„Nem is rögtön a szülés után, a kórházból hazaérkezve kezdtek körülöttem sokasodni a nyomasztó jelenségek, amelyeket én legalábbis annak éltem meg. Ez volt az igazi kelepce, hiszen eleinte mindenki segített, biztatott, nyugtatott, sőt dicsért is, milyen klasszul elindult a közös életünk a babával, és én pedig milyen jól nézek ki… De aztán, ami ezután jött…
Cenzúráztam a saját érzéseimet
A férjem kispapa-szabadsága után visszament dolgozni, és jöttek a – most már ki merem mondani – gyilkos hétköznapok. Egy napról napra egyre inkább romboló ördögi körben találtam magam.
Hiszen éppen amikor már egyre fáradtabb voltam, tünedeztek el a segítő kezek, telefonhívások. Éppen amikor, már nem volt olyan magától értetődő, hogy ha a baba eszik, alszik, gyarapszik, akkor nem lehet baj, tehát amikor egyre több bizonytalanság kínzott.
És reménytelenül kiszolgáltatottnak érzetem magam, miközben úgy éreztem, légüres térben vergődöm. Ha fel is hívtam valakit, valami furcsa szégyenérzet miatt öncenzúrát gyakoroltam, és nem azt mondtam, amit szívem szerint kérdeztem, vagy elsírtam volna.
Tehát ahelyett, hogy elmondtam volna, hogy nem tudok aludni, miközben hullafáradt és feszült vagyok, inkább valami nagyon praktikus dolgot kérdeztem meg a vonal másik végén ülő legjobb barátnőmtől, mondjuk azt, hogy meddig érdemes inni az anyatej elválasztását serkentő gyógynövényteát. Így természetesen nem is tudtunk a valódi problémáinkról beszélni, arról például, hogy félek attól, a baba megérzi, hogy feszült vagyok, hogy nem mindig tudok őszintén rámosolyogni, kedves hangon szólni hozzá, és ezzel akár visszafordíthatatlan károkat, sérüléseket okozhatok neki.
Fotó: Pexels/Sarah Chai
Amikor délután öt óráig még az előszobáig sem jutsz el
A férjemmel is hasonlóképpen jártam, hiszen amikor ő is észrevette, hogy fáradt, elcsigázott vagyok, többféle segítséget ajánlott fel. Hogy este menjek el nyugodtan a barátnőimmel meginni valamit, vagy a közeli szépségszalonba felfrissülni. Éreztem a törődését, jól is esett. Csak éppen nem erre a támogatásra lett volna akkor szükségem, és a legnagyobb baj az volt, hogy nem is tudtam akkoriban magam sem megfogalmazni, hogy mit szeretnék igazán, hogy mi segíthetne igazán.
A férjemet, őszintén gondolom, hogy a legjobb szándék vezérelte akkor is, amikor például egy ízben hazafelé elhozta egy kedves, régi barátnőmet is hozzánk, amolyan meglepetés-vendégként. Hát, nem igazán jól sült el a figyelmesség, mivel én délután ötkor hálóingben, fésülködés és mosakodás nélkül, a lakás egy atomszerencsétlenség utánihoz hasonló állapotban volt, a gyerek pedig egy éppen lehányt rugdalózóban ordított a karomban. Képzelhetitek…
A barátnőm természetesen azonnal igyekezett megnyugtatni, hogy semmi baj, érti ő ezt, és segít összerántani a lakást, miközben valóban így is gondolta, és valóban segített is. Csak, hogy ő ott állt ápoltan, mosolyogva, én pedig szótlanul, porig sújtva.
Kölcsönös meg nem értések, akár a családban is
Ez az előbb felidézett epizód kiválóan szemlélteti, hogy igencsak elmentek a környezetem és az én szempontjaim egymás mellett. De a legfájdalmasabb talán az volt, hogy a saját anyámmal nem tudtunk egymásra hangolódni, persze ez sem akkor kezdődött.
És hogy a várva várt unoka megszületésével nem fog köztünk, a kapcsolatunkban, a kölcsönös meg nem értéseinkben minden egy csapásra megváltozni, jóra fordulni, ez is nyilvánvalónak tűnt. Voltak is ennek előjelei már a terhességem idején.
