Sok jót nem lehetett olvasni eddig az ócsai lakóparkról. Rózsadombi négyzetméterárak távol mindentől, nem létező közlekedés, szegregáció és akadozó pályáztatás... Nagyjából ezekről szóltak a hírek. Tény, ma is üresen áll a házak fele, amelyeket a devizahitelek miatt lakásukat vesztettek kaphatnak meg. Nagy segítség - keveseknek. Gyökerek helyett steril, idegen környezet a saját lakás elvesztése után... Kíváncsiak voltunk arra, milyen Ócsán egy nap, hogyan látják helyzetüket maguk az érintettek. Vajon reményt és megkönnyebbülést hozott nekik ez a lehetőség, vagy csak túlélést? Van köztük jogász, orvos, óvónő, mérnök, volt állami gondozott és patológiai asszisztens is, valamint több olyan, régóta gyesen lévő anyuka, akinek be kellene fejeznie végre a középiskolát…
Ócsa Budapesttől harminc kilométerre fekszik. Központjától öt kilométerre épült fel a devizahitel-károsultak megsegítésére szánt lakópark. Eredetileg ötszáz házat terveztek ide, mostanáig nyolcvan készült el. Valószínűleg ez lesz a végleges szám is.
Reggel 6.30. A Bíró család fiataljai lassan a buszhoz indulnak, kivéve az iskolás Grétit, akinek őszi szünet van. Édesanyja, Anikó egyelőre még munkát keres, a családfő a MÁV alkalmazottja, ő épp a műszakot tölti le, így ma csak éjjel jön haza. A 70 négyzetméteres házban hatan laknak. A szülők a nappaliban alszanak, az egyik szoba Adáé, a nagylányé a vőlegényével, a másikat elfelezték Zoli, a nagyfiú és Gréti között.
Anikóék Püspökladányból költöztek ide. A kezdeti hatmilliós hitelt öt évig törlesztették, közben a 37 ezer forintos részlet felment közel százezer forintra. A házat tízmillió forintért árverezte el a bank.
Úton a buszmegállóba. Zsolt és Zoli a héten éjszakásak, most csak hivatalos ügyeket fognak intézni Ócsán, a lányok munkába igyekeznek. Nem szabad lekésni a buszt, a legközelebbi csak egy óra múlva érkezik.
Ma csak kisbusz jön, mert nem kell iskolásokat, óvodásokat szállítani. Volán busz egyelőre nincs, talán ha a többi házba is beköltöznek. A szállítást az ócsai önkormányzat biztosítja, az út 180 forint oda-vissza
Reggelente három, napközben már csak két kisbusz jön, ezen kívül marad a bicikli és a szívességkérés azoktól, akiknek van kocsijuk.
Gréti, a legkisebb vásárolni megy. A lakópark mellett épült egy kisbolt, amire nagy szükség van, járótávolságon belül ugyanis ez az egyetlen.
Bár a távolság a házaktól nem túl nagy, elnézve az utat azért a helyzet télen nehezebb lesz.
Anikó hazafele sétál a délelőtti szomszédolásból. Amíg a szomszédasszony főz, átviszi magához a kislányát, hadd játsszanak Grétivel. Mögötte a hatalmas mezőn hajnalban őzeket láttak. Itt az eredeti tervek szerint a lakópark kibővítése után egy nagyobb üzlet, óvoda, iskola és posta épült volna.
Nagy most a csend, nem úgy esténként, amikor mindenki hazaér. A fiatalok megállás nélkül egymásnál lógnak, de nem ritka az utcai zenélés, táncolás sem.
Anikóhoz becsönget Kormos Rebeka, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szociális munkása. A közösségi ház kulcsáért jött, amit egy gyerekprogram miatt Anikónál hagyott. Rebeka hétfőtől péntekig másodmagával dolgozik a lakóparkban. Legfontosabb feladatuk a közösségépítés, az adósság-tanácsadás és a munkakeresés. De segítenek akkor is, ha bármilyen hivatalos ügy elakad, vagy ha elfogy a kenyér, a tej, vagy egy fontos telefonhívást kell lebonyolítani. „Nincs olyan, hogy lehetetlen – mondja mosolyogva. – Így vagy úgy, minden megoldódik.”
