Ha a lányomra nézek, furcsa tudni, hogy hiába éltünk le együtt már három eseménydús évet, ő ezekből semmire nem fog emlékezni. A hároméves korunk előtti emlékeink törlődnek (vagy eleve nem is rögzülnek?). Sajnos vannak esetek, amikor azt mondhatjuk, hál’ istennek. Különös viszont az, ha nemcsak a lelkünk, de a testünk is őriz nyomokat. Olyan történések nyomát, amiket – bár átéltük, elszenvedtük őket – csak elmesélésből ismerünk.
Ducza Róbert életét teljesen megváltoztatta egy olyan szerencsétlen véletlen, ami csecsemőkorában történt vele, és aminek a jelentőségére csak lassan ébredt rá – ahogy nőtt, ahogy az értelme fejlődött. Olyasmi miatt pecsételődött meg a sorsa, amire még csak ráhatása sem volt.
Egy bükkaljai faluban, Sályon élt negyven évvel ezelőtt Ducza József és Ducza Józsefné Kiss Klára két kisfiukkal. Családi házukat saját kezűleg építették, ahogy az a nyolcvanas években gyakori volt. Kétszintes épület fürdőszobával, központi fűtéssel – nagy büszkeség. Klára a konyhán dolgozott, férje a közútépítő vállalatnál volt sofőr. Munkájuk mellett vállalkozást akartak indítani – már meg is volt ehhez vagy hatszáz csirkéjük.
Február 28-a volt a tragikus nap. Pontos leírást senki nem tud adni az eseményekről; a szemtanúk közül már senki nem él. Annyi biztos, hogy hideg volt, olajkályhával fűtöttek. A kályhából kifolyt az olaj, és begyulladt. József és felesége menteni akarták a házat, amiért annyit dolgoztak. Puszta kézzel felkapták a lángoló vaskályhát, és próbálták kicipelni az udvarra. Hétéves kisfiuk ki tudott futni a teraszra, így nem sérült meg. Az édesanya viszont – vélhetően a sokkhatás miatt – nem figyelt rá, hogy másfél éves kisfia, Robika ott van a karjában. Mindhárman nagyon megégtek. Az édesanya annyira, hogy nem élte túl a balesetet; néhány hónap múlva meghalt a kórházban. A kisfiúnak is súlyosan megégett az arca és mindkét keze. Mindaz a bőrfelület, ami kilógott a pólyából.
Nincs magyarázat. Ha az anya előbb leteszi a gyereket, és csak aztán rohan a kályhához… ha a bátyja kezébe adja… ha inkább mindannyian menekülnek…
Negyven év telt el azóta. Itt ül előttem az egykori pici gyerek, már felnőtt férfiként, arcán és kezén a tűzeset nyomával.
Én tudom, mit jelent összerakni egy házat az embernek a saját verejtékével. Amit csak tudsz, megteszel érte. Apuék menteni akarták a menthetőt.
Annak idején Róbert bátyja kiabált segítségért. Jöttek a tűzoltók, a mentők – majd három év kórház. Négyéves korára a kisfiú már harminc műtéten volt túl. Harmadfokú égést szenvedett el, bőrcserére szorult. Emiatt ma nemcsak ott vannak sebhelyek a testén, ahol megégett, hanem új helyeken is, ahonnan bőrt vettek.
Ducza Róbert (Fotó: Leéb Ádám)
„Az első emlékeim az óvoda utolsó évéből vannak. Például hogy nem szerettem aludni, egyszer haza is szöktem. Mikor először bementem, sírtak a gyerekek. Akkor még nem tudtam miért, nem tudatosult bennem, hogy más vagyok. A falunkban aztán könnyen barátkoztam, úgyhogy boldog, tényleg, boldog évekre emlékszem vissza.”
Róbertet édesapja és nagymamája nevelte. Az apa keveset volt velük, sokat dolgozott, hogy a két gyereket egyedül is eltartsa. Néha elvitte valamelyik fiát az útépítésre.
A mai napig nagyon szeretem az aszfalt illatát. Meg a nyarakat a szőlőben. Ha megkérdezték, mit szeretek a legjobban csinálni, azt mondtam, kapálni. Jó érzés volt látni az eredményt.
