Pikali Gerda és Fehér Anna – Furcsa pár (x)

Miért szeretitek ezt a próbafolyamatot?

Pikali Gerda: Eleve nagyon szeretem Neil Simont, több mint 20 éve játszom a Jane Fonda- és Robert Redford-féle Mezítláb a parkban színpadi változatát. Még a pályám elején találkoztam a Különteremmel, és most ez az előadás. Attól függetlenül, hogy ez egy vígjáték, minden nőnek saját sorsa van, drámája, életútja. Nagyon izgalmas kitalálni: ki honnan jött, és miért lett azzá, aki. Olive például egy penge agyú, tévés vezető, az élethez viszont semmi köze. Nincs szerencséje a férfiakkal, a múltban él, rettenetesen szétszórt, és állandóan keresi a boldogságot. Ahhoz, hogy a néző megértse, miért is ilyen furcsa ez a lány, a mélyére kell mennem.

Fehér Anna: Én is nagyon szeretem Neil Simont – a Játszd újra, Samet a Vígszínházban számtalanszor láttam –, de Gerdával ellentétben még nem játszottam. Szeretem a szituációra épülő humort, ami nagyon emberi és bármilyen szélsőséges, rossz helyzetben kiutat tud mutatni.

Szoktatok játszani azzal, hogy, amikor egy előadásra készültök, akkor elképzelitek  a karakteretek  életét?

Pikali Gerda: Persze. Teljesen föl kell építeni, hogy mik a szokásai, milyen illatot szeret, milyen rúzst használ, hányszor fürdik egy nap, hogy milyen ruhákat hord. Tényleg, a legapróbb részletekig fel kell ruházni tulajdonságokkal, szokásokkal, jellemzőkkel. Ugyanannyira kell ismernem őt, mint magamat.

Hányszor fürdik Irina a Feketeszárú cseresznyében, Monoriné az Eldorádóban…. :)?

Pikali Gerda: Monoriné cicamosdik… 🙂 Nem is, lehet, hogy néha ott kimarad egy-egy nap. Végül is az előadás elején megmosakodik egy lavórból is. Hát, Irina a kornak megfelelően tiszta lány volt :). Nyilván, akkor ez volt a maximum. Heti egyszer mentek fürdőbe 🙂 A kornak megfelelően, mindenki fürdött? 🙂
De nem jársz messze, tényleg ilyen részletességgel kell fölépíteni valakit. A szokásait, hogy milyen furcsa dolgai vannak, amik vissza tudnak térni, vagy részemmé válni.

Anna, Te?

Fehér Anna: Én nem vagyok ennyire részletes. Engem maga a szövet, a darab irányít. Ha már kellőképpen a szöveg birtokában vagyok, akkor kezdem „felöltöztetni” a figurát – képletesen és szó szerint. Az, hogy elképzelem például: hogyan öltözik, hogy néz ki, az sokat segít megtalálni őt, magát. Alapvetően a darab irányít, nem én irányítom a darabot.

Szoktatok átlopni egyik karakterből a másikba? Emlékeztetnek Benneteket egymásra ezek a nők?

Pikali Gerda: Ennyire szétszórtat talán még nem játszottam. Miközben én pont az ellenkezője vagyok. Tisztaságmániás vagyok. A próbák úgy kezdődnek, hogy fertőtlenítővel lefújom az egész próbatermet – nyilván mindenki néz –; én meg mondom, hogy bocsi: ez vagyok én. Először megnyugszom, hogy minden tiszta, aztán átalakulok a karakteremmé. A kellékeket lefújom… jó, hát, lehet, hogy ez egy kicsit túlzás. De én így érzem jól magam, és azt gondolom, hogy amíg én jól érzem magam, addig minden oké.

Fehér Anna: Ebben is máshogy működünk. Nekem külön bolygó minden előadás. Habár öntudatlanul, lehet hogy mégis, hisz én magam vagyok, de ez biztos nem tudatos.

