Mondja, kit akart megbüntetni az öngyilkossági kísérlettel?

Az öngyilkosság megelőzésének világnapja alkalmából második ízben adták át az Öngyilkosság-megelőzés díját egy olyan civilnek, aki nem foglalkozásából adódóan, pszichológusként vagy pszichiáterként végez prevenciós tevékenységet. Tavaly Szilágyi Lenke fotográfus, az Open Society Archives (OSA) munkatársa kapta a díjat, aki a magyar rendőrség helyszínelési fotóarchívumának öngyilkossági helyszínelési képeiből készített kiállítást. Idén Kovács Zsolt hajdúnánási mentőtiszt kapta a díjat, aki Hajdúnánás minden iskolájában évente tart öngyilkosság- és drogprevenciós előadásokat.

„Az öngyilkosság megelőzése ugyanolyan komplex dolog, mint maga az öngyilkosság problémája. Egyszerre egészségügyi és társadalmi szintű probléma – mondja Oriold Károly, a Lélekben Otthon Alapítvány alapítója.  Az alapítvány 2010 óta próbálja ledönteni a tabukat, és a közbeszéd tárgyává tenni az öngyilkosság ügyét; öngyilkosság-megelőző civil mozgalma országos szintű prevenciós hálózat kialakításán dolgozik, segíti az életüket eldobó emberek hozzátartozóit, jogsegélyszolgálatot működtet, konferenciákat tart és információs kiadványokkal támogatja a bajbajutottakat és családjaikat. 

„Az elmúlt tíz évben megháromszorozódott-megnégyszereződött a lelkisegély-vonalak igénybevétele, ezzel arányosan csökkent az öngyilkosságok száma. Fontos adat azonban, hogy 2018-ban 1656-an haltak meg öngyilkosságban és 560-an közlekedési balesetben. Az öngyilkosság költsége évente fejenként 30 millió forint körül jön ki, ami iszonyú mennyiségű terhet ró a társadalomra. Ennek ellenére nincs öngyilkossági prevenciós kormányprogram, amely először definiálná, milyen társadalmi rétegek veszélyeztettetek öngyilkosság szempontjából, majd kidolgozna terveket, eszközöket a célok megvalósításához. Azokban az országokban, ahol vannak ilyen prevenciós programok, ott a társadalombiztosítás vállalja fel és koordinálja az ügyet, nálunk viszont senki sem ellenőrzi a NEAK-ot (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő – a szerk.), hogy milyen prevenciós programokat dolgoz ki akár a kardiovaszkuláris betegségekre, akár a depresszióra, az alkoholizmusra vagy az öngyilkosságra.”

Maradnak az egyéni hősök

Az öngyilkosságok számának csökkenése ellenére a szakértő szerint van egy alapvető hiba a mindenkori kormány öngyilkosság-prevencióhoz való hozzáállásában, hiszen mint mondja: „nem azért kell prevenció, hogy lekerüljünk a szégyenfalról, hanem azért, hogy a honfitársainkat megmentsük a fájdalomtól és a tragédiától.” Első lépés lehetne  a probléma össztársadalmi szintű felvállalása, de amíg ez nincs így, alulról szerveződő kezdeményezések és civilek látják el a társadalmi érzékenyítés és a prevenció feladatát. Például Kovács Zsolt, aki mentőtiszti munkája során feltűnően sok öngyilkossággal, öngyilkossági kísérlettel találkozott, különösen az 1990-es évek óta, vélhetően a megnövekedett szerhasználat miatt.

A prevenciós programok hiányát mutatja az is, hogy erről a témáról nagyon csekély ismeretekkel rendelkeznek a mentőtisztek, tanulmányaik során szó sincs öngyilkossági prevencióról.  Kovács Zsoltnak a rengeteg eset kapcsán ébredt fel az érdeklődése az öngyilkosság prevenciója iránt, több helyről próbált szakmai anyagokat szerezni. Ma pedig prevenciós előadásokat tart, és összeállította Hajdúnánás egészségvédelmi tervét is, amelyben külön hangsúlyt kapott az öngyilkosság-prevenció. Az országban egyedülálló módon nemcsak a helyi rendőrségen, orvosi ügyeleten terjeszti a Lélekben Otthon Alapítvány öngyilkossággal kapcsolatos szórólapjait, de valamennyi mentőkocsiban is elhelyezte a szórólapokat, melyeket az elhunyt családtagjainak ad át. Tapasztalata szerint még ma is számos egészségügyi dolgozó szájából hangzanak el durva, minősítő szavak egy akut krízis állapotába került embert illetően, de természetesen nem csupán az egészségügyi dolgozók szemléletén kellene változtatni ahhoz, hogy jelentős javulás történjen az öngyilkosság-prevenció területén, enyhüljön az öngyilkossággal gyakran kéz a kézben járó negatív sztereotípiák és a stigmatizáció. „Sokszor előfordul, hogy a környezet akár még biztatja is az öngyilkosság elkövetőjét, hogy kísérelje meg újra a tettét, annyira erős az ítélkezés ebben a témában” – fest elég sötét képet hozzáállásunkról Kovács Zsolt.