Az általánossal, majd a középiskolával együtt jöttek a nagyobb nehézségek. „A táborban mutogattak rám, csúfoltak, hogy fasírtképű, meg ilyenek. De az unokatesóm meg a bátyám mindig megvédtek. Aztán elkerültem nagyvárosra, középiskolába. Otthon mindenki ismert kiskorom óta, tudta a történetemet. De itt senki. Mutogattak rám a villamoson, nézd már, milyen feje van…”
Azóta is az a leggyakoribb kérdés, amit Róbert kap, hogy mi történt az arcával. „Több százszor el kellett már mesélnem, még angolul is elmondtam. Ma már nem okoz nehézséget, bár ha valaki bunkón nyilvánul meg, nem válaszolok. Voltam például egy tanfolyamon, ültünk a teremben, amikor valaki hangosan odaszólt: öcsém, veled meg mi történt, hogy nézel ki?! Ezzel nehéz mit kezdeni. De szerencsére ritka. Azt viszont a mai napig kérdezgetik, hogy vagyok képes így élni. Hát, ezzel kell élni, úgy élek, ahogy tudok. Egy időben bulizásba, piába fojtottam a dühömet, hál’ istennek épp időben visszajöttem a perem széléről. Egyébként nem is annyira magát a bámulást látom, inkább mindig azt, ahogy az emberek elkapják a tekintetüket. De mostanra függetleníteni tudtam magam attól, hogy mit gondol, aki szembejön. Látod, itt is csomóan megnéztek. Nem számít.”
„Hát, ezzel kell élni, úgy élek, ahogy tudok” (Fotó: Leéb Ádám)
A kamaszkor nagy csalódásokkal telt, de azért Róbert biztosít róla, hogy volt barátnője, több is. Leginkább olyanok, akiket még gyerekkorából ismert, mert idegenként sosem mert odamenni senkihez. Később az online társkeresőkkel is megpróbálkozott, bár szerinte nem tud olyan fotót csinálni magáról, ami ne lenne meghökkentő.
Nézem a közösségi oldalakon, hogy manapság a fiataloknak mennyire fontos a külső. Hogy milyen a ruha, milyen a smink. Tudnék mit mondani nekik. Ha számítana a szavam.
Róbert plasztikai műtétei a mai napig zajlanak. Gyerekkorában amennyire tudták, helyreállították az arcát, de senki nem mondta neki, hogy lehetne ez az eredmény jobb is esztétikai műtétekkel (amik persze költségesek).
„A középiskolában gondoltam először arra, hogy ezt az arcot meg kell változtatni. Én ugyan nem láttam magam csúnyának, de mások igen, ezért nem hittem el, hogy leérettségizhetek, lehet szakmám, munkahelyem és feleségem… Elkezdtem orvosokat keresgélni, egyedül mentem mindenhova.”
Miskolcon először azt mondták neki, törődjön bele a helyzetbe. Ment tovább Debrecenbe, Pestre, de ugyanezt kapta. „Akkor láttam a Friderikusz Show-ban egy dokit, aki Brazíliában tanult, akkor jött haza. Így jutottam el dr. Grigalek Gáborhoz.”
Robi akkori osztályfőnöke, kollégiumának igazgatója és egy nevelőtanára létrehozott egy alapítványt „Ducza Róbert felépüléséért” néven. Egymillió forint gyűlt össze 1995-ben – ez elég volt az első műtétekre, az orvos pedig azt mondta, a továbbiakat ingyen elvégzi. Ez óriási dolog volt, de sok szenvedéssel járt. Mivel a karjáról is kellett bőrt átültetni az arcára, kétszer két héten át úgy élt, hogy a karját odavarrták az arcához, hogy az élő szövet saját anyagcseréje segítségével szervüljön. „Brutális volt. A végén már erős műtéti altatót adtak, hogy egyáltalán tudjak aludni éjszakánként” – emlékszik. Robi külseje sokat mozdult az egyre elfogadhatóbb felé, ma már inkább csak a színek közötti kontraszt zavarja. Igaz, több mint harminc műtét árán érték el ezt az eredményt.