A két fiú alig jut szóhoz, jószerivel csak Ti lányok vagytok a színpadon. Mennyire tudtok kinyílni a másik előtt, mennyire tudtok levetkőzni meztelenre, a másik előtt…?

Pikali Gerda: Csapatjátékos vagyok, tehát nem a saját egyéni teljesítményemre utazom. Nem az a lényeg, hogy ki a jobb… hanem az, hogy azt mondják egy előadásról:  milyen jók voltatok! Ha azt mondják, hogy „fuh, te milyen jó voltál”, akkor ott mindig elgondolkozom, hogy valami baj van. Akkor valamit nem jól csináltam. Ettől szeretem a hivatásom, hogy csapatjáték. Tolni egymást vagy fölemelni a másikat, vagy fej-fej mellett haladni. Vannak rosszabb napjaink, vannak jobb napjaink. A lényeg, hogy mindig legyen valaki, aki a másiknak megfogja a kezét. Talán éppen ez a legszebb ebben az egészben. Most még nyilván mindenki keres, nincsenek olyan nagy kivetkőzések. Majd, amikor mindenki tudja a dolgát, akkor lesz nagyon jó. Akkor fog elszállni. A Boldogságnál is ezt éreztem: kivették a falakat, és bekukkantunk egy lakásba… Ez egy intimszféra, ahova bekukucskálhatnak a nézők. Bozsó Peti pedig nagyon jól irányítja a kis pipiteret, ő a közlekedési rendőr nálunk J Szerintem nagyon jól kezeli ezt a csapatot…

Fehér Anna: Lelkileg? Abszolút. Hozzá tartozik: ez a darab nem egy mélyen lelkizős darab, hanem nagyon sok öniróniával és humorral mutat meg egy helyzetet. Ráadásul nekem elsősorban Gerdával kell összhangba kerülni. Ez a második közös előadásunk, nagyon egy hullámhosszon vagyunk, könnyen tudunk együtt játszani, így azt hiszem, a nézők nagyon jól szórakoznak majd.

A színész közeg az egy ilyen furcsa közeg. Benne lenni, nyilván ez nekünk természetes, de kívülről azt nehéz elhitetni az emberekkel, hogy ti összetartotok, és nincs közöttetek könyöklés és cicaharc. Ha lenne is, ebben a helyzetben nem lenne elfogadható ennyi nő között, egy ennyire egymásra utalt helyzetben. Az egy ösztönös dolog, hogy Ti ennyire csapatjátékosok vagytok?

Pikali Gerda: Én csak ebben hiszek, hogy akkor tud mindenki szabad lenni. Ez a szabadságról szól. Az ember felmegy a színpadra, és szabad. Kikapcsolsz mindent, ami a bajod, ami a mindennapos problémád, vagy hogy épp a gyereked beteg. A színpad nekem mindenféleképpen olyan, mint egy tisztítókúra. Szerintem, akkor tudunk jól játszani együtt, ha egymást erősítve toljuk a szekeret, és ha valaki megbicsaklik, akkor segíteni kell neki tovább. Én ezért szeretem a színházat. Az összetartás miatt. Csak így van értelme, hogy együtt vagyunk, hogy jól érezzük magunkat a színpadon, mert akkor a néző is jól fogja magát érezni – jó esetben.:)  Mi szórakoztatni szeretnénk.

Fehér Anna: Nem is értem a kérdést. Nekem ez természetes. Az egész csak úgy lehet egész, hogy mindig azt szolgáljuk, akinél a labda. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem akarom, hogy rám figyeljenek, de az a jó előadás, ha egyszer rá, egy rám, egyszer a harmadikra figyelnek és ebből a játékból alakul ki egy olyan élmény, amit hazavihet a néző. Ha valakiről azt érezném, hogy nem csapatjátékos, akkor azzal biztos elkezdenék beszélgetni erről, mert egy előadás sikere nem az én teljesítményemen, hanem az összes játszótárs aznapi játékán múlik.

Fotó: Kállai-Tóth Anett
Forrás: József Attila Színház