Foci: az egyetlen kiút a nyomorból

Kislányként a kézilabda volt a mindenem, mindegy, hogy esett vagy havazott, minden edzésen ott voltam: futottam a köröket, medicinlabdával lőttem kapura vagy százszor, esni, cselezni tanultam – és arról álmodtam, hogy egyszer majd a legjobb átlövők között lehetek. Aztán félúton feladtam, a hitem nem volt elég erős – és nem volt tétje annak, hogy csinálom-e tovább, vagy kihullok. Nekem nem a nyomor jutott osztályrészül, mint azoknak a brazil gyerekeknek, akik füves focipálya helyett poros földeken és mocskos sikátorokban bűvölik a focilabdát, akik nemcsak e sport imádatát kapták örökül, de azt is pontosan tudják, a foci az egyetlen kiugrási lehetőség a nyomorból. A világbajnokság idején ez a hit most hatványozottan fűti Brazíliát, ahol dollármilliárdokat érő stadionok árnyékában ott vannak ők: a gyerekek, akik hosszú órákon keresztül mezítláb, izzadtan, mosolyogva és lelkesen kergetik a labdát – miközben remélik, egyszer majd felfedezik őket, és végre kitárul előttük a világ.