Schall Eszter: Kint és bent
Soha nem kerültem még utcáról lakásba, de azt gondolom, nehéz lehet. A lakásból utcára irány bezzeg könnyű. Elég egyszer elválni, anno svájci frank alapú lakáshitelt fölvenni… Velem is megtörtént, de azon szerencsések közé tartozom, akik megmaradtak hajlékosnak. Sosem felejtem el azokat a hónapokat, amikor egyre feljebb kúszott a törlesztőrészletem, és megismerkedtem a zálogház intézményével. Egy szeretett rokonom gondoskodott akkor rólam azzal, hogy meghalt, és rám hagyta a fele házát. Ha ez nem így történik, talán éppen most árvereznék a lakásomat. Sokan billegünk életünk egy-egy szakaszában a peremen.
Az utcával az a baj, hogy elveszi az emberhez méltó élet reményét. Minden visszagondozásnak az az egyik nehézsége, hogy ezt a reményt visszaadja. Hogy elhiggye a hajléktalan (az alkoholista, a balesete után járni tanuló, a huzamosan munkanélküli, satöbbi), hogy még visszakerülhet a „normális” emberek közé. Egy hajléktalanszállóban ez kilátástalannak látszik, hiszen az nem otthon, hanem megőrző, ahová azért engedik be, hogy ne legyen szem előtt, és addig se igyon. Ezért szeretem, hogy az Utcáról Lakásba Egyesület az „elsőként lakhatást” szemlélettel közelíti meg a hajléktalanság problémáját. Azzal segít lakhatáshoz jutni, hogy az önkormányzatokkal szerződve rossz állapotú szociális bérlakásokat újít fel, és megtanít újra „lakni”. Ehhez biztosít anyagi támogatást ez az aukció is. Azok a hétköznapi, „normális” emberek pedig, akiket a projektbe bevon, nemcsak konkrétan azt adják, ami a felszínen látszik – a munkájukat, idejüket, pénzüket -, hanem az együttérzés és az összefogás melegét. Amiből egyébként a legnagyobb hiányunk van nekünk, hajlékosoknak is.
Az Otthonmesék összefogás ebben az esetben írók, meseillusztrátorok és hétköznapi emberek együttműködését jelenti: olyan egyszeri akciót, amelynek során rövid szövegekkel illusztrált képekre lehet licitálni – már csak alig öt napig! –, és a befolyó összeg azokat segíti, akik az utcáról lakásba igyekeznek.
Most elmondom, én melyik képre licitáltam, és miért. Kint és bent – ez a címe. Egy vágyakozva (?) kíváncsian (?) kifelé tekintő szempár a harmadik emeleten – lehetnék akár én is – távcsővel meghosszabbítva a látótávolságát. Kalas Zsuzsa gyönyörű szöveget írt hozzá:
Kint tulajdonképp / pont olyan, mint bent / csak míg én kint vagyok / te pedig bent és figyeled / ahogy téged nézlek a leomló sárga fényben / én arra gondolok, hogy ez a fény / téged pontosan úgy ölel át / mint engem éjjel / a csillagok.
Kint egyébként hajléktalannak lenni nagyon nem olyan, mint bent, hajlékosnak. Fényévek választják el egymástól a kétféle létállapotot. Csakis egyetlen perspektívából nézve mindegy: odaföntről – bárki legyen is ott, aki néz. És ugyanaz lentről a hold, ugyanaz a sárga fény, ugyanaz az éjszaka, ugyanazok a csillagok. És ugyanaz onnan nézve az ember is, akár bent van, akár kint.
Nem magamnak venném ezt a képet, hanem egy iskolának. Annak a terézvárosi zeneiskolának, ahol dolgozom, és ahová olyanok járnak muzsikálni, akiknek közös álmuk egy zenepalota. Egy „kint és bent” ház, amely meleg, otthonos, miközben mindig nyitva a kapuja és minden ablaka. Hangok töltik meg, és mivel a hangok nem maradnak meg a zárt terekben, folyton kiszöknek. Ebben a zenepalotában sosincs éles határvonal a belső meg a külső világ között. A gyerekek és a felnőttek magukkal viszik a hangokat – a szívükben, a kezükben, a torkukban, a fülükben –, szabadjára engedik, aztán visszahozzák, tovább fényesítik. Ezért a mi kincseink sosem fogynak el. A mi zeneiskolánknak is voltak hajlék-gondjai élete száztizenöt éve alatt többször is. Legutóbb öt nappal ezelőtt is voltak, amikor annyi gyerek és szülő töltötte meg a koncerttermet Zeneiskolánk Éjszakáján, hogy a padlóra egy tűt sem lehetett volna már leejteni.
