két asztalra felügyelő szenior a séf, fölöttük a hierarchiában pedig a teremfőnök áll. Az elcsípett szavakból a kezdő is hamar kitanulja, ki kicsoda itt. A teremfőnök főnöke a menedzser, őt ritkán látni, rendszerint akkor bukkan fel, ha valami nézeteltérést kell elsimítani a személyzet és a vendég, vagy vendég és vendég között, például azt, hogy a rulettasztalnál kié is volt a nyerő tét. Amúgy ez könnyen, gyorsan és igen udvarias hangvételben történik, hiszen mindent kamerák rögzítenek, elég csupán a felvételeket visszapörgetni.

A böngésződ nem támogatja a video tag-et!https://nlc.p3k.hu/uploads/2019/02/casino-sharon-stone.mp4

GIF

Egyébként is úgy érezheti itt magát egy kissé a játékos, mint aki megfigyelés alatt áll. A rulettasztalnál felírják, mennyi készpénzt váltasz át, és azt is számontartják, mennyi nyerő zsetont teszel el. Ezen persze csak az olyan zöldfülűek hökkennek meg, mint én, a régi motorosok ismerik a dörgést, és elfogadják. „Ez a személyzet munkája, és kész – véli egy hölgy, aki ritkán és kizárólag egyedül tér be ide, mert úgy véli, férfi partnere csak elvonná a figyelmét. – Tudod, szőke nő a rulettasztalnál. Amúgy mindenki előzékeny és udvarias velem, az itt dolgozók és a játékostársak egyaránt; előfordult ugyan, hogy egy ismeretlen úr küldetett egy pohár sört, de ez is olyan diszkrét volt, hogy inkább legyezte a hiúságomat, mint hogy tolakodásnak vettem volna. A játék pedig ellazít, kikapcsol.”

Az ellazulás azért nem mindenkinek sikerül. Aki játékproblémával küzd, pláne, ha sorozatosan veszít, igen feszült lehet. „Csaló kurva, ezt mondta a fülem hallatára mellettem egy férfi a dílernek, miután nem úgy forgott a rulettkerék, ahogyan az neki kedvezett volna. A szerencsétlen nő szuper profin viselte, szempillája sem rebbent, de azért ő meg én abban pillanatban nem mertünk egymásra nézni” – mondja a szintén alkalmi játékos Tamara. Vele fordult elő az is, hogy ugyan szépen lassacskán kúszott felfelé a nyereménye egy játékgépen, mégis továbbállt, miután a mellette ülő fiatalember megállás nélkül szidta a nyerőautomatát, amely éppen akkor vesztésre ítélte őt. Ő azért szereti a kaszinót, mert mint mondja, itt mindenki egyenlő, pontosabban egyenlő eséllyel játszik.

„És itt senkit nem érdekel, honnan jöttem, hány diplomám van, hány idegen nyelvet beszélek, olyan ez egy kicsit, mintha kiléphetnék a hétköznapi életemből.”

Egyébként Tamara elégedett a hétköznapjaival is. „Sokat dolgozom, meg is becsülnek, nagy szó ez, mert a csoport, amit vezetek, többségében férfi munkatársakból áll, és van, aki még idősebb is nálam.” Kis ügynökség az övék, ügyfeleik kommunikációs stratégiáját dolgozzák ki egy-egy kampányban, megbízóik között vannak külföldi tulajdonú cégek vezetői is. „Olajozottan dolgozunk együtt, de természetesen nálunk is vannak elakadások, vakvágányok, és én ezt azonnal szóvá is teszem. És ugyan komolyan vesszük a feladatainkat, de a humor még ezekben a helyzetekben sem hiányozhat. Előfordul, hogy ilyenkor egy kolléga azt mondja, húzzunk bele, összevonta szemöldökét a menedzserasszony. Én meg kijavítom, nem asszony, lány.” Ugyanis a 39 éves Tamara még nem volt férjnél. Különösebb jelentőséget nem tulajdonít ennek, és még azt sem gondolja, hogy csupán azért alakult így, mert hosszú éveket tanult, majd utána arra koncentrált, hogy tapasztalatot szerezzen a szakmájában. „Barátom mindig volt, most is van, egyébként ő szintén itt nyúz valahol egy játékgépet. Havonta, kéthavonta együtt jövünk el, de kötöttünk egy megállapodást: három óra után felállunk, akár nyerésben, akár vesztésben vagyunk.” Tamara úgy gondolja, partnerével éppen most érkeztek el a komoly elköteleződésig: „A lánykérésen mindenesetre túl vagyunk. És nagyon helyesek a kollégáim, nagyon drukkolnak nekünk, ennek a kapcsolatnak.” Mert Tamara magánéletének ezt a szeletét is megosztja csapatával. „Érdekes módon viszont arról, hogy olykor megfordulok kaszinóban, soha nem beszéltem nekik. Valahogyan babonásan ragaszkodom hozzá, hogy ezt a két világot külön tartsam. Mindkettőt szeretem, és nincs dolguk egymással.”

