Színésznők kedvence – Lukács Dániel(x)

Bekerültél hat csivitelő, tapasztalt színésznő közé… Milyen a hangulat? Hogy fogadtak a csajok?

Szét akartak szedni az elején. 🙂

Jó vagy rossz értelemben?

Jó értelemben. Friss hús, fiatal fiú. Mindenki szeretetteljesen fogadott.

Pályakezdőként mit lehet ellopni egy ilyen próbafolyamatban? Keveset vagy színpadon, tehát tudsz figyelni…

Igen. A második felvonás háromnegyedét már színpadon töltöm – addig viszont figyelek –, ami nagyon-nagyon hasznos. Például Fehér Annától el tudok lesni olyan dolgokat, amik fölött én még pályakezdőként vagy nem pályakezdőként is hajlamos lennék átsiklani: hogyan terítünk meg egy asztalt a színpadon. Ez apró, de nagyon hasznos dolog. Sok ritmikai, kifejezetten mély szakmai titkot is ellesek: melyik mondat hogy jön ki… Ki hogy formálja meg a karakterét –  még akkor is, ha nők –, nagyon érdekes azt megnézni, hogy a saját személyiségét hogy alakítja át egy teljesen más karakterré… ezt mindig lehet tanulni. Szerintem csodás.

Túl vagy ugyanakkor egy teljes próbafolyamaton: A Hang-villa titkán. Az interaktív mesejáték műfajából kifolyólag, komplexebb alkotói folyamatnak tűnik.

Igen. Ott azért volt egy magasabb fokú szabadságunk, a szövegkülönbség és a műfaj miatt. Gyerekelőadás, amit egyébként a felnőttek is nagyon élveznek. Hál’ istennek, nagy örömmel halljuk, amikor mondják, hogy mennyire jó ez az előadás.

Akusztikusz úr nem a legelbájolóbb karakterek egyike.

Az előző előadás közben volt, hogy beordítottak, hogy: Engem nem tudsz bántani, Horror bácsi! Nagyon cuki volt ez a horror bácsis dolog. Nem véletlen, hisz van egy hangi adottságom, amit most élvezettel használok is. Ha egy jó akusztikájú terembe vagy csarnokba bemegyek és megszólalok, akkor a kisgyerekek felkapják a fejüket. Ezt most vettem észre, és előszeretettel használom is, de kifejezetten az előadás érdekében, például hogy ne legyenek pontatlanságok, ne csússzunk ki az időből vagy kijöjjön másnak a poénja. Nyilván figyelni kell a másikra nagyon.

Veszprémben voltál a gyakorlati éveidben. Ezek alatt az évek alatt kellett elsajátítanod a „szakmát”. Ettől teljesítménykényszeressé válik az ember, vagy lehet tét nélkül létezni?

A gyakorlati éveiben mindenki meg akarja magát mutatni, hogy mire képes: ide nekem az oroszlánt is! Nagyon sok lehetőséget kaptam: zenéset, prózait, gyerekdarabot, vidámat, szomorút… Mindenfélét csináltam, és megadatott, hogy nagy szerepeket csináljak, amiből nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem, arról nem is szólva, hogy milyen sok emberrel találkoztam, nagyon sok nagy művésszel dolgoztam együtt. Még az osztályfőnököm, Marton László utolsó rendezésében is benne lehettem, ami nekem kiváltképpen fontos volt lelkileg. A gyakorlati évek végére jössz rá a közönség és a szakma visszajelzéseiből, hogy mire lehetsz képes majd a pályádon. Életed végéig tanulsz, de diplomás színészként ez mást jelent, mint kezdőként. Nyilván az egy többlettudás, amikor egyre mélyebben tudsz belemenni valamibe. Még nem tudnék eljátszani egy II. Richárdot vagy egy III. Richárdot, nem tudnám mélyről „elkapni”, megfogalmazni.

Marton László zseniális rendező volt. Miben rejlett a titka? Mit adott Neked/Nektek a pályátokon?

Én elfogultan azt gondoltam, hogy Ő mindenben zseniális volt, és nagyon sok mindent el tudtunk tőle lesni az alatt az idő alatt, amíg még tudott minket tanítani. Borzasztó, pláne most mindenszentek környékén, hogy erről beszélünk… nagyon-nagyon fáj a hiánya, és pótolhatatlan. Azt gondolom, hogy a szakmaisága bennünk tovább él. Marton tanár úrral nagyon-nagyon jó volt dolgozni, mert Ő minden egyes embernél addig próbálkozott, amig meg nem találta a kulcsot. Nagyon jó volt, hogy egy jelenetet egy vagy két emberrel akár órákig újra és újra csináltunk, hogy mindegyikünk megtalálja magában azt a bizonyos kulcsot. Szóval, ez egy oda-vissza kulcsjáték volt. Ő megtalálta hozzád a kulcsot, hogy hogy érje el azt, hogy Te magadban beindítsd azt a valamit, amitől a jelenet működik.

Pikali Gerda szokta azt mondani, hogy beszélget Kerényi tanár úrral, hiszen az ő osztályfőnöke sem él már… Te beszélgetsz a tanár úrral?

Néha elképzelem, hogy megjelenik, és tanácsot ad nekem… Én nem merem megkérdezni Őt, de elképzelem, hogy megjelenik és: „Kicsim, ezt így kéne csinálni, hát nem úgy van?”
És rájövök, hogy: De tanár úr, ez eddig miért nem jutott eszembe?!

Hiszel abban, hogy lát most?

Igen.

Büszke lenne Rád?

Azt hiszem, hogy igen. Nagyon büszke volt az összes tanítványára már akkor is, amikor nem tanított minket. Volt egy nagyon különleges képessége: mindig tudta, hogy benned mi van, és mindig azzal támogatott, hogy tudja, hogy belőled mi lesz. Tudja, hogy mekkora színész leszel, vagy mit csinálsz majd, milyen dolgokra leszel képes. És sosem értettem, hogy: Honnan veszi Tanár úr? Ez miért van? Aztán Ő, a lehető legnagyobb magabiztossággal azt mondta, hogy: „Bízz bennem, Danikám… Ez így van.”

Miben más?

Semmiben 🙂

Fotó: Kállai-Tóth Anett
Forrás: József Attila Színház