Egy ilyen zeneiskolai koncerten szempillantás alatt mindenkiről lehet tudni, hogy kicsoda és mit akar. Szülő az, akinek felvételre állított mobiltelefon van a kezében. A zenetanárt arról ismerni meg, hogy ritmusra mozog a feje, és láthatatlan kötelék fűzi össze azzal a gyerekkel, aki éppen játszik. A növendék pedig az, akinek hangszer van a kezében – vagy a torkában –, és maga a megtestesült figyelem, miközben az arcáról az sugárzik: együtt zenélni földöntúli boldogság.
Túl azon, hogy nálunk jó helye lesz a Kint és bent háznak, másokat is szeretnék licitálásra buzdítani. Továbbgurítom a mesegombolyagot Berg Juditnak. Hogy mi köze a mesékhez, azt – lévén szó Rumini kalandjainak írójáról -, nem kell magyaráznom. Régi kedves barátnőm ő, akit jól ismertem, azt viszont nem tudtam róla, hogy olyan, mint a mesebeli virágot lépő lány. Csak neki nem virágok nyílnak a lába alatt, hanem mesék. Akár a dzsungelben kóborol, akár az egyenlítő vonalán egyensúlyoz – merthogy legutóbb ilyen helyeken jártunk együtt Ecuadorban -, csodás kalandok és apró mesebeli lények rajzanak körülötte – de legalábbis a fantáziájában. Hogy aztán a legújabb könyvében új életre szülessenek.
Bódi Kati: Mamóka-otthon
Berg Judit: “Az Otthonmesék aukcióján én Miklya Zsolt Mamóka otthon című versére és párjára, Bódi Kati grafikájára licitáltam. Zsolt versét nem sokkal a születése után olvastam, és egészen szíven ütött, milyen gyönyörű. A saját dédmamám jutott róla eszmbe, aki emlékeim szerint ugyan nem kötött és horgolt, hanem a konyhában készítette nekünk, dédunokáknak a sok finomságot, de ez a konyhai világ éppen olyan kerek és meghitt volt, mint a Zsolt és Kati által megidézett kötögető mamókáé. Lőrincen, ahol dédiék és a nagyszüleim éltek, és ahol anyukám is nevelkedett, nagyapó halála után is belengte a házat a dédiből áradó szelíd derű, ugyanaz a nyugalom, békés szeretet és elfogadás, ami Zsolt verséből és Bódi Kati képéből is árad. Dédi miénk volt és értünk élt, de közben éreztük az ő saját világának jelenlétét is, a csöndes mosolyait, a horgolt csipketerítők és csillogó ezüstevőeszközök közt csendesen szálló imáit, a köténye sarkával nagy ritkán elmorzsolt könnyeket. Mi dédunokák, öten, láttuk, érzékeltük a csendes magányát is, de sosem mertük szóvá tenni, és nem mertünk behatolni ebbe a világába, inkább önfeledten sütkéreztünk a ránk irányuló szeretetben.
Szeretem Bódi Kati grafikáján is ezt a csendes derűt, amit ugyan átsző a magány, de amelyre feloldást ad a mamóka lábánál heverő kutya és a kerítésnek támasztott bicikli, amellyel – érzésem szerint – talán éppen az egyik dédunoka érkezett látogatóba.”
Most még bárki vehet meseillusztrációt magának vagy akinek szeretne! Május 7-e éjfélig lehet licitálni az Utcáról Lakásba Egyesület Otthonmesék-oldalán. Aki pedig licitált, és megindokolná, hogy miért arra a képre és versre esett a választása, az Utcáról Lakásba Egyesület FB-oldalán megteheti. Ezzel egyúttal továbbadja a stafétát is.