Hetente minimum egy új ruha – A fast fashion romba dönti világunkat?

A ruházati cikkek még sosem voltak ennyire olcsók és könnyen hozzáférhetőek, mint ma, amikor szinte mindennap belefutunk valamilyen leárazásba a plázákban vagy az online shopokban. Újabb ruhadarabokra teszünk szert, amikben még jobban nézünk ki, például kisebb a fenekünk, laposabb a hasunk, vagy csak jobban érezzük magunkat a bőrünkben. (Nagyon) rövid ideig.

Az egyik legszennyezőbb iparág

A fast fashion uralja a divatipart, de abba nem szoktunk belegondolni, és nem is tudunk róla szinte semmit, miből készülnek a ruhadarabok, amiket viselünk, és hol, kik, milyen körülmények között készítették őket. Arról nem is beszélve, hogy mi történik velük, amikor már nem kellenek, és kidobjuk őket… Elégetik őket? Vagy ha újrahasznosítják, mekkora részüket? A ruhaipar olyan sebességre kapcsolt, ami miatt teljesen követhetetlenné vált a körforgás.

Mengyán Eszter a Holy Duck! blog alapítója. Ő először csak pár cikk erejéig akart foglalkozni a fenntarthatósággal, ám teljesen beszippantotta a téma. „Ledöbbentem, és nem értettem, hogy ezzel foglalkozom évek óta, hogyhogy nem vettem észre, mi történik ebben az iparágban?”

„A ruhaipar a tíz leginkább környezetszennyező iparág között van a világon, egyes források szerint az olajipar után a második legkárosabb, de ezt hivatalosan nem támasztották alá. Nagyon-nagyon sokat termelnek nagyon olcsón, a ruhák gardróbban töltött ideje pedig lerövidült, már messze nem hosszú évekre vásároljuk őket. Legyártják, te megveszed, és pár alkalom után adod is tovább, mert kell a hely az újnak. Havonta új kollekciók jelennek meg, a korábbi két évszakos gyakoriság – tavasz–nyár, ősz–tél – már a múlté.”

Az elmúlt húsz évben megnégyszereződött a ruhaipari termelés. Az adatok sokkolóak: 80 milliárd ruhadarab készül évente, miközben egyetlen pamutpóló előállításához 2720 liter édesvízre van szükség (ebbe beletartozik a gyapot termesztése, az anyag előállítása, festése stb. során felhasznált víz is).

És hogy mennyire becsüljük meg a ruháinkat? Az Egyesült Királyságban 140 millió font értékű ruhanemű végzi a szeméttelepeken – évente. Hasonló a helyzet az USA-ban, ahol 10,5 millió tonna használt ruhát égetnek el minden évben, miközben csak a kidobott mennyiség mintegy 15 százaléka kerül újrahasznosításra vagy adományozásra a fashionrevolution.org szerint. Hazai adat jelenleg még nincs, de a túlfogyasztás már itthon is jelen van.

„Iszonyú nyomás van az embereken a mesterségesen generált trendek, az állandó újdonságok miatt. A fast fashion boltokban minden arra sarkall, hogy vedd meg most azonnal, különben lemaradsz róla. Pedig azt a tökéletes farmert később is meg fogod találni…” – mutat rá Mengyán Eszter.

Érdemes lenne megszámolni, hogy az év 365 napjából hány napban van leárazás a plázák ruhaboltjaiban, alsó hangon az év egyötöd részében biztos. Mintha az egész esztendő egy véget nem érő „sale-szezon” lenne, legalábbis ami a ruházati kiskereskedelmet illeti.

Te kinek vásárolod a ruhádat?

Lehet, hogy elsőre meglepő a kérdés, de ha őszintén belegondolunk, a ruhavásárlás indoka ritkán az, hogy szükségünk van rá, például mert a korábbi darab tönkrement, kifogytuk, kihíztuk. Sokkal gyakoribb, hogy a shoppingnak valamilyen pszichológiai oka van: boldogok vagyunk, vagy éppen szomorúak, esetleg egyszerűen unatkozunk, és „besodródunk” egy boltba. Jellemző, hogy nőként nem a valós élethelyzetünknek megfelelő darabokat tesszük a kosárba, hanem egy olyan „fiktív én” ruhatárába passzolókat, akivé válni szeretnénk. Ez lehet motivációs ruha, amibe „majd belefogyunk” (még el sem kezdtünk sportolni, de már van három kisebb méretű nadrágunk), de az is előfordulhat, hogy szuperül néz ki egy nagyon szexi, mélyen dekoltált felső, ezért megvesszük, miközben mi általában a kényelmes pulcsi-farmer-sneaker vonalon mozgunk.

Kik készítik a ruháinkat?

A fenntarthatóság másik aspektusa a környezeti terhelés mellett az, hogy kik és milyen körülmények között gyártják azt a ruhaneműt, amit mi olcsón szerzünk be. Mi az igazi „ára” ennek az olcsóságnak? Mengyán Eszter szerint az igazi probléma az, hogy a ruhaipar gyakorlatilag teljesen átláthatatlan. A ruhakészítés folyamatát szétszedik, a tervezés egy központban zajlik, de az előkészítés, a gyártás egy teljesen másik ország másik városában. A nyersanyagok előállítási körülményei is megérnének egy külön cikket – akit jobban érdekel a téma, ajánlom, nézze meg a The True Cost című dokumentumfilmet.