Prevenciós, önsegítő szoftverek

Az öngyilkosságra vonatkozó információ keresésének eredményeként talált weboldalak 10-30 százaléka ugyan támogatja, vagy akár elő is segítheti az öngyilkossági kísérleteket (gyakori jelenség az egymással a világhálón megismerkedő idegenek közötti „öngyilkossági paktum”), az internet segíthet is az öngyilkosság megelőzésében. Az alapítvány norvég, svéd, lengyel és osztrák szakemberek szerint hozta létre a hároméves ELLIPSE projektet, amely egyetemisták öngyilkosság-prevenciójára koncentrálva olyan coping és megküzdési technikákat tartalmaz, melyek segíthetik majd a jövő egészségügyében és szociális ellátásában dolgozók munkáját. „A projekt fő célja az öngyilkosság megelőzése, és egyfajta nemzetközi tudásmegosztás, olyan jártasságok, skillek kidolgozása, online oktatási programok fejlesztése, melyek segítenek felkészíteni akár a laikusokat, akár a szakembereket az öngyilkosság prevenciójára – ismerteti a programot Indries Krisztián, az ELTE adjunktusa, és hozzáteszi: – A program egyik fontos eleme a hat nyelven is elérhető szoftver, amely egy internetes önsegítő program lesz az öngyilkosok számára. Így ha valaki beírja a keresőbe az öngyilkosság szót, ez a szoftver jön elő a keresési eredményekben.” A szakértő szerint ez a segítség különösen jól jöhet a „cry for help” típusú embereknek is, akik ugyan legtöbbször csak jelezni akarják a világnak, hogy nagy bajban vannak, de őket is ugyanolyan szakértelemmel kell kezelni, mint azokat, akik a vonat alá akarnak ugrani. Ők akár az utolsó percekig is őrlődhetnek az élni akarás és a halálvágy között. Szépen mutatja be ezt a viaskodást a The Bridge című dokumentumfilm, amely azokat a túlélőket interjúvolta meg, akik a Golden Gate hídról ugrottak le. A legtöbben azt mondták, hogy bár egészen az ugrás pillanatáig romhalmaznak tekintették életüket, az ugrást követően rögtön megbánták a döntésüket.

A média is felelős

 „Az egyetemen a pszichiátriaprofesszorom mesélte, hogy amikor valaki bekerült az osztályára öngyilkossági kísérlettel, az első kérdése mindig az volt,  »mondja, kit akart megbüntetni?«. Ebben a pillanatban máris létrejött a kapcsolat segítő és áldozat között, ami elengedhetetlen a megnyíláshoz, a további öngyilkossági kísérletek megelőzéséhez” – állítja Oriold Károly. A prevenció fontos része a figyelmeztető jelek észrevétele a másikon, a megértő és együttérző segíteni akarás, illetve az, hogy mielőbb szakemberhez irányítsuk az illetőt, akinek a terápiás munka során lehetősége lesz nehézségeinek feldolgozásra, problémamegoldó készségeinek fejlesztésére.

Oriold Károly a média felelősségét is kiemeli. A Zöldlomb utcai, andornaktályai családgyilkosságok, kiterjesztett öngyilkosságok kapcsán is megfigyelte, hogy az újságok legtöbbször azt sugározták a társadalom felé, vannak bizonyos helyzetek, amikor az öngyilkosság elfogadható, ezzel viszont veszélyes példát mutathatnak a krízisben lévő embereknek. Szerinte az újságírók gyakran címkézik az eseteket, és az áldozatok és hozzátartozóik méltóságát nem becsülve olyan egyszerű magyarázatokat adnak az öngyilkosságokra, mint például „elhagyták”, „szexuális zaklatás áldozata lett”, „szerelmi bánata volt”, sőt az elkövetés mikéntjét is részletezik. „Honnan tudhatják az újságírók, miért lett valaki öngyilkos? Szakértők tudósítások és búcsúlevelek összevetése után azt találták, hogy a tudósítások folyamatosan megmagyarázták és elfogadhatóvá tették az öngyilkosságokat. Az ilyen tragédiák hátterében általában depresszió vagy a segítségkérés hiánya áll, de olyan is előfordul, hogy nem tudjuk, miért követték el az öngyilkosságot. Emiatt nagyon fontos, hogy a sajtó – a kiterjesztett öngyilkosság kapcsán is – betartsa, hogyan kell ezeket a tragédiákat megfelelően kommunikálni, és ezzel elkerülje, hogy a veszélyben lévő embereknek akaratlanul is hamis problémamegoldási módot sugalljon.”