Hogy ki szerencsejáték-függő és ki csak szórakozni vágyó a kaszinó közönségében, az természetesen első látásra nem ítélhető meg. De azért vannak jelek, melyek elgondolkodtattak engem is. Akinek például acetonos a lehelete, az valószínűleg már nagyon régóta nem evett és nem ivott semmit, tehát hosszú ideje ki sem tette innen a lábát, s ugyan itt is rendelhetne valamit a bárban, de talán arra is sajnálja az időt. És az is alaposan alámerülhetett, aki életében először látva engem pénzt kért tőlem kölcsön, mondván, holnap a dupláját fizeti vissza.

Megélhetési kaszinózók?

„Jól tette” – kommentálta egy másik régi játékos, amikor elmeséltem neki, hogy végül is nem adtam kölcsön pénzt, s mint mondta, nemcsak azért, mert valószínűleg nemhogy a kétszeresét, de egy fillért sem láttam volna viszont belőle, hanem azért is, mert az illetővel sem tettem volna jót. Éppen ezért ő maga sem szokott kölcsönözni. Ő egyéb tekintetben is igen rutinos kaszinólátogató. Az még nem is számítana különlegességnek, hogy például a fejében van, hogyan sorakoznak egymás után a számok a rulettkeréken, hiszen idővel ez bevésődik, ha valaki elég pörgetést néz végig. Rendszeresen és hosszú időt tölt itt, mégis úgy tűnik, megőrizte a kontrollt a játék felett. Nagyon ritka az ilyen. Persze ő is beszél olyasmikről például, hogy minden játékautomatának megvan a maga algoritmusa, azt kell figyelni és elcsípni, és ebből a megfontolásból ő sohasem ugrik neki egyből egyetlen a játékgépnek sem, hanem előbb megnézi, aznap hogyan teljesített a masina. (És akkor még ott van az a dilemma is, hogy az addig a nyereményekkel bőkezűen vagy éppen a fukaron bánó gépekhez érdemes-e letelepedni.) De azt is ez a vendég mondja nekem, hogy megélhetési kaszinós nincsen.

Mert az, aki azzal a szándékkal ül le játszani, hogy fellendíti a családi költségvetést, eleve anyagi csődre kárhoztatja magát.

Lehet, hogy első ízben nem, de hosszú távon biztosan. Ahogyan azzal sem szabad nekilátni, hogy amit tegnap eljátszottam, annak ma visszanyerem a dupláját, egy nyerő napon pedig nem tanácsos visszatérni abban a reményben, hogy folytatódik a szerencsés széria. Ezek tulajdonképpen azok az ismérvek, amelyek egy szerencsejáték-függő magatartását jellemzik.

Ezekkel a sajátosságokkal természetesen a személyzet tagjai is tisztában vannak, de legfeljebb annyit tehetnek, hogy megkérdezik a láthatóan elcsigázott vendégtől, nem fáradt-e. Ezt már egy teremfőnök meséli nekem, s rutinosan engem is megkérdezett: „Maga mióta van itt?” Egyébként meg is lepődtem, hogy szóba állt velem, mert a személyzet és a vendégek kapcsolata szigorúan szabályozott – érthető okokból, és ez tulajdonképpen mindkét fél védelmét szolgálja. Egy igen csinos fiatal dílerlány például azzal magyarázta, miért nem visel névkitűzőt a többi munkatárssal ellentétben, hogy korábban több férfi vendég megkereste a Facebookon, és bejelölte, üzent neki…

Az érdeklődő vagy önmagukat érintettnek tartó játékosok egyébként a recepción tájékozódhatnak arról, hol kaphatnak segítséget a szenvedélybetegek, akár telefonon is (lásd keretes írásunkat a játékosvédelemről). Az viszont, hogy kinek az érdekét védi, hogy a fővárosi játékkaszinókban – egy kivételével – nincsenek ablakok, már nézőpont kérdése. Igen, így a vendégeknek nem kell attól tartaniuk, hogy a járókelők, bámészkodók az utcáról láthatják, kik múlatják éppen odabenn az időt. De az állandó mesterséges fényben igen könnyű elveszíteni az időérzékünket, és talán az sem véletlen, hogy egyetlen óra sincs a falakra kifüggesztve…

„Szégyellem, ha veszítek”

Érdekes a lélektana a nyerésnek és a veszítésnek is. Van, aki leplezetlenül számol be a többieknek dohányzás közben arról, mekkora összegbe „fáj” neki eddig az aznapi küzdelem. De akad olyan vendég is, aki zavarba jön, ha sorozatosan balszerencséje van valamely élő játékban: „Egyszerűen szégyellem magam a díler meg a többiek előtt, hogy milyen béna vagyok.”