„Nem hittem el, hogy leérettségizhetek, lehet szakmám, munkahelyem és feleségem”(Fotó: Leéb Ádám)
A férfi környezetmérnök lett, és munkát is kapott: kezdetben vezető volt egy szennyvíztisztító telepen, ma pedig projektkoordinátor és víziközmű-beruházások műszaki ellenőre. „Ha az utcáról próbálnék elhelyezkedni, valószínűleg nehezebb lenne. De így, hogy az előző munkahelyemről jó referenciákkal és ismerősökön keresztül jöhettem, sokkal könnyebb volt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy itt dolgozhatok. Ez a legempatikusabb közeg, amit ismerek – a főmérnöktől az utolsó emberig semmi megkülönböztetés. Ha időnként kórházba kell mennem, tudomásul veszik.”
Ja igen, a kórház. A sors úgy lehetett vele, hogy nem próbálta meg még eléggé őt. Jóindulatú agydaganatot találtak nála, amit ki kellett operálni, ennek következtében lebénult a bal arcfele, elment a bal oldali hallása, és a műtét helyén mindennapos neuropátiás fájdalmai maradtak vissza. „Ez talán jobban nyomaszt, mint a tűzeset, jobban megkeserítette az életemet.”
Szerencsére ekkor már nem volt egyedül: tizenkét éven át volt házas. „A feleségem látott egy előadáson, aztán megismert a metrón. Megszólított… Később azt mondta, már akkor eldöntötte, hogy én leszek a férje. Ő száz százalékig elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Még a kacska ujjaimat is szerette.”
Most, hogy válnak, Róbert úgy fogalmaz, két gyászfolyamat zajlik egyszerre, merthogy édesapja a közelmúltban hunyt el.
Túl kell, hogy éljem ezt is, és a mindennapokban felfedezem, hogy túl is élhető. Még ha nagyon fáj is sokszor.
Az édesapa többszörös stroke után került idősek otthonába. „Szegény apu… Szerintem érzelmileg nem dolgozta fel, ami velünk történt. Magába zárt mindent, a tűzről sem beszélt soha. Annak idején volt, aki azt terjesztette, hogy gyújtogatás volt, mert valamin összevesztek. Milyen lehet ezt visszahallani, mikor gyászolod a feleséged, a fiad meg megég, és te is… Én sose vádoltam őket. Ki tudja, mit csinálnék abban a helyzetben. A végén vele voltam, amíg az orvosok engedték. Tudom, hogy nagyon menni akart, nem szeretett már élni, mindig ezt mondta. De azért nagy harcos volt az öreg.”
Kérdezem Robit, anyukájáról van-e fotója.
„Van, persze. Szép volt, szőke, mosolygós meg jószívű – azt mesélik. Leginkább rá hasonlítok. Mármint a fejformám, mert a többi már nem. Rólam nem nagyon maradt kép gyerekkoromból, engem nem sokat fotóztak.”
Fotó: Leéb Ádám
Ez már így van, így kellett lennie – mondja Robi. „Azért, mert ilyen vagyok, nem kell megerőszakolni az életet. Teszem a dolgom. Van egy kis kertem, szeretek a virágokkal bíbelődni, rajzolni, kicsit sportolni, olvasni – szóval tök átlagos fazon vagyok. Annyi, hogy mindig van bennem egy furcsa érzés, amikor közelednek a februári hidegek. A huszonnyolcadika.”
Néhány éve érik benne a gondolat, hogy sorstársakat találjon, mert azt mondja, az élete ezen területén „totál egyedül” van. „Szeretett a feleségem, szeretnek a barátaim, a rokonaim, de ezt a részt, hogy ez mit jelent, csak az érti igazán, aki hasonló sérüléssel él. Itthon még nem láttam ilyen embert, pedig nagyon jó lenne, ha jelentkeznének. Kell, hogy legyenek, hiszen ha jól tudom, évente háromszáz gyerek ég meg súlyosan. Ők vajon hol vannak, mi van velük ma?”
Ducza Róbert azt kéri, ha bárki felvenné vele a kapcsolatot, itt jelentkezzen: magyaregesiserultek@gmail.com