Azt mondta például egy alkalommal, amikor rám váró hétköznapokról beszélgettünk, hogy majd amikor a baba napközben alszik, az remek idő lesz arra, hogy a háztartásban mindent elrendezzek, amit csak kell. Apróságnak tűnik, de aki volt már ilyen helyzetben, az tudja, hogy mondjuk, egymás utáni éjszakákon át óránként felkelve a valamiért nyűgös időszakát élő gyerekhez, hát nem házitündérkedni a legnagyobb vágyunk, amikor éppen alszik napközben.
Kinek is szeretnék én megfelelni?
Most, túl már a második gyermekem születésén és bölcsődés korán is, kellően eltávolodva ettől a korszaktól, annyit mindenképpen meg tudok fogalmazni határozottan, hogy a vélt és valódi elvárásoknak megfelelni, ez volt a legnehezebb és legbénítóbb. Mindez megfejelve egy maximalista anyával…
Ha telefonon beszéltünk, akkor például azt kritizálta, hogy túl sokat van a gyerek a kezemben, és nyomban tanácsolta is, kéretlenül, nem kell őt minden nyüsszenésére felkapni. Ha pedig személyesen látogatott meg, lesújtó pillantásokkal körbenézve a lakásban, elég volt csak annyit kérdeznie, hogy most volt itt a gyerekorvos vagy a védőnő?!
Hát ez felért egy tőrdöféssel, hogy éreztette, ilyen körülmények között nem lehet senkit fogadni, mert mondjuk, ez-az elöl van a lakásban, vagy éppen szétdobálva. Azért is volt ez dermesztő, mert a gyermekorvosunkkal és a védőnőnkkel jó volt a kapcsolatom, éreztem támogatásukat, amiben lehetett. De anyám e megjegyzése után, amikor legközelebb vártam őket, már nem a kérdéseimet írtam össze, hogy milyen aktuális problémában kérem a tanácsukat, hanem kétségbeesetten kapkodtam a porszívó és a felmosórongy után.
Fotó: Pexels/Sarah Chai
Bátran kezdd így: én most arra vágyom, hogy…
A legjobb szívvel azt tudom tanácsolni, hogy merjük felismerni és megfogalmazni a szükségleteinket, az élet minden területén, kismamaként, fiatal édesanyaként is. Attól kezdve, hogy például elismerésre vágyunk, hogy valaki erősítsen meg abban, igen nagyon természetesek a félelmek, kétségek az első időkben, vagy hogy éppen arra, aki meglátogat, az szánjon ránk, a beszélgetésünkre kellő időt, mert a kismamaság egyik nagy kihívása az idősatu legyőzése. És mindezek lehet, hogy a segítő szándékú kívülálló számára nem is olyan magától értetődőek, így neki is adhatunk kapaszkodót, ha valóban szeretne támogatni bennünket.
A segítő környezet is azzal teheti a legjobbat, hogy arra koncentrál, akkor és ott mire van szüksége a kismamának, tehát nem arra, hogy neki mire lenne szüksége ebben a helyzetben, vagy hogy ezt ő hogyan oldaná meg, vagy esetleg oldotta is meg a múltban. És még nem is kell az olyan szélsőséges példákra gondolni mint, amikor az én anyám arról beszélt nekem, miközben én éppen valamilyen feladatban – mint rendszerint – elúsztam, hogy bezzeg ő öt órakor kelt minden reggel, amikor én kisbaba voltam, így volt ideje engem ellátni, a házat rendben tartani, de még olvasni is…
Ha őszintén segíteni szeretnénk, beleérzéssel, átérzéssel tehetünk a legtöbbet a kismamáért, és talán saját magunkért is, hiszen így valóban támogatói lehetünk. Egy jó barát, egy kedves ismerős, egy segíteni vágyó rokon mindig így kezdje: te… te mit szeretnél, te hol akadtál el… És kedves anyatársam, te pedig bátran kezdd így: Én… Én most arra vágyom, Én abban kérem a tanácsod…
Persze, buktató így is akad majd bőven szép anyai hivatásunkban, de amit lehet, azt igyekezzünk elkerülni vagy gyorsan orvosolni!”