A fotósorozat szereplői egy nemzeti kezdeményezés résztvevői, akik vállalták a hónapokig tartó tréningeket is, melyek célja nem más, mint a megbocsátás. Az ország vezetői és mára már a lakosság is megértette, nincs más választásuk, kényszerhelyzetbe kerültek: együtt élnek áldozatok és gyilkosok, nincs máshova menniük. Szó sincs hát arról, hogy fennkölt jóindulat vezérelte volna őket, a praktikus szükségszerűség szüli, hogy kénytelenek túllépni, máshogy nem lehetne folytatni az életet.
Amikor a túlélő a gyilkosnak megbocsát, az elkövető és családja, barátai felkeresik az áldozatot, ajándékot visznek (jellemzően ételt), majd énekkel és tánccal zárják a folyamatot. A fotós beszámolójából tudjuk, hogy a fotózás idején az elkövetők és az áldozatok közötti viszony nagyon változatos képet mutat, ami hűen tükrözi, hogy a megbocsátásnak is különböző lépcsőfokai vannak: míg egyesek könnyűszerrel foglaltak egymás mellett helyet és helyi pletykákkal ütötték el az időt, mások csak egy fotó erejéig pózoltak, képtelenek voltak valóban közel kerülni egymáshoz.
A képen Jean Pierre Karenzi elkövető (balra), és Viviane Nyiramana túlélő látható: “Nem volt nyugodt a lelkiismeretem, nagyon szégyelltem magam. Miután részt vettem a tréningen, felkészültem a folyamatra, elmentem a házához és a bocsánatát kértem. Kezet fogtunk. Eddig jó a viszony közöttünk.” Nyiramana: “Megölte az apámat és három testvéremet. Másokkal együtt követte el a gyilkosságokat, hozzám mégis egyedül jött, és bocsánatot kért. Ő és a többi elkövető, akik börtönben voltak, segítettek újraépíteni a házamat, befedték a tetőt is. Féltem tőle, de most, hogy megbocsátottam neki, a dolgok újra normalizálódtak, újra rend lett a fejemben.”
Beatrice Mukarwambari túlélő (balra), mellette Laurent Nsabimana elkövető: “A háza lerombolásában segédkeztem, azt hittük, a ház tulajdonosa halott. Azokat a házakat, amelyek tulajdonos nélkül maradtak, leromboltuk, hogy legyen tűzifánk. Megbocsátása azt bizonyítja számomra, hogy ő egy tiszta szívű ember.” Mukarwambari: “Be kell látnom, az élet megy tovább, és ha valaki – a múltban történt sok borzalom ellenére – nem gyűlölettel közeledik feléd, nyitsz felé, és kíváncsian várod, hogy mit akarhat tőled. A megbocsátás nem más, mint kegyelem.”
Godefroid Mudaheranwa elkövető (balra), és Evasta Mukanyandwi: “Felégettem a házát. Megtámadtam, hogy megöljem őt és gyermekeit, de Isten megvédte őket, elmenekültek. Amikor a börtönből kiszabadultam és megláttam őt, elszaladtam és elbújtam. Aztán amikor az AMI (Association Modeste et Innocent) tréningeket biztosított számunkra, úgy döntöttem, megkérem, hogy bocsásson meg. Megköszönöm Istennek, hogy jó kapcsolatom lehet azzal az emberrel, akinek fájdalmat okoztam.” Mukanyandwi: “Valamikor gyűlöltem őt, aztán amikor eljött a házamba és letérdelt előttem, és a megbocsátásomat kérte, őszintesége megindított. Most, amikor segítségért kiáltok, ő az, aki megment. Bármiben elakadok, őt hívom.”
Cesarie Mukabutera túlélő és Deogratias Habyarimana elkövető (jobbra): “Még börtönben voltam, amikor Kagame elnök deklarálta, hogy szabadon engedik azokat az elítélt rabokat, akik bocsánatot kérnek. Az elsők között voltam, akik meglépték ezt. Mukabutera Caesarea nem tudhatta, hogy gyermekei meggyilkolásában én is részt vettem, de elmondtam neki, mi történt. Amikor megbocsátott nekem, megkönnyebbültem, éreztem, hogy már nem a gonosz embert látja bennem.” Mukabutera: “A háború ördögeivel sokan találkoztunk, és gyakran kérdeztem magamtól: miért teremtettek engem? A belső hang ezt mondta: »Nem szabad bosszút állnom a szeretteimért.« Hosszú ideig tartott, de végül felismertem, mindannyian ruandaiak vagyunk. A genocídium a rossz kormányzás miatt következett be, ami szomszédokat és testvéreket uszított egymásnak. Most az elfogadás és a megbocsátás ideje jött el. Az az ember, akinek megbocsátasz, jó szomszédoddá válik. Az ember békét érez és jóérzéssel gondol a jövőre.”
Epiphanie Mukamusoni túlélő és François Ntambara elkövető (balra): “Az 1994-es genocídium ideje alatt részt vettem a fia meggyilkolásában. Most már ugyanahhoz a csoporthoz tartozunk mindketten, mindenben osztozunk; ha vízre van szüksége, hozok neki. Nincs közöttünk ellenségeskedés, se gyanú, se éjjel, se nappal. Korábban rémálmaim voltak, újraéltem mindazt, amit tettem, de mára már nyugodtan tudok aludni. Amikor pedig együtt vagyunk, olyanok vagyunk, akár két testvér.” Mukamusoni: “Megölte a gyermekem, majd jött és bocsánatot kért. Azonnal megbocsátottam neki, mert tudtam, a borzalmakat nem önszántából tette – az ördög bújt belé. De örültem, hogy elmondta az igazságot ahelyett, hogy továbbra is titkolta volna – az fáj, ha valaki elhallgat egy gaztettet, amit ellened követtek el. Korábban, amíg még nem kért bocsánatot tőlem, nem tudott közeledni felém. Úgy bántam vele, akár egy ellenséggel. Most azonban úgy tekintek rá, mint a saját gyermekemre.” Még több képért és történetért kattints ide!
| Idén áprilisban húsz éve, hogy megtörtént a ruandai népirtás. Ez egy szervezett mészárlás volt, alig száz nap leforgása alatt 800 ezer tuszit gyilkolt meg a hutu katonaság, a lakosság egyötödét. A túlélők és az egész ország hónapok óta gyászolnak, az emlékezés lángja hétfőn érkezett meg a fővárosba. A láng pontosan száz napig ég, amíg a vérengzés tartott. A történtekről egy három Oscarra jelölt film is készült Hotel Ruanda címmel. |