2013-ban Bangladesben összeomlott a Rana Plaza nevű épület, több ezer embert temetve maga alá. A plázában varrónők dolgoztak, európai ésszel felfoghatatlan körülmények között: 14-16 órás munkanapokat teljesítettek a hét minden napján a forróságban, ha ki kellett menniük a mosdóba, külön engedélyre volt szükségük. Mindennapos volt a testi fenyítés is, mindezt 2-3 dollárért naponta, sokak számára ugyanis ez az egyetlen pénzkereseti lehetőség. A dolgozók korábban többször is jelezték, hogy veszélyes az épület, repednek a falak, de nem engedték őket máshová. A balesetben 1134 ember halt meg, és mintegy 2500-an sebesültek meg olyanok, akiket sikerült élve kimenteni a romok alól. És ez csak egy gyár a sok ezerből.

A tragédia után elindult a Fashion Revolution mozgalom, amelynek elsődleges célja, hogy az emberek kezdjenek el kérdéseket feltenni a divatiparral kapcsolatban, akarjanak minél több információt megtudni a ruháikról, hiszen, mint minden esetben, a fogyasztók itt is a pénzükkel szavaznak.

Azonban mielőtt még nagyon belelkesednék, hogy minden jobb lesz, a szakértő rögtön lehűti a lelkesedésemet: „Nem lehet információhoz jutni. Ami a címkét illeti: ha az utolsó öltéseket az EU-ban csinálják, már ráírható, hogy »Made in EU«.”

Mit tehetünk, ha szeretnénk fenntarthatóbb módon vásárolni?

„Nem kell lemondani a vásárlásról, de érdemes visszalépni és lelassulni – feleli a kérdésre Mengyán Eszter. – Rengeteg ruhád van otthon – darabonként nézd át őket, és kérj tanácsot akár szakembertől is, hogy mi áll jól. Egy régi ruhának is nagyon lehet örülni, amiről már el is felejtetted, hogy megvetted… és annyira nem változik gyorsan a divat. A saját stílus megtalálása és az önismeret a kulcsa a tudatos ruhatárnak. A ruhahalmozás általában érdekes kérdéseket vet fel, amivel sokan nem akarnak szembesülni: mi az oka, hogy sokkal több ruhám van, mint amennyit egyáltalán hordani tudok?

A cél az lenne, hogy minél hosszabb ideig tartsuk használatban a holmijainkat. Amikor alaposan átnézzük a szekrényeket, vadonatúj szetteket is összeállíthatunk. Ez kicsit olyan érzés, mintha ingyen bevásárolnál – a saját gardróbodból. Azokat a darabokat, amiket nem akarunk többet hordani, lehet barátnőkkel, kollégákkal, rokonokkal csereberélni, online eladni, esetleg adományboltokban leadni.”

A másik hasznos beszerzési forrást a second hand boltok, alias „turik” jelentik. Sokan ódzkodnak tőlük, pedig nagyon jó minőségű, márkás darabokat lehet náluk beszerezni – igaz, szerencse és gyakorlat is kell hozzá, és tény, hogy itt is megvan a halmozás veszélye. A turik népszerűsége világszerte nő, 2016 óta 22,5%-kal nőtt a környezetvédelmi okok miatt second hand ruhákat vásárlók száma (Ethical Consumer Markets Report 2018). Ugyanakkor érdemes abba is belegondolni, hogy az eladatlan használt ruha végül a harmadik világ országaiban köt ki, és már ők sem tudnak mihez kezdeni az évente akár 100 tonnányi használt „ronggyal”, arra viszont alkalmas ez a mennyiség, hogy a helyi kézműves ipart megölje.

Dicséretes persze emellett a hazai tervezők támogatása, azaz a magyar designer darabok vásárlása is, de lássuk be, az nem túl életszerű, hogy a teljes ruhatárunk így épüljön fel. Amennyiben viszont megtehetjük, és valóban szükségünk van rá, vagy nagyon beleszerettünk, érdemes beruházni egy-egy darabra, amit évek múlva is szívesen viselnénk – a többi származhat másodkézből, egy egészen kis rész pedig lehet fast fashion is, hiszen azt szinte lehetetlen teljesen kiiktatni.

Az alapanyag-választásnál végül segítség lehet az is, hogy léteznek minősítőrendszerek (pl. GOTS), amelyek garantálják, hogy a ruha anyaga fenntartható, környezetbarát módon készült. Ez általában jelentősen drágítja a terméket, és itt is bizalom a fő faktor, hiszen egy független auditnak elhihetjük, hogy „ökoanyagú” ruhát vettünk.

Hogyan tovább?

A legfontosabb persze a fogyasztás csökkentése lenne, de ez elég nehéz feladat, főleg a tizen-huszonévesek veszélyeztetettek, náluk jelentős a csoportnyomás. Egyelőre a Holy Duck! és a hasonló blogok, influencerek is csak keresik az élhető megoldást, felhívják a figyelmet bizonyos kezdeményezésekre, tervezőkre vagy arra, hogy akár az átlagos magyar pénztárcával kompatibilis helyeken is találni minőségi, fenntartható forrásból származó alapanyagokból készült ruhadarabokat (pl. Aldi, Lidl, Tchibo). Nagyon jó hír ugyanakkor, hogy egyre inkább terjed a tudatosabb fogyasztói hozzáállás a fiatalok körében is, például több influencer bojkottálja a fast fashion márkákat (legutóbb Angliában a Primark ellen akcióztak).

Az mindenesetre egészen biztos, hogy a divatipar jelenlegi működése és az átlagos magyar ruhavásárlási szokások nem fenntarthatók. Ha nem változtatunk, és nem történik egy jelentős iparági átalakulás, lassan maga alá temet minket a rengeteg ruha.

Moharos Melinda