Mindezt fűszerezi, hogy egyes kártyajátékokban nem pusztán a kaszinó az ellenfél: az asztalnál ülők sikere függhet a másik játékos taktikájától is. Ilyenkor megkezdődhet a hibáztatás, bűnbakkeresés, kinek-kinek vérmérsékletétől függően. „Életemben először jártam kaszinóban. A kártyajátékot ismertem, de nem jól jöttek a lapok, rutintalan is voltam, hát egy idő után már úgy éreztem, menekülnöm kell az asztaltól, mert mindenki engem okol, hogy a banknak kedvezett a szerencse” – meséli a 44 éves Marianna. És hozzáfűzi, „azóta már sok-sok év telt el, de a kártyától a mai napig távol tartom magam, maradok a rulettnél és a gépeknél, persze feltéve, hogy van egy kis pluszpénzem. Egyébként gyakrabban van, amióta elváltam, mert már nem kell az egykori férjem ámokfutásnak beillő játékát finanszírozom”. Ő a dohányzásra kijelölt helyeket kaszinóhíradónak hívja, mert ahogyan meséli, itt lehet megtudni pletykákat arról, ki kinek mennyivel tartozik, és ki ütötte meg legutóbb a főnyereményt. „Itt hallottam legutóbb azt a szomorú hírt szintén, hogy valakinek a háza is elúszott, a felesége és a két gyereke most a családok átmeneti szállásán lakik. Még azt sem tudom, igaz-e egyáltalán a történet. De korábban rebesgették róluk, hogy régóta adósságspirálban vergődnek. Nem csak a két szülő gépezése miatt, de az is hozzájárulhatott, abban biztos vagyok.”

Szintén Marianna meséli, hogy itt olykor óhatatlanul hallja mások telefonbeszélgetését.

„Időnként érdekes dolgok hangzanak el. Volt már, aki azt mondta, a postán van, de mindjárt végez, és olyan is, aki azt füllentette: éppen a metrón ülök, drágám…

Még szomorúbb, amikor arra leszek figyelmes, hogy valaki izgatottan azt kéri, hozzanak neki ide azonnal még pénzt. Ez rossz jel, én már csak tudom, voltam hasonló esetben eleget a telefon másik végén.” Szóval Mariannának nem sok újat lehet mondani arról, milyen az élet egy játékos mellett. „De ennek már vége, a volt férjem külföldön él, és már más kosztpénzét tömi a gépekbe.” Ő maga azóta szintén új partnerkapcsolatra lelt. „A történetünk pikantériája, hogy egy kaszinóban ismerkedtünk meg. Mondom én, hogy a dohányzóban történnek a legizgalmasabb dolgok! A párom is ott lépett oda hozzám. Ja, és egyébként életében először járt akkor kaszinóban, és eddig utoljára is, nem fogta meg ez a világ. Azt mondja, ő már megütötte a főnyereményt, minek jöjjön ide.”

via GIPHY

Ezek után értem is, miért fogalmaz így Marianna: „Szeretetben élünk. És őt nem zavarja, hogy hétvégenként olykor eljövök, játszom egy kicsit, még értem is jön ilyenkor.” Pest mellett egy családi ház a közös otthonuk, Marianna egyetemista lánya is velük lakik, a felső szinten egy szeparált kis garzont alakítottak ki neki. „Van, hogy hét közben szinte nem is látjuk őt. A párom hamarabb szokott elkezdeni aggódni: nem alszik, nem eszik ez a gyerek!? Amúgy »ez a gyerek« 23 éves, idén fejezi be a mesterképzést.” Hogy Marianna lánya a gyógytornász hivatást választotta, talán nem véletlen, hiszen éppen idén lesz huszonöt éve, hogy édesanyja az egészségügyben dolgozik. „Ráadásul ugyanazon a munkahelyen!” Sőt, ugyanazon háziorvos mellett asszisztens ennyi éve. „Istenem, milyen hosszú ideje! A doki szokta is mondogatni, Mariannám, maga több évet adott nekem az életéből, mint a férjének, csak aztán az évfordulónkon el ne felejtse megtenni a 25-öst!”

Sokasodjatok

Nyilván annak is megvan a pszichológiai magyarázata, hogy többnyire mindenki mások mértéktelen játékáról mesél, míg a sajátját szinte soha nem tekinti annak. És persze tanácsok is hangzanak el beszélgetés közben. Én is kaptam. Egy idősebb úr például azt kérdezte tőlem, járok-e lottózóba. Rosszat sejtettem, de végül bátortalanul bevallottam, olykor igen. Mire ő: „Ne lottózzál, lányom, az hülyeség!” Hát…

De jócskán vannak olyan látogatók is, akik valóban kikapcsolódni járnak ide. Párok, társaságok, még éppen legénybúcsút tartó fiatalokkal is össze lehet futni. Utóbbiak például őszinte, kitörő örömmel ünnepelték a legkisebb nyereményt is. „Lehet ez kulturált, felelős szórakozás is egy színházlátogatás után vagy egy közös vacsora előtt. Sok ilyen vendég van” – mondja az említett teremfőnök, aztán hozzáfűzi: reméli, egyre többen lesznek.