Jönnek a fészer tetejét befejezni. Sok simítanivaló nincs a házakon, vadonatúj bennük minden. Egyedül a gáz nincs bevezetve, mindenki gázpalackkal főz.
„Korábban semmi jóra nem számíthattunk. Ezt már nem veheti el tőlünk senki” – mondja Laci, Erzsi férje.
Anikó ismét szomszédol. A következő fizetésig már biztosan nem telik gázra, ezért addig Erzsiéknél főz. A segítség fordítva is működik, múltkor Erzsiék az éjszakai áramon spóroltak, így hát Anikóéknál zuhanyozott le mindenki, mivel ott volt melegvíz is.
Erzsiék háza kívülről. A táblát Laci készítette, ahogy az összes többit is a házak oldalán. Ez itt így megy, „ki mihez ért, bedobja a közösbe.”
A házak környezetét közmunkások tartják rendben. Az üres házakra őrök vigyáznak.
A fiúk, közben – mi mást is csinálhatnának? – fociznak. Hívnak minket is, de nekünk itt most más dolgunk van.
Séta haza. Találkozás két másik, gyesen lévő anyukával és a gyerekeikkel. „Jó itt lakni – erősítik meg, főleg azért, mert sok a gyerek. Ha tanácstalan vagy, biztosan akad valaki, aki volt már hasonló helyzetben.” A harminchét családból három nem illeszkedett be a közösségbe, állítják többen is. Talán azért, mert ők nagyvárosokból jöttek, és nekik jobban hiányzik a nyüzsgés.
Esteledik. Erzsiékhez beugrott néhány ismerős fiatal, hogy munka előtt vagy után váltsanak pár szót egymással. A telken egy régi autó karosszériája még javításra vár, a föld egyelőre nincs megművelve. Jövőre paradicsom, paprika, uborka biztosan nő benne, ahogy Anikóéknál is.
Hamarosan kezdődik a dalverseny, a közösségi házba igyekeznek az emberek.
Aki már szerepelt a nézők és a zsűri előtt, nagy tapsot kap. Csapatban kellett indulni, ez az együttműködés megtapasztalásáról is szól ma. Most a gyerekeké a főszerep, de előfordul, hogy a felnőttek szeretnének kikapcsolódni, ilyenkor zenés, táncos estét szerveznek maguknak ugyanebben a teremben.
Ada és Zsolt szobája. A lány a költözés előtt azt mondta az anyjának, ha Zsolt nem jön velük, ő sem megy sehova. Itt gyakornok az ócsai óvodában. Zsolt három műszakban jár dolgozni egy ócsai üzembe Ada testvérével, Zolival. A fiúk ma éjszakásak, ezért hamarosan indulni kell.
Anikó azt mondja, aki elvesztette az otthonát, itt újrakezdhet mindent. Ahonnan ők jöttek, ott nemcsak a fenntarthatatlan albérlet miatt volt kilátástalan a jövő, hanem a hatalmas munkanélküliség miatt is. Ezzel szemben itt – részben a máltaiaknak köszönhetően, részben a saját ügyességük miatt – majdnem mindenki dolgozik a családban. A múltjukon nincs mit szégyellniük a többi lakó előtt, tudják ezt a gyerekek is, ők is megosztják egymással az emlékeket, rossz érzéseket. Hogy hiányzik-e bármi az Ócsa előtti életből? „A rokonok persze nagyon – mondja Anikó. – De jönnek látogatóba rendszeresen, a többi meg itt van. Együtt maradt a család, és van már mit remélni a jövőtől is. Az itt lakókból jóban-rosszban összetartó közösség született, ez a legjobb az egészben. Csak benépesülne már a többi ház is! Valamiért kevés a pályázó. Pedig higgyék el, itt igenis boldogok az emberek!”